Jucit, a hűséges lovat, vásárban vette a gazda: hasasan. Úgy gondolta, jobban jár, ha a születendő csikót maga neveli fel, amiben nagy gyakorlata volt, hosszú élete folyamán.

Így történt, hogy a kiscsikó, Pilisszántón látta meg a napvilágot, a gazda istállójában. Jó helyre született, ahol első élménye a finom szalmaillat volt, amit a testével is megtapasztalt, amikor kipottyant az anyja méhéből, addigi „lakhelyéből”.

Az anya, a fájdalmas ellés elmúltával, fejét a hang irányába fordította, és meglepetve látta elsőszülött kicsinyét. A kiscsikó, alig hogy e változást észlelte, máris érezhette anyja gondoskodó tisztogatását, az anyai nyelv simogató, szerető gondoskodását. Ezek a jóleső, finom érzések feledtették vele a születés folyamán átélt kellemetlen élményeit. Anyja szerető bökdösése az orrával, és az egyre növekvő életereje kényszerítette lábra állásra az újszülöttet, ami több próbálkozás után végül sikerült!

A születés csodálatos élményét a gazda is láthatta, így a kiscsikó az ő szagát és látványát is elraktározta elméjében. Akkor hallotta először a „Laci” szót a gazdától, bár a szó értemét nem ismerte.

A lábra állás és első megfigyelései után, ösztöne az anyja felé hajtotta. Ügyetlen, mozgásukban összehangolatlan lábacskái alig voltak erre képesek, de végül sikeresen állt az anyja elé, erősen imbolyogó mozgással. Itt, szemrevételezte a mamát, szagmintát vett, és élvezte a szerető nyalogatást. Innen, az éhségérzettől hajtottan kereste az élelem, azaz az élet forrását. Körüljárta a mamát, és szinte azonnal felfedezte az anyatejtől duzzadó emlőket. A szopás ösztönével született, így nagy iramban szívni kezdte az éltető anyatejet. A továbbiakban már nem volt kétsége afelől, hogy szükség esetén, hol fogja találni e finom nedűt.

Amint jóllakott, az anyja mellé heveredett, hiszen teljesen kimerítette a születés élménye, a lábra állás okozta fáradalom, de a szopás is megerőltető feladat egy újszülöttnek! Ebből a kényelmes helyzetéből kezdte figyelni a környezetét. Eközben Juci, az anyai szeretettől ösztönözve, gondosan tisztogatta újszülöttjét, a kiscsikó minden testrészére kiterjedően. E művelet, nem csak a születés alatt szőrre tapadt anyai nedvek miatt volt fontos, hanem azért is, mert eközben alakult ki a kölcsönös, mindkettőjük számára nagyfontosságú szeretet.

Napok multán, már ismerte az istálló minden részét a kiscsikó, a benne elhelyezett tárgyakkal, az anyja szerető gondoskodását és egyéb szokásait, is beleértve. A gazda jelenléte is örömet jelentett, hiszen szeretettel simogatta, becézte a kis jövevényt. Akkoriban hozta összefüggésbe a „Laci” szót a gazda hívó szavával. E hetek alatt értette meg, hogy Ő a Laci, míg az anyja a Juci.

Ahogyan teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, a kiscsikó egyre többet tapasztalt. Látta, amint a gazda istrángot[1] tesz az anyjára, aki engedelmesen áll a hosszú rúd mellé, és türelmesen kivárja, amíg a gazda a hámfához[2] szíjazza az istráng végeit. Észlelte, hogyan teszi a gazda lehetővé a kocsi húzatását, amit az anyjára bízott, hol üresen, hol teherrel rakottan. Az anyja, ez idő alatt is szeretettel gondoskodott a csikójáról, sőt, munka közben is figyelemmel kísérte a körülötte ugra-bugráló lovacskát.

 Laci, még nem kényszerült mozgásában korlátozottan terhek húzására, ezért ezt még nem értette. Laci, élte boldog kiscsikó életét, örült ezeknek az utaknak, ide-oda szaladgált a szekér körül, de leginkább az anyja mellett ügetett: a gazda nem korlátozta őt a szabad mozgásban. Ám, az is az igazsághoz tartozik, Lacit soha nem fenyegette veszély emiatt, hiszen akkoriban csak a határban jöttek-mentek, a kiscsikónak szabad mozgást biztosítható területen.

