I. TIMAIOSZ: Mint aki
hosszú után végre megpihen, oly örömmel szabadulok meg
előadásom szerencsés lebonyolítása pillanatában,
Szókratész. Ahhoz az istenhez pedig, aki a valóságban
már réges-régen, fejtegetéseinkben azonban csak az imént
jött létre, könyörgéssel fordulok, hogy adja meg
fennmaradását azoknak a szavaimnak, amelyek megfelelőek,
ha ellenben eegyetsmást akaratlanul a dallamtól eltérően
mondtunk, mérje ránk az illő büntetést. A méltó büntetés
pedig az, ha azt, aki hamisan énekel, tisztán éneklővé
teszik. Hogy tehát a jövőben helyesen szólhassunk az
istenek születéséről, könyörgünk, adja nekünk orvosságul
a legtökéletesebb és legjobb orvosságot: a tudást. Most
pedig könyörgésünk elhangzása után - ahogy
megállapodtunk - Kritiasznak adjuk át a szót.
KRITIASZ: Átveszem a szót, Timaiosz, de miként
beszéded elején te is elnézést kértél, mert nagy
dolgokról kell szólnod, úgy kérem ezt én is tőletek, sőt
mondanivalómat illetőleg még annál is nagyobb elnézést
remélek. Jól tudom, hogy a kérésem szerénytelen, és a
kelleténél nyersebben is fogom előadni, de mégis elő
kell adnom. Mert van-e épeszű ember, aki azt merné
állítani, hogy az én mondanivalóm több elnézésre szorul,
mert nehezebb. Aki ugyanis istenekről beszél embereknek,
könnyebben kelti azt a látszatot, hogy helyesen beszél,
mint aki halandókról szól nekünk , halandóknak. Hiszen a
hallgatók tapasztalatlansága és nagyfokú tudatlansága
bőséges lehetőséget kínál annak, aki épp tárgyról akar
valamit mondani, márpedig az istenekkel tudjuk, hogy
hogyan állunk.
Hogy azonban világosabbá tegyem, amit
mondok, kövessétek figyelemmel a következőket. Amit
valamennyien mondunk, mindaz szükségképpen utánzás és
másolás; vessünk hát egy pillantást a festőknek isteni
vagy emberi testeket ábrázoló képeire, hogy vajon melyik
tárgy esetében könnyebb, illetve nehezebb azt az érzést
kelti a nézőben, hogy az utánzás hűen sikerült. Azt
fogjuk látni, hogy ami a földet, a hegyeket, folyókat,
erdőket, az egész eget illeti és mindazt, ami
körös-körül az égen van és kering, meg vagyunk elégedve,
ha valaki csak némileg is hűen tudja utánozni őket;
továbbá minthogy ezekrőll semmi pontosat nem tudunk, nem
is igen vizsgáljuk és kutatjuk az ábrázolásokat, hanem
bizonytalan és csalóka körvonalakkal is megelégszünk. Ha
ellenben a mi testünket próbálja valaki ábrázolni, éles
szemmel észrevesszük a legcsekélyebb mulasztást - hiszen
az emberi test állandóan a szemünk előtt van -, s így
szigorú bírái leszünk annak, aki nem adja vissza
mindenben a teljes hasonlóságot. Be kell látni, hogy így
vagyunk a szóbeli előadással is: égi és isteni dolgok
esetében csekély hasonlósággal is megelégszünk; a
halandó, emberi dolgokat ellenben alaposan
megvizsgáljuk. Mostani rögtönzött előadásomban is
elnézést kell kérnem, ha nem tudok mindent megfelelően
előadni; mert be kell látni, hogy nem könnyű, sőt inkább
nehéz feladat emberi dolgokat a várakozásnak megfelelően
előadni; mert be kell látni, hogy nem könnyű, sőt inkább
nehéz feladat emberi dolgokat a várakozásnak megfelelően
ábrázolni. Mindezt azért mondtam el, Szókratész, mert
emlékeztetni akartalak benneteket ezekre a viszonyokra,
hogy így ne kevesebb, hanem több elnézést kérhessek
mondanivalóm számára. Ha tehát úgy vélitek, hogy
méltányosan kérem ezt a szívességet, szívesen adjátok
meg.
