Az Élet és Tudomány tavalyi 48. számában érdekes cikk jelent meg, amelyből még címlapkép is született: A piramisépítők vezérlő csillagai (ÉT/2000.XII.1, 1508.o.). Ez a cikk az interneten megjelent angol nyelvű anyag fordítása. Az eredetit Kate Spence, a Cambridge-i Egyetem egyiptológusa írta, és az egyik legnevesebb tudományos lap, a Nature is közölte. A szerző szerint az eddigieknél sokkal pontosabban meghatározható a piramisok kora, illetve alapirányaik kitűzési időpontja. Kétségtelenül így van, ám a piramisok meglepően pontos tájolása másképp történhetett, mint ahogyan a szerző feltételezi.
Kate Spence közleménye a gizai piramisokra, elsősorban pedig a Kheopsz
fáraónak tulajdonított piramisra vonatkozik, amelynek alapélei meglehetős
pontossággal a négy világtáj irányába mutatnak. A két É-D irányú oldal iránya
mindössze 3 ívpercet tér el a valóságos északi iránytól. Ma! Ám talán soha nem
fogjuk megtudni, hogy az építés idején mekkora volt ez az eltérés. Lehetett akár
nulla is. Ugyanis nem ismerjük a pólus - a földrajzi északi pólus, azaz a Föld
forgástengelye és a földfelszín döféspontjának - akkori pontos helyzetét. Ez
ugyanis folyton változik Földünk belsejének átrendeződései miatt: ezért nem
pusztán az előre látható és számítható pólusvándorlással találkozunk, hanem
megjósolhatatlan változások is előfordulnak. A pólusok egészen pontos helyeit
ezért visszamenőleg is csak félszáz évre ismerjük.
A fent említett cikkben a
szerzőnek - és korábban másoknak is - az okozta és okozza a legfőbb problémát,
hogyan tudták az ókori egyiptomiak kielégítő pontossággal meghatározni a
csillagászati északi irányt. Kate Spence - állítása szerint - új módszert talált
erre, sőt ha igaza van, akkor ebből az építési dátumot is pontosabban meg lehet
határozni.
"Sarkcsillag" hiányában
Nos, az ismertetett tájolási
módszer meglehetősen spekulatív, ráadásul pontatlan is. Az elgondolás a
következő (ha valaki nem olvasta volna az idézett ÉT. cikket): A Föld
forgástengelyének úgynevezett precessziós mozgása miatt az északi égi pólus (itt
a Föld forgástengelyének irányáról van szó, s nem a földfelszín és a tengely
döféspontjáról! - A szerk.) nagyjából 26 ezer év alatt egy 23,5 fok sugarú kört
ír le az égbolton, amely körnek a középpontja a Sárkány csillagképben van
(rektaszcenzió: 18 óra, deklináció: +66,5 fok). A Kheopsz-piramis építésének
korában a Föld forgástengelyének északi fele az égboltnak olyan helyére
mutatott, amelynek közelében nem volt figyelemre méltó fényesebb csillag,
azaz akkoriban nem volt "sarkcsillag". Jelenleg a forgástengely az éggömböt
a Sarkcsillag közelében - tőle alig 1 foknyi távolságban - döfi, ezért
segítségével manapság könnyebb az északi irány megállapítása. Ám ez csak
nagyjábóli tájékozódást jelent. Ha pontosan kívánjuk meghatározni a
csillagászati északi irányt, akkor a Sarkcsillagot akár el is felejthetjük -
napjainkban más eljárást alkalmaz a geodézia (precíz teodolitokkal úgynevezett
azimutméréseket végez).