Az anyja és a gazda gondos ápolásának, de az istálló tisztaságának is köszönhetően, Laci jól fejlett lovacska lett, mígnem fél éves korában ivartalaníttatta a gazda. Így lett Laciból herélt, csődör helyett. Ez nem rendítette meg, hiszen nem ismerte az ebből fakadó veszteségét. A műtétet hamar kiheverte, miközben az anyjával egyre szorosabb lett a kapcsolata, ami nem csodálnivaló, hiszen Juci nagy szeretettel gondozta a fiát. Ebben a korában már korlátozta a gazda Laci mozgását, ha az anyja húzta a szekeret. A csikónak, a szekér mögött kellett menetelnie a járműhöz kötve erdőn, mezőn keresztül. Elkísérhette az anyját a Nagyvásárcsarnokba is a szekér mögött, a kötél hosszának megfelelő mozgási lehetőséggel.  Ezeken a kirándulásokon, sok élményt és tapasztalatot gyűjtött össze a lovacska. Akkoriban még lovas kocsikon hordták be az árut a Nagyvásárcsarnokba naponta, ahova örömmel járt vásárolni Budapest lakossága a friss élelmiszerekért.

Amikor Laci 2,5 éves lett, a gazda rá is hámot tett, és ezen túl meg kellett tanulnia a szekérhúzás mesterségét. Jólesett ez Jucinak is, hiszen ha a fia nem is volt annyira erős, mint ő, mégis nagy segítséget jelentett. Fél év alatt kitűnően megtanulták a közös szekérhúzást, így mindig pában dolgoztak, a szeretet sugallta egyetértésben.

A gazda, akkoriban kezdte érezni, hogy az idő eljárt felette, hogy már alig bírja a sok munkát a gazdaságban, hogy már nem képes annak maradéktalan elvégzésére. Ez okból, fájó szívvel határozta el, hogy vásárba viszi Jucit és Lacit.  Jó gazdát szeretett volna a lovainak, ezért figyelmesen választott vevőt. Amikor végre rátalált a megfelelőre, alku után kezet fogtak, és a gazda megnyugodva adhatta át a két lovat az új gazdának, az állatok irataival (passzussal) együtt .

Megnyugtatónak találta azt is, hogy a vevőnek volt egy kisfia a Ferike, aki nagyon örült a két, szép jószágnak.  Ezek után elköszöntek, és mindenki ment a saját otthona felé.

Az új gazda a szekér mögé kötötte a két lovat, és megindult a menet Szentendrére, a gazda  otthona felé. Ekkor írtak 1941 évet.

Amíg az gazda örült a vásárolt állatoknak, addig Juci és Laci, aggodalommal tele szívvel engedelmesen meneteltek a szekér után. Miért is örültek volna? Elvesztették eddigi gazdájukat, az otthonukat, ami Lacinak szülőhelye is volt egyúttal.

Új lakhelyük rendezett istálló volt illatos szalmával terítve, ami megnyugtatóan hatott bánatos szívükre. Akkor is nagy szerencsének érezték, hogy együtt lehetnek, hogy vigasztalhatják egymást.

Örömükre szolgált a gazda és a kisfia szeretete, de a lovak is egyre jobban ragaszkodtak a gyerekhez, aki sokat sürgött-forgott körülöttük.

Juci, hatalmas alkatú fél-muraközi pej volt, míg Laci jóval kisebb termetű pej, karcsúbb lábú fajta. Engedelmes, szelíd igáslovak voltak, a rájuk bízott feladatokat mindketten híven teljesítették! Szántottak, vetettek, arattak, terményeket szállítottak nap, mint nap a felvásárlási piacra. Laci minden alkalommal a rúd jobb oldalán húzta a kocsit, míg Juci a baloldalon.

Akkoriban történt – a háború okozta helyzetben –, hogy Jucit és Lacit behívták katonának. A lovaknak is segíteniük kellett a haza védelmében. Olyan helyen teljesítettek szolgálatot, ahova a gépkocsik nem voltak képesek eljutni. A honvédség – ez esetben a tüzérség –, csak párosan hívott be állatokat, ezért felelt meg Juci és Laci.

A katonaságnál sok megpróbáltatásban volt részük, hatalmas bombázásokat és lövöldözéseket éltek át, ami embernek is ijesztő, de még rémisztőbb két békés, a háború borzalmait meg nem értő állatnak.