II. SZÓKRATÉSZ: Miért is ne akarnánk
megadni, Kritiasz? S ráadásul adjuk meg ugyanezt
harmadjára Hermokratésznak is. Hiszen világos, hogy
nemsokára, mikor neki kell szólnia, ugyanazt fogja
kérni, amit ti; hogy tehát valami más bevezetést
találjon, s ne legyen kénytelen ismétlésbe bocsátkozni,
úgy beszéljen majd, hogy előre készen áll számára az
elnézés. De elárulom neked, kedves Kritiasz,
hallgatóságod lelkiállapotát is: az előző előadó oly
csodálatos tetszést aratott. Hogy valóban szükséged lesz
az elnézésre ha ugyanezt szeretnéd elnyerni.
HERMOKRATÉSZ: Ez a figyelmeztetésed, Szókratész,
nekem is szól. De csüggeteg ember soha nem állított
diadalmi emléket, Kritiasz: vágj neki hát a beszédnek
vitézül, és Paiónt meg a m híva segítségül, a régieket
mint derék polgárokat mutasd meg s magasztald!
KRITIASZ: Kedves Hermokratész, te könnyen lehetsz
bátor, hiszen csak a következő csatasorba vagy állítva,
s így van még előtted valaki. Csakhogy hamarosan te is
látni fogod, milyen nehéz ez a szerep. Most azonban
hajtanom kell megnyugtatóés bátorító szavdra, és azok
mellé. Akiket említettél, a többi istent is segítségül
hívom, különösen Mnémoszünét. Hiszen mondanivalóm
legfontosabb része ettől az istennőtől függ: ha képes
leszek jól visszaemlékezni és hírül adni, amit hajdan a
papok elmondtak, és amit Szolón elhozott ide, körübelül
tudom, hogy hallgatóságomnak az lesz a véleménye:
feladatomat megfelelően oldottam meg. Ezt kell tehát
tennem és nem szabad tovább haboznom.
III.
Mindenekelőtt arra emlékszünk, hogy nagyjából kilencezer
évvel ezelőtt tört ki - mint mondják - a háború a
Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember
között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig. Már
mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt és
végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig
Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha - mint
említettük - Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de
aztán földrengések folytán elsüllyedt, és most mint
áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban
azokat, akik innen indulnak ki a nagy, nyílt tengerre.
A sok barbár népről és görögök akkori törzseiről -
elbeszélésünk fonalát mintegy kigöngyölve - mindig akkor
fogunk beszámolni, amikor előkerülnek, az akkori
athéniak és ellenfeleiknek hatalmát és állami
szervezetét azonban mindjárt az elején tárgyalnom kell.
A kettő közül az itteni állapotokat kell előbb
vázolnunk.
Valamikor az istenek sorsolással az egész
földet felosztották maguk között, vidékek szerint. Semmi
viszály nem volt köztük, hiszen ellenkeznék a józan
ésszel, ha istenek nem tudnák, melyikőjüket mi illeti
meg, vagy tudnák bár, hogy mi a másé, mégis
viszálykodnának és próbálnák maguknak megszerezni. Diké
sorsolása folytán tehát elnyerték, ami kedves volt
nekik és letelepedtek országukban. Letelepdvén pedig
bennünket, jószágaikat és növendékeiket úgy nevelgettek,
mint a pásztorok a nyájukat, azzal a különbséggel, hogy
nem testi eszközökkel kényszerítették testünket, mint a
pásztorok, akik ütlegekkel terelik a nyájukat, hanem
úgy, ahogy élőlény leginkább hajlítható - mintegy
kormánypadról irányítva s a rábeszélést használva
kormánylapátul -, a lelkünkön lettek saját elgondolásuk
szerint úrrá, s így vezették és kormányozták a halandók
egész népét. Egyik isten tehát ezt, a másik amazt a
vidéket kapta osztályrészül és mindegyik berendezte a
magáét. Héphaisztosz és Athéné pedig, kiknek természete
közös - hiszen egy apától valók, s a tudás és a
mesterségek szeretete folytán is egy cél felé haladnak
-,ketten nyerték közös osztályrészül ezt a földet, mint
amely természeténél fogva megfelelő és hasznos az
erénynek és a gondolkodásnak. E földre aztán őslakosokul
derék embereket telepítettek, s elméjükbe helyezték az
alkotmány rendjét. Ezeknek a neve fennmaradt ugyan, de
tetteik a következő nemzedékek pusztulása s a hosszú idő
folytán feledésbe merültek. Mert - mint már volt róla
szó - csak a hegyekben maradt életben a lakosság és ez
írástudatlan volt, s az ország uralkodóinak csak a nevét
hallotta, tetteik közül alig valamit.