1. ábra. Sarkcsillag-helyettesítők |
Kate Spence szerint - idézem a cikket - a régi egyiptomiak az északi irány kijelölését két meglehetősen fényes cirkumpoláris csillagra alapozták (a cirkumpoláris csillagok sohasem tűnnek el a látóhatár alatt). A szóban forgó két csillagot összekötő képzeletbeli vonal Kr. e. 2467-ben valóban pontosan az égbolt északi pólusán haladt át (1. ábra). Az egyik a Béta Ursae Minoris, azaz a Kis Medve második legfényesebb csillaga, a másik pedig a Zéta Ursae Majoris volt. Ez utóbbi a Nagy Medve részét képező Göncölszekér rúdjának középső csillaga. Spence szerint Kr. e. 2467-ben egy egyiptomi csillagász az északi irányt úgy jelölte ki, hogy kivárta azt a helyzetet, amikor az északi pólus körüli (a Föld forgásából adódó és ezért látszólagos) körpályáikon haladva a két csillag a függőón által kijelölt függőleges egyenesen éppen "egymás alá" került. Ekkor a függőón egyenese és a két csillag látóiránya pontosan az észak-déli irányú főkör, a meridián síkjába esik, és így kitűzhette az északi irányt. A szerző megjegyzi, hogy ezzel az eljárással csak addig jelölhető ki pontosan az északi irány, amíg az északi pólus valóban rajta van a két csillagot összekötő képzeletbeli egyenesen. A kijelölt irány pontosságát is számításba véve a kitűzés időpontja Kr. e. 2485 és 2475 közé eshetett.
Csak elvileg
helyes
Annak ellenére, hogy az egyiptológusnő szellemes módszere elvileg
helyes, aligha ezt a módszert alkalmazták az ókoriak. A gyakorlatban ugyanis
ezzel az eljárással csak eléggé pontatlanul tudták volna meghatározni az északi
irányt, még akkor is, ha netán a napjainkban használatos nagy pontosságú optikai
teodolittal rendelkeztek volna! Továbbá a kutatónő tetszetős elméletében
felcseréli az ok-okozati összefüggéseket: nyilván nem arról volt szó, hogy addig
vártak évtizedeket, vagy ami még valószínűbb: évszázadokat a piramis építésének
elkezdésével, amíg a precesszió ?volt szíves olyan helyzetbe hozni magát?, hogy
az északi pólus éppen a fent bemutatott két csillag közötti egyenesre essen.
Egy efféle jelenség nyomon követésére és megfigyelésére fel kell készülni,
kifogástalan pontossággal kell ismerni a precessziós mozgást, valamint ennek
hatását a csillagok égi útjára. Ilyen ismeretek birtokában azonban az északi
irány kitűzése sem jelenthetett problémát.
Sokkal valószínűbb, hogy a
Kheopsz-piramis, de más piramisok építésének megkezdését is más, sokkal
nyomósabb földi okok határozták meg. Amikor a fáraó jónak látta az építkezés
elrendelését, a csillagász papok szembesültek a problémával: az építmény
tájolása végett meg kellett határozni a csillagászati északi irányt. Bármikor
kaptak erre utasítást, alkalmazhatták a következő egyszerű és elegáns módszert.
Nem állíthatjuk biztonsággal, hogy valóban éppen így cselekedtek-e, hiszen
erről tudomásom szerint sehol nem maradt írásos emlék. De másféle északi
irány-meghatározási módszerről sem, talán éppen azért, mert oly egyszerűnek
és kézenfekvőnek találták, hogy szóra sem méltatták.