A honvédség a letelt szolgálati idő után visszaadta a lovakat lefogyva, agyondolgoztatva, 1943 év nyarának végén. A gazda féltette a két állatot, ezért a továbbiakban csak módjával táplálta őket, mert a tüzérség, csak jó erőben lévő igásokat keresett. Úgy gondolta, e két meggyötörtnek elég volt a sok rémségből annyi, amit átélni kényszerültek. Így történt, hogy az élet, békében folytatódott a lovak számára.

A gazda 1941-évben vásárolt gyönyörű villájához 18 katasztrális[3] hold (10,359 ha) is tartozott, benne termőfölddel, gazdasági épületekkel. Ezekben a létesítményekben éltek a Róza, a Cifra és a Piros nevű tehenek; a Julcsa nevű szamár, aki az előző gazdája szerint már 60 éves volt; a gyönyörű Négus nevű fekete kecske, és a fehér színű Marcsa kecske, aki szépségben nem vette fel a versenyt a társával, de a tejhozama jobb volt. A sertésól sem állt üresen, 3 – 4 lakója mindig volt. A felsorolt számosállat mellett volt kacsa, liba és több tyúk, sőt, Ferikének orosz csincsillái, belga óriás nyulai, továbbá selyemhernyói is voltak.

Ezek után nem csodálnivaló, ha Ferike boldogan élt ebben a környezetben.

E békés, munkás életmódhoz tartozott a sokat tapasztalt Juci is, aki nagyon nyugodt ló volt, ezért nem követte Lacit az ide-oda csavargásai közben. Lacinak nagyon tetszett a korlátlan szabadság, ezért naponta eljárt legelészni, ahonnan estére mindig betérhetett az istállóba, szeretett anyja mellé. Távolléte alatt, Jucin észrevehető volt az anyák nyugtalansága, miközben folyamatosan figyelte az istálló bejáratát.  A két ló, erősen kötődött egymáshoz.

Történt egy napon, hogy Laci nem jött haza! Évek óta a megszokott helyen legelt, sohasem csámborgott messzire. Azon a napon, a fiatalság kíváncsiságától hajtva, elment az évezredekkel előtte kialakult szakadék szélére, ahol leszakadt alatta a meredély széle. Nagy sokára találták meg az őt keresők, bár a szomszédok is segítettek felkutatni. Kimentése komoly műszaki feladat volt. Állványzatot kellett ácsolni a szakadék két partja között, arra csörlőt szerelni, majd a szakadék alján egy ponyvára ráfordítani a súlyosan sérültet, állatorvosi segítséggel. Az orvos, elaltatta a szenvedő Lacit, mert felhúzni csak ez után lehetett a 25 méter mély szakadék aljáról.  A partra húzása sem volt egyszerű vagy könnyű feladat, de annál is nehezebb volt az istállóba vitele, ugyanis Laci, nem tudott lábra állni. Az állatorvos hetekig kezelte a beteget, de olyan mértékben sérült meg szegény, hogy végezetül el kellett altatni, a további szenvedés elkerülése végett.

Juci, a fia elvesztése után egyedül maradt. Így, a katonai behívó többé már nem fenyegette, ilyen szolgálatra csak párban alkalmaztak lovakat.

Juci erről semmit nem tudott, ezért nem is aggódott. Szomorúságának oka Laci hiánya volt. Ha úgy hallotta, hogy valaki bejött az istállóba, reménykedve figyelte a bejáratot. Hetekig tartott, amikorra megértette, hogy Laci, nem jön többet. Ez idő alatt kizárólag Ferike szeretete vigasztalta, így nem csoda, ha a hatalmas ló egyre jobban ragaszkodott a kisfiúhoz. Észrevették ezt a szülők is, és a lovat, a gyermeknek ajándékozták. Így lett Ferikének lova, 9 éves korában. A gazdasági eszközökön kívül, az Édesapa készíttetett Ferikének egy bakkal ellátott szép, lapos teherkocsit, és egy míves kordét. A kordét, mindig Julcsa – a szamár – húzta.