Ezek az
emberek kedvüket lelték tahát abban, hogy ilyen neveket
adtak gyermekeiknek, az ősök erényeiről és
intézményeiről ellnben legfeljebb homályos szóbeszéd
útján hallottak valamit. S minthogy sok nemzedéken át
természetes létfeltételeiket is alig tudták megszerezni,
csak azzal gondolkodtak, amine szűkében voltak,
beszélgetéseik is csak ekörül forogtak, s a múlt
eseményeivel nem törődtek. Mert a mondák elbeszélése és
a régi dolgok kutatása a szabad idővel együtt jelenik
meg a városokban, mikor az emberek azt látják, hogy az
élet szükséges javai némelyek számára már készen állnak
- előbb azonban nem. Így történt, hogy a régiek neve
tetteik nélkül maradt fenn. Ezt annak alapján mondom,
hogy Kekropsz, Erektheusz, Erikthoniosz, Erüszikhthón és
a többiek nevével - ezeket úgy is emlegetik, mint
Thészeusz elődeit - nevezték Szolón előadása szerint az
egyiptomi papok a hajdankor embereit, midőn azt a régi
háborút elbeszélték; s ugyanilyen összefüggésben
emlegették az asszonyok nevét is. A hadviselés akkor
közös tiszte volt nőknek és férfiaknak, s ennek a
szokásnak megfelelően az akkoriak istennőjüket is
fegyverzetben állították fel templomukban; az istennő
szobra és alakja bizonyítéka annak, hogy mindazok az
élőlényeknek a körében, ahol párosan élnek nők és
férfiak, az illető faj sajátos képességeit természettől
fogva az egész faj közösen képes gyakorolni.
IV. Lakoztak pedig akkor ebben az országban a polgároknak
olyan osztályai is, akik kézművességgel és
földműveléssel foglalkoztak - a harcosok osztálya
ellenben isteni férfiak intézkedése folytán már
kezdetben elkülönítve, külön lakott; megvolt mindenük,
ami az élet fenntartásához és a műveltséghez szükséges,
de magánvagyont egyikük sem szerezhetett; mindenütt
közösnek tekintették, és a kellő ellátáson felül semmit
se kívántak a többi polgártól; egyébként azokat a tegnap
említett foglalatosságokat gyakorolták, amelyeket a
gondolatban feltételezett őrökkel kapcsolatban mondtuk.
Az is hihető és igaz, amit országunkról mondtak -
először is, hogy határai akkor az Iszthmoszig terjedtek,
a másik irányban pedig, a szárazföld felé, a Kithairón
és Parnész ormaiig; onnan lefelé haladt a határ, úgyhogy
jobb felől Orópia belül, bal felől, a tenger felé
viszont az Aszóposz már kívül esett rajta.
Termékenységben pedig a mi országunk az egész földet
felülmúlta akkor, úgyhogy képes volt maga ellátni egy
nagy sereget, amely nem végzett földművesmunkát.
Kiválóságának fényes bizonysága, hogy még ma is, a
maradványa is felveszi a versenyt bármely vidékkel, mind
abban, hogy mindenféle jó minőségű terményeket ad, mind
abban, hogy jó legelői vannak mindenfajta állatnak.
Akkor pedigmindezeket nemcsak szépségben, hanem nagy
bőségben is adta.