2. ábra. A cirkumpoláris csillagok |
Csak egy vízszintes szakasz
A Föld tengely körüli forgása miatt a
csillagok látszólag az északi égi pólus körüli körívek mentén mozognak az
égbolton. Hosszabb expozíciós idővel készített fényképfelvételen (2. ábra.) ez
sokkal szembetűnőbb, ám az egyiptomi csillagászok előtt sem lehetett ismeretlen,
hiszen néhány órás megfigyelés elegendő hozzá. Ismeretes az is, hogy az ókori
egyiptomiaknál fontos és megkülönböztetett szerepük volt a cirkumpoláris, vagy -
ahogy ők nevezték - a "pusztulást nem ismerő" csillagoknak. Most már csak egy
dolgot kell feltételeznünk, mégpedig azt, hogy tudtak vízszintes vonalat
szerkeszteni. Márpedig miért ne tudtak volna? Bizonyság építményeik
megszerkesztése, alapozása. A "módszerben" alkalmazhatták egy fal vízszintes
felső szélét, vagy akár egy vízszintesen kifeszített zsineget is. Kellett hozzá
még egy jól meghatározható nézőpont is, amely lehetett egy oszlopnak a csúcsa,
vagy egy kicsiny nyílás egy másik falban. A megfigyelő innen figyelte a
csillagok mozgását a vízszintes "horizonthoz" képest. Ki kellett választania
egy jól látható fényesebb csillagot, és meg kellett figyelnie, hogy az égbolt
látszólagos forgása során ez a csillag hol halad át a vízszintes vonalon,
például hol kerül fölé. Ezt a pontot gondosan megjelölték. Majd vártak néhány
órát, és megfigyelték, hogy ugyanez a csillag hol halad át másodszor a
vízszintesen, például hol száll alá. Ezt is megjelölték (3. ábra). A két pont
közötti szakaszt megfelezve, a pontos csillagászati északi irányt kapták meg.
A módszer bármikor és bárhol alkalmazható, pontossága pedig tetszés szerint
növelhető több csillag, vagy ugyanannak a csillagnak sorozatos megfigyelésével,
majd a kapott értékek közepelésével.
3. ábra. Az északi irány kitűzése egy |
Tájolás nappal
De nem feltétlenül kellett hosszú órákat tölteni
éjszakai mérésekkel, a csillagászok akár nappal is kitűzhették a pontos északi
irányt, ha a legközelebbi csillagot, a Napot hívták segítségül, és eszközül a
?napórát?, a gnómont használták. Nem kellett mást tenniük, mint felállítani egy
elég magas függőleges oszlopot egy vízszintes alapzaton (minél magasabb az
oszlop, annál pontosabb a mérés), és húzni egy kört az oszlop köré, majd
figyelni az oszlop csúcsának az árnyékát. A kora délelőtti órákban az árnyék
nyilván túlnyúlt a körön, az idő múlásával azonban egyre rövidült. A legrövidebb
árnyék éppen délben volt, vagyis ekkor a Nap pontosan a helyi meridiánon
tartózkodott, tehát déli irányban. Akár ezt is használhatták volna a déli irány
kijelölésére, ám annak megállapítása, hogy éppen mikor a legrövidebb az árnyék,
nem kielégítő pontosságú. Delet követően az árnyék megint nőni kezd, késő
délután pedig már túlnyúlik a körön.
4. ábra. Észak kitűzése |
Azt a két pontot kell megjelölni, ahol délelőtt, illetve délután éppen érinti az árnyék csúcsa a kört (4. ábra). Az oszlop talppontja és az e két pont közötti egyenesek által bezárt szöget megfelezve az É?D irányt kapták meg. (Célszerű a nyári, illetve a téli napforduló táján végezni a mérést.) Ez az eljárás is tetszés szerint ismételhető, az eredmények kiközepelhetők, így a pontosság fokozható. Mindkét itt ismertetett módszerrel ? az eszközök méretének helyes megválasztásával és több mérés átlagolásával ? tized ívpercnyi pontossággal kitűzhető a csillagászati északi irány. Ez messze meghaladja a piramisok és más építmények tájolási pontosságát, hiszen a piramisokon kívül számos más egyiptomi épületnek is rendkívül pontos, a csillagászati irányoknak megfelelő a tájolása.
Gesztesi Albert
(TIT Budapesti Planetárium)
Adatok
-
Szabó Gergő
-
Egyiptom, piramisok, csillagászat
-
2014. okt. 9. 13:31
-
nem volt módosítva
-
magyar nyelvű
-
Sulinet
-
7 830 megtekintés
-
0 darab
-
Minden jog fenntartva!
Számít a véleményed!
Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.
Eddigi hozzászólások
Legyél az első, aki elmondja a véleményét.