Csodáink valósága


Csodáink valósága

                                                                                                                                 „Ami mulandó, az nem igaz.”

                                                                                                                                              - Hermes Trismegistos


 

Forrásként szolgált: Szepes Mária – A csoda mágiája; A mindennapi élet mágiája; Lángoló időfolyó

           

            

Hegyi Béla Szepes Máriával készült interjújának hallgatása alatt vésődött mélyen a fejembe Máriától a következő mondat: „Aki nem hisz a csodában, az nem realista.”

            Ezen kijelentés talán olyan, amelyre a Földet átszövő valahány eszme képviselői felemelnék fejüket. Mély egyetértéssel, esetleg az éppen akkor létrejövő felismeréssel fogadva. Akadnának és akadnak olyanok is, akiknek arcukon a „miért?” kérdés sürgősen választ fürkésző kifejezésével fordulnának a feleletet ígérő felek irányába, mintha éreznék, hogy valami rendkívüli részesei lehetnének pillanatokon belül. Természetesen özönszerűen fakadna a kijelentést – véleményük szerint – biztosan cáfolni képes emberek definíciója: „De hiszen a realista azt jelenti, hogy…”

            Ezen szűkspektrumú definíciót rögtön a gondolatmenetre rávágó emberek a kijelentést nem értik… tudjuk milyen ember a realista. Az egyébként minden legmélyebb eszmét kirekesztő szavak használói, olyan embert határoznak meg a realista jelzővel, aki a dolgokat olyannak tudja elfogadni, amilyenek azok a valóságban, és nem táplál róluk illúziókat. S le kell szögeznünk, hogy a definícióba nem köthetünk bele. A probléma nem azzal van. Sokkal inkább az emberek a valóságról és annak működéséről alkotott téves képzetével, amelynek szűk klauzúrájába nem férnek bele olyan, számára érthetetlen dolgok, mint a „csoda”. Nem azért érthetetlen, mert a felfogó képességük nem terjed ezen dimenziók magaslatába. Csupán elfelejtették, mit is jelent e fogalom valójában, amelyet ma az - általuk bolondnak vélt – emberek különös élményeire húznak rá, mellé valami szűklátókörű kifogással, magyarázattal.

Ugyanakkor mélyebb átgondolással a teljes törvényszerűség fényével világosodik meg előttünk a Csoda fogalma, amelyet ezután inkább axiómának, és az egyetlen valóságnak tekintünk.

Mindenki megéli a saját személyére szabott, annak kirendelt, és ami a legfontosabb, az azzal előidézett csodáit. De a legtöbb ember a tűnő-idő relatív világában nem vesz róluk tudomást, s ha mégis, nem mer beszélni róla. Fél, hogy az közhelyeket ismételgető tömegből kimagasló fejét levágják, mint ahogyan azt megannyi nagy gondolkodóval tették a dogmákon, a vak naivitáson felülemelkedő ideológiáik miatt, amelyek közül valamennyi ma mégis megdönthetetlen, elfogadott tényként létezik. Félnek mások lenni azoktól az emberektől, akik a születés és a fiktív halál káprázata között szoronganak elmúlásuktól félve. Olyannyira, hogy a legbizalmasabb barátok, a család körén belül is ritkán esik szó a csoda élményéről, még ha a legnagyobb közlési kényszer feszíti is az elhallgatásától szorongó embert.

Nem véletlen, hiszen a leggyakoribb az udvarias elzárkózás egy kézlegyintéssel, amely közben büszkeséggel eltöltve az esetleg meggyulladó hitet nyomják el magukban, hogy ők ilyen dolgok bolondságain kívül állnak. Olykor őrültnek tekintik az élmény átélőjét. Esetleg önmaguk és a csoda részese számára a lehető legtöbb „értelmes magyarázat” lehetőségét felhalmozzák, holott maga sem tudja miben él, tudatlanságában pedig az egyetlen igazi értelmet tagadja… Talán félnek elfogadni olyan dolgokat – sőt, csupán elgondolkozni rajtuk - melyek megrengetnék, vagy valamelyest felülállnak sekélyes, káprázatokon alapuló életünk síkján. Egészen addig, még alá nem épülnek az általuk ismert tudományok tartópillérei.

Ezen folyton fennálló előítéletek kövezték a telepátia ötletét, egészen, míg amerikai és orosz kutatók experimentumként bebizonyosodott, hogy a gondolatrezgés valójában energia, amelyet az agyfelvevő és leadó „antennái” bocsátanak ki, mint a rádió és a televízió kép- és hang hullámait az adótorony. A kísérletek eredményessége igen magas, 75-90%-os. S ezen statisztika alá tolja még inkább a ráció támaszát az enkefalográffal mért gondolatrezgéseknek papírra rajzolt ténye, amely a szívritmust mérő EKG vibrációhoz hasonló nyomot hagyott. A konzervativizmus kizáró falai közé szorult embernek is kénytelen volt elfogadnia, hogy a gondolatátvitel ilyenformán nem maradt puszta fikció. Ténnyé vált.