De hogy lehet ezt elhinni és az
akkori földnek milyen maradványa alapján lehet joggal
állítani? Országunk teljes egészében hosszan előrenyúlik
a szárazföld többi részéből a tenger felé, s mint
valamely hegyfok, úgy terül el; körülötte fekvő
tengermedence mindenütt hirtelen mélyül. Mármost sok és
nagy vízözön támadt e kilencezer év alatt - mert ennyi
év telt el attól a kortól mostanáig -, s ez idő alatt és
e viszontagságok között a magaslatokról lesodort
földréteg nem alkotott akkora iszaplerakódást, amely
szóra érdemes volna, mint más tájakon, hanem mindig
körben forogva eltűnt a mélyben. S ami megmaradt -
akárcsak a kis szigeteken -, olyan az egykorihoz képest,
mint egy megbetegedett test csontváza; kövér és porhanyó
földet az ár magával sodorta, s a földnek csak
lesoványodott teste maradt meg. Akkor azonban - még
teljes épségében - hegyei magas dombok voltak, s a ma
sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta;
hegyeit sűrű erdők borították, aminek még ma is látható
bizonyságai vannak; mert akadnak olyan hegyek, amelyek
ma ugyan már csak méheket táplálnak, de nem is olyan
régen tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk a
legnagyobb házépítésekhez, s e háztetők ma is épek. Sok
sudár, nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte
kimeríthetetlen bőségben legelőt adott. És a föld minden
évben élvezhette a Zeusztól jövő esőt is: nem kellett
hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a
kopár földről a tengerbe, hanem a sok vizet, amit
kapott, magába fogadta, s agyagréteggel betakarva úgy
gazdálkodott vele, hogy a talaj által felszívott vizet a
magaslatokról a mélyedésekbe bocsátva mindenütt bőséges
táplálékot nyújtott a kutaknak és folyóknak. A hajdani
forrásoknál ma is fennmaradt szentélyek a jele annak,
hogy ez az elbeszélünk igaz.
V. A föld tehát
természettől ilyen volt akkor és - mint illett is hozzá
- igazi földművesek művelték meg, akiknek ez volt a
főfoglalkozása, akik szerették a szépet és tehetségesek
voltak, akiknek földje kitűnő, vize bőséges, s akiknek
országában az évszakok a legarányosabban oszlottak meg.
A város települése akkor a következő képet mutatta.
Előszörs is az Akropolisz környéke nem olyan volt, mint
most. Mert jött egyszer egy rendkívül esős éjszaka,
földrengés és irtózatos vízár, mely a harmadik volt a
deukalióni pusztulás előtt, e ez körben lemosva a földet
egyszerre csupasz sziklává változtatta. Előzőleg az
Éridanosz és Ilisszosz folyóig nyúlt el, magában zárta a
Pnüxet is, és a Pnüxszel szemben lévő oldalon a
Lükabéttosz volt a határa; egészen eltakarta a
földréteg, és teteje, kevés kivétellel, sík volt.
Oldalain és lábainál a kézművesek és földművesek
laktak, akik a közelben művelték a földet; a magaslatot
azonban a harcosok rendje egyedül lakta, Athéné és
Héphaisztosz temploma körül, de mint egy háznak a
kertjét, egy fallal vették körül. Északi részén voltak a
közös lakások, téli étkezőhelyiségek és minden épület
vagy templom, ami csak kívánatos volt a közös állami
életben. Mindez azonban arany és ezüst nélkül, mert azt
semmire sem használták, hanem a fényűzés és a szolgai
szegényesség között középúton maradva, csinos házakat
emeltek, ezekben öregedtek meg maguk is, unokáik is, és
aztán ugyanolyan állapotban adták tovább őket másoknak,
akik hozzájuk hasonlóak voltak. A déli oldalt pedig
szabadon hagyva, mint kerteket, testgyakorló helyeket és
mint a nyári étkezések színhelyét használták. Forrás
csak egyetlenegy volt a mai Akropolisz helyén - mikor a
földrengések elapasztották, a mostani kis csermelyek
maradtak helyette körben, de az akkori lakosok
egymagában is bőven adott vizet, s télen-nyáron kellő
hőmérsékletű volt. Ilyenképpen laktak mint polgártársaik
őrei, s mint a többi görög önként elismert vezetői;
ügyelve rá, hogy a harcképes férfiak és nők száma
lehetőleg mindig állandó maradjon: legfeljebb húszezer
körül.
VI. Ilyenek voltak ezek az őrök és
ilyenformán kormányozták igazságosan mind a maguk
államát, mind Görögországot. Testi szépségük és lelki
kiválóságuk folytán egész Európában és Ázsiában
tekintélyesek voltak és a leghíresebb összes kortársuk
között.