A kis teherkocsi elé Jucit fogta be Ferike, ami nagyon hasznos volt a gyereknek, de a gazdaságnak is, hisz a kisfiú, segítséget nyújtott a gazdasági épületek létrejötténél. A gyermek, maga termelte ki az építkezéshez szükséges homokot, felrakta a kocsira, majd lerakta a szükséges helyen. Helytállt a szülei tulajdonában lévő kőbányában is, ami a hegycsúcson volt. Ott tanulta meg a repedezett sziklákat faékkel darabolni, majd az erejét meg nem haladó köveket legurítani a hegyről, és ott a kocsira rakni. A terhet Juci segítette a munkahelyre szállítani, ahol Ferike lerakta az építőanyagot. A szorgalmas, ügyes kisgyerek, részt vett a kővel-falazás munkálataiban is, erejéhez mérten.

E szorgalmat tapasztalván, Ferike megkapta az Apjától az ott dolgozókkal azonos köbméterárat fizetségül. Így, a gyermek korán megtanulta a munka örömét, és annak hasznosságát.

Ezen előzmények után nem csodálnivaló, hogy a gyermek és a ló kapcsolata, egyre bensőségesebb lett. Annyira, hogy Juci, naponta várta Ferikét az ajtó előtt, ahol türelmesen álldogált a kisgazda megérkezéséig.  Történt egyszer, hogy fergeteges vihar tört ki váratlanul. Csapkodtak a villámok, dörgött az ég, zuhogott az eső! Ferike rohant hazafelé a mezőről, Juci szorosan utána. A sötétben alig lehetett látni, amikor a gyerek, átszaladt egy alacsony ágakat növesztő fa alatt, ahol a ló nem férhetett el, de ezt az akadályt előre nem is láthatta, emberi számítás szerint. Juci – ennek ellenére –, hirtelen irányt változtatva kerülte ki az akadályt, és tovább ügetett a kisgazda után.

Szeretett lova hátán ülve, sokszor járt vásárolni is a gyerek. A birtok és a ház, mintegy három kilométerre volt Szentendre belterületétől. Csakhogy erre a hatalmas lóra ráülni sem volt könnyű, amit a ló is belátott, pedig Ferike, ekkorra már 11 éves volt. Amikor a kisgazda vásárolni készült, Juci a házhoz tartozó támfal mellé állt, ahonnan Ferike fel tudott ülni a ló hátára és le is tudott szállni róla ugyanott. A kisfiú, nyereg nélkül, szőrén ülte meg a lovat mintha spárgázott volna, az állat mérete miatt. Jucin csak az istállóban használt kötőfék[4] volt. Ez az okos ló zabla[5] nélkül, minden irányítás nélkül vitte Ferikét lefelé a hegyről, majd az országúton végig, egészen a vegyeskereskedésig. A bolt tulajdonosa ismerte a gyereket és a lovat, érkezésükkor odajött, és megkérdezte mit szeretnének venni, majd kihozta az árut: Ferike ugyanis, nem tudott támfal nélkül le és felszállni a hatalmas lóra. Amikor végeztek, Juci megfordult, és indultak haza, az országút szélén, fegyelmezetten.

A ló és a gyerek, tökéletes harmóniában voltak. Bár hol meglátta a kisgazdát, azonnal mellé szegődött. Ilyenkor, kockacukrot is kapott Ferikétől, amit Juci nagyon szeretett.

Közben a gazda újra vett egy pár lovat a munkákhoz, mert a meredek hegyoldalon – ami mögött a szántóföld volt –, egy ló nem tudta felhúzni még az üres kocsit sem. A hegyoldalon ugyanis lépcsősor volt, aminek segítségével lehetett csak megközelíteni a ház felett lévő mezőgazdasági területet és a hozzá tartozó épületeket.

Juci, Ferike lova maradt. Úgy jött ment a gyerek után, akár egy kutya. Ha Ferike felment, vagy lejött a lépcsőkön, a ló követte, a lépcsőkön lépkedve. Elkísérte a kisfiút a házig, és ott várt, ameddig a kisgazda újra kijött.

Ha patkoltatni kellett Jucit, Ferike tartotta a lova lábát, a kovács legnagyobb ámulatára. Ilyen hatalmas állat lábát ugyanis, csak megfelelő erőben lévő férfi képes tartani a patkolás teljes ideje alatt. Ebben, az volt a csodálnivaló, hogy Juci, ismerte kisgazdája erejét, ezért a lábait saját maga tartotta a gyerek kezében: tudta, hogy a Ferike nem képes erre.  A ló, csodálatos állat!

