Szinte minden nép körében ismert volt a tengeren túli város létezése. A kelta hagyományban rengeteg történet szól arról az egykori földről, ahonnan őseik érkeztek, és ahová mindig visszavágytak. A cornwalli legendákból ismert Lyonesse-t, amit hatalmas víztömeg árasztott el, vagy a mágikus Avalont - más néven Emhain Ablach-ot vagy Emint- az istenek lakhelyét, a bretagni mesék Dahut hercegnőjének elsüllyedt Ys nevű városát, Tir na n-Og-ot, azaz az Örök Fiatalság Földjét és számtalan mitikus szigetet a nép képzelete már mint a tündérek és istenek lakhelyét tartotta meg emlékezetében.
A csodálatos szigetekről szóló mesék, és az őshaza képe lassan túlvilági hellyé vált, ide vágytak visszatérni a kelták haláluk után, és ide utaztak a mesebeli hősök, hogy számtalan kaland és megpróbáltatás után erősebben, bölcsebben térjenek vissza hazájukba.
A mondákban sokszor találkozhatunk menekültekkel, akiket előre figyelmeztettek az istenek vagy a tanítómesterek a közelgő katasztrófára. Az ír Bit és Birren, vagy a walesi Dueiwen és Dueiwich felkészülten várta a tragédiát. Az ír Hódítások Könyve, azaz a Lebor Gabala megemlíti Noé leszármazottait, akiknek már nem jutott hely a bárkában, így családjaikkal útrakeltek, és meghódították az ír szigetet.
A tragédia emlékét hordozó népek történetei általában említenek az égbolton megjelenő jeleket vagy égitesteket amik olyan hatalmasak voltak, hogy elhomályosították a Napot. Az ír történetek különös felhőkről szólnak, melyek az özönvíz után lehullva nagy károkat és pusztulást okoztak a Földön.
Az árvíz elsősorban az alacsonyan fekvő tengerparti vagy nagy folyók partján épült városokra jelentett veszélyt, ahol a tudás őrzői tevékenykedtek. A katasztrófák során nagyon sok szent irat megsemmisült.
Több helyen találhatunk említést özönvíz előttről származó könyvekről, amiket a tanítók megpróbáltak biztonságba helyezni, több-kevesebb sikerrel. A hinduk Védáit sikerült megmenteni, ám a modern druidák által emlegetett iratok, a Pheryllt könyvek - melyek a romantikus druidista elképzelések szerint az özönvíz előtt készültek - soha nem kerültek elő.
Az Aranykor végét jelentő katasztrófa után a kevés életben maradott helyzetét nehezítették a hegyekben lakó, alacsonyabb fejlettségi szinten álló, írástudatlan, vad népek, akik természethitükkel nagy befolyást gyakoroltak a kisszámú túlélőre. Idővel egymással keveredve, a fejlettségi szintből származó különbségek háttérbe szorultak, és Atlantisz gyermekeinek tudását csak a kiválasztottak vitték tovább.
A bölcs tanítók felkerekedtek, és megosztották ismereteik egy részét azokkal, akiknek szükségük volt rá, ám az igazi, mágikus tudást lassan a többségben lévők termékenységvallása váltotta fel. A hermetikus tanok őrzői, bár nem felejtették el Atlantisz örökségét, tisztában voltak azzal, mire van szükségük az embereknek. Alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és titokban tevékenykedtek tovább.
Az okkultisták és a mágusok többsége úgy gondolja, a hermetikus tanok megismerését nagyban megkönnyíti a mítoszok tanulmányozása, és azok szimbólumainak megfejtése. Sok érdekes adat található Platón nagy vitát kiváltott írásában, a Timaioszban is. A szerző többek között a katasztrófa időpontját is megadja, úgy i.e. 9500 tájékára teszi.
Atlantisz pusztulása több részletben ment végbe. Az utolsó földdarab valószínűleg i.e. kb. 9-10.000 körül süllyedt el. Az itt élő népek fokozatosan hagyták el a kontinenst. Emlékeiket, tárgyaikat magukkal vitték és emlékezetükben a mai napig megőrizték az őshaza képét.
Platón leírásában az atlantiszi kontinens és a főváros szembetűnő hasonlóságot mutat a régi indián ábrázolásokon található őshazával. Hegyekkel körülvett várost ábrázol, körben fallal körülvéve, csatornahálózattal és a városból - a négy égtáj irányba - kifelé vezető négy úttal. Az azték birodalom fővárosának, Teno chtitlán-nak a felépítése meglepő hasonlóságokat mutat Platon elképzelésével.
A város leegyszerűsített alaprajza az úgynevezett napkerék, a körbe írt kereszt, nagyon fontos szimbóluma volt az őshazára emlékező népeknek. Az Afrika nyugati partján élő bennszülöttek még arra is emlékeztek, hogy egyes atlantiszi papok homlokukra napjelképet tetováltak, és a szimbólum mágiájával erősítették fel harmadik szem adta látásukat.
Szembetűnő az a hasonlóság is, mely szerint a beavatottak szinte minden népnél kígyóknak vagy sárkányoknak nevezték magukat. A maják Kukulcannak, azaz Tollaskígyónak, az aztékok pedig Quetzalcoatlnak és Eecatl-nak hívták azt a titokzatos, fehér arcú, szakállas idegent, akit istenükként tiszteltek. A Szent Patrikról szóló történetekben említés esik arról, hogyan űzte ki a szent férfiú a kígyókat Írországból. Feltehetőleg az új hit, azaz a kereszténység felvételére buzdító szerzetes és az ősi tudást megtestesítő druidák harcát szimbolizálja a leírás.
Az Aranykor véget ért ugyan, de minden utána következő világkorszak újabb lehetőséget adott a tapasztalásra. Jelenleg a Kali juga, azaz a vaskor közepén tart az emberiség, amikor is a technikai fejlettség és a spirituális szint törékeny harmóniája felborult. A Vízöntő korszakban egyre jobban hozzáférhetőek lesznek a mágikus energiák, kiegyenlítve ezzel a fizikai szintű tapasztalást és létrehozva az egyensúlyt. Arra kell törekednünk, hogy létrehozzuk magunkban egy Új-Aranykort, és ehhez szembe kell néznünk önmagunkkal és a világgal.

Nayah

• Minden jog fenntartva!