Hogy pedig ellenfeleiknek milyen viszonyok
közt éltek, és hogyan fejlődtek kezdettől fogva, azt
szeretném most, ha az emlékezet cserben nem hagy,
közreadni nektek mint barátaimnak, úgy, ahogy még
gyermekkoromban hallottam, hadd legyen közkinccsé.
De elbeszélésem előtt röviden valamit meg kell
magyaráznom, hogy ne csodálkozzatok, ha majd sokszor
halljátok barbár emberek görög nevét: mert megtudjátok
ennek az okát. Szolón, minthogy ezt az elbeszélést fel
akarta használni a maga költészetében, megtudakolva e
nevek jelentését, azt találta, hogy az egyiptomiak, akik
legelőször foglalták őket írásba, lefordították őket a
saját nyelvükre; erre ő is elővette mindegyik névnek a
jelentését, s a mi nyelvünkre lefordítva jegyezte fel.
Ezek az iratok nagyapámnál voltak, megvannak ma is
nálam, s már gyermekkoromban tanulmányoztam őket. Ha
tehát olyan neveket hallotok, amilyenek itt is szokásban
vannak, ne csodálkozzatok: mert tudjátok már az okát. A
hosszú elbeszélés kezdete körülbelül a következő volt.
VII. Az előzőekben már szóltunk az istenek közti
sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt
nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és
áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón
is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó
nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen
volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság
terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság
közt, s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget
belseje felé, a síkság közelében, körübelül
ötvensztadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely
minden oldalról alacony volt. Ezen lakott egy azok közül
a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből születtek:
Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé.
Egyetlen gyermekük született csak, egy leány, Kleithó.
Mikor a leány már férjhez menendő volt, meghalt
apja-anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyulladt iránta
egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott,
jól körülkerítette és körös-körül megerősítette.
Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont
ugyanis egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből -
mintha körzővel csinálta volna -, a sziget közepétől
kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban, úgyhogy a
terület megközelíthetetlenné vált emberek számára, mert
hajó és hajózás akkor még nem volt. A középen fekvő
szigetet, isten lévén, könnyen berendezte és
felékesítette, két forrásvizet fakasztva a föld alól,
egy hideget s egy meleget, s mindenfelé terményt is
bőségesen sarjasztott a földből.
Fiúgyermekből öt
ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz
szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az
elsőszülöttnek adta anyja, Kleithó lakhelyét és a
körülötte lévő fekvő tájékot - ez volt a legnagyobb és a
legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit
is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti
uralmat és nagy kiterjedésű földet jutatott. Nevet is
adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt,
amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett -
tudniillik az Atlanti-tenger -, mert Atlasz volt az első
király neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget
szélét nyerte osztályrészül Héraklész oszlopaitól addig
a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak,
görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet
adta, s róla nevezték el e vidéket is. A második párból
az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak nevezte
el; a harmadikból az előbb születettnek a Mnészeusz, az
utóbbinak az Autokhthón nevet adta; a negyedik párból az
idősebbet Elaszipposznak, az ifjabbat Mésztórnak nevezte
el; végül az ötödik párban az idősebbiknek az Azaész, a
fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk
is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott,
uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és
Türrhéniáig.
Atlasztól szépszámú és egyéb tagjaiban
is tekintélyes nemzedék származott. A király mindig a
legidősebb volt, aki ivadékai közül ismét a
legidősebbnek adta át az uralkodást, s így őrizték meg a
királyi méltóságot sok nemzedéken át. Gazdagságot is
szereztek akkorát, amilyen királyi családban sem azelőtt
nem volt, sem azután nem lesz egykönnyen, s el voltak
látva mindennel, amit csak a városban és az ország más
részén szükséges volt megszerezniük. Mert sok minden
jött be hozzájuk uralmuk következtében kívülről, de a
legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges,
maga a sziget megadta; először is, ami szilárd és
olvadékony ércet csak előtár a bányászat, köztük olyat
is, aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a
puszta névnél több volt, tudniillik az orekhalkoszt,
melyet a sziget sok helyén bányásztak a földből, s
melyet az akkori fémek között - az aranyat kivéve - a
legbecsesebb volt.