Eddig minden rendben volt tehát a gazda háza tájékán, de a háború vége felé, 1944. december 29.-én elérte a házat a barbár, részeg – szovjet hadseregnek nevezett –, horda. Első dolguk volt a családot hűségesen védő Pandúr nevű komondort agyonlőni, majd betörtek a magányosan álló gyönyörű udvarházba. 

Másnap, amikor továbbvonult a horda, Jucit is és az istállók összes állatát elhajtották. Ezek után kezdhették csak keresni az Édesapát, akit a fegyveresek kihurcoltak a házból előző este. Hosszabb idő után, az épülettől egy kilométernyire találták meg a családfőt tarkón lőve, arccal a hóban, az Eszterházy uradalom szélénél.

Ezen túl, már Ferinek nevezhető a kisfiú, aki ekkor még csak 11 éves volt!

E borzalmat követően, vagy öt – hat hónap telhetett el, amikor Feri megtudta, hogy a család két férfiismerőse a Nagyvásárcsarnokba megy. Erre a helyre, már régebben szeretett volna elmenni a gyerek, ezért megkérte a férfiakat, vigyék Őt magukkal, mert kíváncsi volt, hogy néz ki a Nagyvásárcsarnok. A férfiak sokszor jártak már ott, hiszen akkoriban, 1945 évben, élelmiszerben fizették meg a munkások bérét, mert az infláció miatt másnapra már nem ért volna semmit az előző nap kifizetett bér. Elindultak tehát Ferivel, az Édesanya engedelmével.

Ahogyan ott nézegették az asztalokra (standokra) rendezett áru sokaságát, hírtelen nagy zörgés, csörömpölés támadt, asztalok dőltek össze, földre estek a már kirakott áruk, miközben kiabáltak és szaladgáltak a tulajdonosok, egyszóval igen nagy volt a hangzavar, a felfordulás! Amikor Feri a hang irányába nézett, boldogan vette észre az egyenesen felé tartó, komótosan lépkedő, kocsiját vonszoló Jucit!

A kocsiból éppen árut rakott ki akkori gazdája, amikor a ló felismerte a kisgazdáját! Ekkor, egyetlen akarat vezérelte: a kisgazdához menni! Nem törődött a kocsiban maradt áruval, sem a kocsi útjába eső felborított asztalokkal, Jucinak egyetlen gondolata volt: a szeretett lényhez menni!  Hatalmas termetével, ezt az akaratát keresztülvitte, és pontosan megállt Feri előtt! A két jó barát, boldogan ölelte egymást, mindenki bámulatára!

Sokáig nem tarthatott ez az érzelemmel teli esemény, mert futva jött a kocsi gazdája, és szidni kezdte Ferit mondván, elcsalogatta a lovát, aki e miatt nagy károkat is okozott. Szerencsére, a 12 éves fiúval két felnőtt férfikísérő is volt, akik tanúsíthatták, hogy gyerek nem tett ilyet: a ló ismerte meg Ferit, és azonnal elindult a szeretett kisgazda felé. Ez, 1945 tavaszán történt!

Szó szót követett, a vége per lett, és Jucit, jogerősen Ferinek ítélte a bíróság, rövid két hónap alatt. A döntés alapja az volt, hogy a ló választotta ki a gazdáját, amit alátámasztott Juci irata (passzusa) is, amit az országot megszálló szovjet horda otthagyott a lakásban. Amikor nem volt lóra szükségük, magára hagyták Jucit valahol, és a lóért pereskedő ember, valamilyen módon hozzájuthatott az erős alkatú igáslóhoz. Az állat, körülbelül hat, szenvedéssel tele hónapig volt távol Feritől.

A bíróság jogerős döntése után mindketten boldogok voltak: Feri is Juci is.

Itt, felmerül a kérdés! Miért pont akkor lett a kisfiú kíváncsi a Nagyvásárcsarnokra, amikor Juci is éppen ott járt? A gyerek, még soha nem járt ott, csak azon a napon.

Isten, erőt adó, lelket vigasztaló dolgokat képes tenni arra érdemes, nagy szenvedéseket alázattal tűrő emberekkel, amit jutalomként is felfoghatunk.

Budaörs, 2010. 03. 29.-én

• Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-ND 4.0)