Továbbá, amit csak erdő az ácsok
munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bőségesen
táplálta az állatokat: a házi- és vadállatokat. Ezért
elefánt is nagy számmal volt a szigeten; mert legelő
nemcsak azoknak az állatoknak jutott bőven, melyek a
mocsarakban, a tavakban, a folyókban vagy a hegyeken,
vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely
természettől a legnagyobb és legfalánkabb.
Ezenkívül
ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökereket,
füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár virágokból vagy
gyümölcsökből, azt ott is megtermette és dúsan növelte.
De hozott gyümölcsöt és száraz gyümölcsöt is, amely
táplálásunkra szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett
fogyasztunk, a amit közös néven zöldságnek nevezünk; és
azt a fán termő gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat
ád; és a gyümölcsfáknak azt a nehezen megőrizhető
gyümölcsét, mely játékul és gyönyörüségünkre szolgál és
mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után a
bágyadtság jőleső ellenszeréül adunk - mindezeket a
napfényben fürdő sziget csodaszép példányokban és
határtalan tömegben teremte. Mindezt megkapva a földtől,
templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat
építettek, s az egész országot a következő módon
rendezték be.
VIII. Először is áthidalták azokat
a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak,
hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A
királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és
őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s
egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglévő pompát
tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét,
míg csak a palotát - nagysága és a mű szépsége
tekintetében - bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a
tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három
plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú
volt, és lehetővé tették a hajózást a tengertből odáig -
mint valami kikötőbe -,kitágítva a tprkolatát, hogy a
legnagyobb hajók is befussanak. De ez még nem minden.
Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a
hidak közelében, annyira, hogy egy háromsor-evezősnek
átjárója legyen egyikből a másikra, de be is födték
ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások
alatt lehetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai
elég magasan kiemelkedtek a tengerből.
A legnagyobb
vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három
sztadion széles volt, a következő földgyűrű vele
egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két
sztadion széles, a száraz pedig isét ezzel egyenlő volt;
végül középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy
stadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi
palota emelkedett, öt sztadion volt az átmérője. A
szigetet, a gyűrűket s a hidat, mely egyplethronnyi
széles volt, körös-körül teljesen körülvették kőfallal,
a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek
mindenütt, ahol a tenger áthatolt.
A szükséges követ
pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és
belső gyűrű mélyéből fejtették részben fehéret, részben
feketét, részben pirosat. A kőfejtéssel két üreget
vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be.
Az épületek, részben egyszerűelk voltak, részben azonban
a kövek keverésével színessé tették őket a változatosság
kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. A
legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét mint
valami kenpccsel, bronzzal vonták be, a legbelsőt
olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat
oreikhalkosszal, amelyek tűzszerű fénye van.
IX.
A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen
rendezték be. Középen Kleithónak és Poszeidónnak
szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a
nyilvánosság elől, s aranykerítéssel volt körülvéve. Ez
volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette
és a világra hozta a tíz uralkodó nemzetségét. Itt
rótták le - áldozatul e tíz ősnek - minden évben mind a
tíz országrészből az évszakok első terményeit. Magának
Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú, három
plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de
formájában volt valami barbár. A templomot kívülről
teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével,
melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti,
az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és
oreikhalkosszal volt díszítve; a falakat, oszlopokat és
a padlózatot teljes egészében oreikhalkosszal burkolták.
Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent,
amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő
maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti,
körülötte pedig száz Néréisz delfineken - mert az
akkoriak szerintem ennyien vannak .Ezenkívül azonban még
sok más szobor is volt ott mint magánemberek fogadalmi
ajándéka. Kívül, a templom körül a tíz király
feleségeinek és összes leszármazottaiknak aranyszobra
állt és magánembereknek és a királyoknak sok más nagy
fogadalmi ajándéka a városból és a külső területekrőlm
amelyek fölött e királyok uralkodtak. Az oltár mind
nagyságban, mind megmunkálásban e berendezésnek
megfelelő volt, éppen úgy a királyi palota: illett a
birodalom nagyságához s illett a templom díszes
voltához.
A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig,
melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és
kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy
használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz
jellegének megfelelő fákat ültettek. Körös-körül
medencéket helyeztek el, egyrészt nyitottakat, a szabd
ég alatt, másrészt - a meleg fürdők számára - fedett,
téli medencéket; külön a királyi családnak, külön a
magánembereknek; külön a nőknek, ismét külön a lovaknak
s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a
megfelelő berendezéssel. Az elfolyó vizet részben
Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld
kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt,
részben a külső övezetekbe, a hidakon elhelyezett
vezetékek segítségével.
Itt sok istennek sok
templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet
emeltek, részben csak emberek számára, részben
lovasgyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyűrűn;
egyébként a nagyobb sziget közepén is volt egy-egy
sztadion széles elkülönített lófuttató pálya, mely
hosszában körülhúzódott az egész gyűrűn, és itt
tartották a kocsiversenyeket. Körülötte mindkét oldalon
a testőrök nagyobb részének laktanyái voltak; a
megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb eső kisebbik
gyűrűn bízták az őrködést, végül azoknak, akik kitűntek
hűségükkel, a fellegváron belül, a királyi család
közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak
háromsorevezős hajókkal és a hozzájuk szükséges
felszereléssel; s minden kellően készenlétben állt.
A királyi palota körüli városrész tehát így volt
elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három külső
kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől
kezdve körben haladt, s mindenütt ötvensztadionnyira
volt a legnagyobb gyűrűtől és kikötőtől, és ott zárult
össze, ahol a csatornának a tenger felőli torkolata
volt. Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól
volt népes, a csatorna és a legnagyobb kikötő pedig csak
úgy nyüzsgött a mindenünnen érkező hajóktól é
kereskedőktől, úgyhogy a kikötő éjjel-nappal mindenféle
nyelvű beszédtől és százféle lármától volt hangos.
X. A városra és a régi településre vonatkozó
dolgokat tehát elsoroltam, körübelül úgy, ahogy a papok
Szolónnak elmondták. Próbáljuk megmost már
emlékezetünkbe idézni, hogy az ország többi részének
milyenek voltak a természeti adottságai és milyen volt a
kormányzása. Először is az egész terület - mint mondták
- negy magasságban feküdt és meredeken emelkedett ki a
tengerből; a város körüli része teljesen sík, s ahogy ez
körülvette a várost, úgy vették őt körül körben a
hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság
egyenletesen sima felszínű volt, s egészében véve
hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer sztadion, a
másik, a tenger felől felfelé húzófó oldala pedig
középen kétezer sztadion. Ez a terület az egész sziget
déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltől. A
körülette emelkedő hegyeket pedig úgy dícsérik, hogy
számban, nagyságban ás szépségben túltették az összes
mai hegyen, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók,
tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi- és
vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely
munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben.
Mármost ez a síkság a természet munkája és sok
király gondoskodása folytán hosszú idők során a
következőképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög
alakúra formálta, oldalai többnyire egyenletesek voltak,
ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül
árkot ásva kiegyenlítették őket. Az árok mélysége,
szélessége, hossza - bizony, szinte hihetetlen kimondani
is, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül
ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell
mondanunk -, tehát, mondom, a mélyésge, ameddig leástak,
egy plethron, a szélessége mindenütt egy sztadion;
minthogy pedig az egész síkságot és a várost
mindkétfelől érintve, beletorkollt a tengerbe. Felső (a
hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles,
egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek
ismét az árokba, de a tenger felőli részébe torkolltak,
ezek egymástól százstadionnyira voltak. Rajtuk keresztül
szállították hajón a hegyekből a városba a fát s a többi
terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba
összekötő csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a
városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit
használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó
forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból.
Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a
síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként
állítsanak egy vezetőt; egy-egy telek nagysága tízszer
tíz szatdion volt, telek pedig összesen hatvanezer. Azt
mondják, hogy a hegyekben s az ország többi részéb
számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak
szerint ezeknek a telkekhez, ezek alá a vezetők alá
voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború
esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának
hatodrészéről gondoskodjon, összesen tehát tízezer harci
szekérről, állítson ki két lovat és lovast, egy pár
lovat kocsi nélkül, hozzá egy kispajzsos gyalogharcost,
és a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetű
katonát, két-két íjászt és parittyást, három-három
könnyűfegyverzetű katonát kő- és dárdadobásra, végül
négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi
város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc
területét másképp, amit hosszú volna elsorolni.
XI. A hatóságokat és méltóságokat eleve a
következőképpen szervezték meg. A maga osztályrészében,
a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az
embereknek s nagyrészt a törvényeknek is: büntethette,
kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás
közti hatalmi viszályát és érintkezését Poszeidón
rendelkezései szabták meg., melyeket a hagyomány és egy,
az ősöktől oreikhalkosz oszlopra vésett felirat őrzött,
amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide
minden ötödik, illetve hatodik évben összegyűltek (hogy
mind a páros, mind a páratlan számnak megadják a
magáét), tanácskoztak a közügyekről és megvizsgálták,
nem lépte-e át valamelyikük a hatáskörét. Ha ilynre
akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve előbb
a következő biztosítékot adták egymásnak. Poszeidón
ligetében bikák legelésztek szabadon. A tízek egyedül
maradva könyörögtek istenükhöz, hogy a neki kedves
áldozatot foghassák meg, majd vaseszköz nélkül, fával és
hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s a tetejénél, a
felirat fölött levágták. Az oszlopon a törvényen kívül
egy esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény
megszegőire. Mikor szokásaik szerint a bika összes
tagját feláldozták, egy vegyítőedényből italt kevertek,
és mindegyikükért egy csepp vért kevertek bele. A többi
részt a tűzbe vetették, de előbb körös-körül
megtisztították az oszlopot. Ezután aranycsészékkel
merítve a vegyítőedényből és áldozatot loccsantva a
tűzbe megesküdtek, hogy az oszlopon álló törvények
szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha korábban
valamelyikük áthágta a törvényeket; a jövőt illetően
pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak
szándékosan áthágni, nem fognak a törvények elenére
uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk
törvényei szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor
mindegyikük megfogta ezt a maga és ivadékai nevében,
ivott és a csészét az isten templomának ajándékozta.
Ezután a lakomával és egyéb szükséges dolgokkal
foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az
áldozati tűz kialudt, mindnyájan gyönyörő szép sötétkék
ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s
minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és
ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel
vádolta. Az ítéleteket, amikor megvilágosodott,
aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték
a templomban. Az egyes királyok előjogaira vonatkozó sok
különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok
voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem fognak,
hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük
valaki valamelyik városban megpróbálná megbuktatni a
királyi családot; és hogy, mint elődeik, közösen
tanácskoznak háborúról és egyéb ügyekről, azírányítást
Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király
senkit sem ítélhetett rokonai közül, csak ha a tízek
közül több mint a fele jónak látja.
XII. Ezt a
nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az
isten a mi vidékeink ellen indította, a hagyomány
szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg az
isten (Poszeidón) természete elég erős vot bennük,
engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a
velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és
fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat
tanusítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind
egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve
mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló
kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet
tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s
minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való
dőzsöléstől, s nem vesztették el önuralmukat, nem is
hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy
mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és erény
folytán gyarapodtak, ha ellnben igyekezetük és
megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is
elpusztulnak az erény is velük vész. Ennek a
gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának
következtében gyarapodott is minden, amit az előbb
felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett bennük,
mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s
túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelen
javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember
szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen
legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében
persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé
vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbenek
és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az
igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.
Az
istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik,
minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy
eg derék nemzetség ilyen nyomorúságos állapotba jutott,
s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve
mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes
isteneket legfenségesebb székhelyükre, amely a mindenség
közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a
keletkezésben és összehíván őket, így szólt hozzájuk.
/ A cikk a Platón válogatott művei című könyvből származik. Kövendi Dénes fordítása. /
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)
Adatok
-
nincs adat
-
Atlantisz
-
2014. okt. 9. 13:31
-
nem volt módosítva
-
magyar nyelvű
-
Abydos Gate - Csillagkapu
-
2 543 megtekintés
-
0 darab
-
Minden jog fenntartva!
Számít a véleményed!
Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.
Eddigi hozzászólások
Legyél az első, aki elmondja a véleményét.