Ugyanez a probléma övezte körül a sugárzásokkal kapcsolatos felvetést, miszerint egy-egy szenzitív egyén névtelen szorongást, vonzódást érzett tárgyak, emberek, helyiségek iránt, mint ahogy magam is. A feltevésnek tüzetes utána járásával, egy orosz házaspár érdekfeszítő képeket készített gyönyörű, de sokszor hiányos tárgyak sokaságáról, amelyeken kiegészült az objektum hiányos része. Vagy emberekről készültek képek, akik jellemüknek megfelelően különböző színeket bocsátottak ki. A Kirlián házaspár képeire szintén legyintett a „felvilágosodott ember”, ostobaságnak tartva. Azonban mára a telepátiához hasonlatosan szintén ténnyé vált, hiszen infravörös képek bizonyítják az élő dolgok sugárázását. A Kirlián házaspár képein szereplő, élő és élettelen jelenségek „aurát” bocsátanak ki, melyből a módját ismerő ember információt szűrhet le annak forrásáról.

Mielőtt azonban - hasonlóan a fentebb leírtakhoz - az emberi értelem magasabb síkú fényénél vizsgálnánk a „csodát”, lássunk néhány a csoda természetét bemutató példát. Először az általam igen nagyra tartott Szepes Mária s barátai életéből merítem azokat, melynek realitása így kétségtelen, majd a saját magam megélt tapasztalatot, melynek eredménye ma is életem vezérfonalát képezi.

Szepes Mária néhány évvel ezelőtt, szokása szerint elsétált a Wallenberg műemlékhez, melyet saját elmondása szerint jelentős, őt mélyen megérintő műalkotásnak tartott. Éppen az azt ábrázoló fiatal, svéd diplomata munkássága miatt, aki életét adta az üldözöttekért. Miután virágot tett a szobor kezébe, villamosra szállt a Szilágyi Erzsébet fasoron. Majd a fogaskerekűnél lépett le róla, s mint ahogy 1945 óta mindig – hiszen azóta lakott azon a környéken – ismét a megállóval szembeni papírárú boltba indult. Rövid útja során sosem állt meg, ha éppen zöldet jelzett a lámpa, ahogyan akkor is tette. Viszont azon a napon fél percig állt a lámpa fényét bámulva. Eközben a Pasaréti út fordulója felé őrült sebességgel haladt a piros 20-as autóbusz, amely elé egy autó hajtott. Kerülési szándékában felszaladt a járdára, kidöntve a piros-fehér csíkos jelzőoszlopot. Egy idős asszonyt gázolt halálra éppen azon a helyen, ahova fél perccel hamarabbi indulással Mária ért volna. Akkor ő fekszik a helyén. Késlekedésre sem okkal, sem magyarázattal nem tudott akkor szolgálni, arra a fél percre, amelyet a zöld fény elmélyült bámulásával töltött a kereszteződésnél, ahol olyankor 1945 óta mindig átvág. Egyedül csak azt tudta felhozni, hogy léte emberként még szükségeltetik. Még élnie kellett.

A következő eset egy a gyémántlakodalmat bőven megélő barátjával történt meg a II. világháború alatt, mikor már az oroszok bent voltak, de a náci nyilas és az azokat követő magyar csapatok még mindig tartották magukat. Mária barátai Róna utcai házuk pincéjében zsidó barátaikat rejtegették. Velük volt barátnőjének alkalmazottja és férje is. Egyszer csak az ajtón a barátnő nővérének 15 éves fia döngetett. A város bombázása miatt kockázatos utat tett meg a kollégiumtól a rejtekhelyig az anyjától és nagynénjétől való elbúcsúzás céljából, hiszen több társával a SAS-behívó miatt a pályaudvaron kellett volna jelentkeznie, hogy utána egy vonat kivigye őket Németországba. Mária barátnőjét azonban rettentő heves, névtelen, szinte hipnotikus tiltakozás fogta el, elfelejtve a helyzet kritikus mivoltát, a kényszerítést, amely kötelezte volna a fiút a behívóban szereplő feltételek maradéktalan teljesítésére, és a megtagadásával járó kockázatot. Legyőzvén a fiú szabadkozását velük maradt bujdosóként. Később kiderült, hogy azt a bizonyos vonatot pár megállóval odébb megállították utasait átszállítván egy másik vonatra, egyenesen a gulágokig vitték őket, rabszolgamunkát végeztetni velük. A kegyetlen robotba a vézna, de igen jó eszű unokaöccse biztosan belehalt volna. Kiváló matematikus, pap lett belől, a háború után még huszonöt évig élt.

Szintén e rendkívül veszélyes, kiszámíthatatlan időben történt egy másik, egészen másféle „csoda” egyik tanítványával, akit Mária végtelenül jónak, okosnak és hűséges barátjának titulált. Egy úgynevezett védett házba kerülése után zsidó lévén megadással viselte a sárga csillagot. A ház kivételezettségét viszont a végjáték idején az őrjöngő nyilasok semmibe vették, s hangszórókon üvöltve jelentették be a ház kiürítését. Vihettek magukkal egy zsáknyi holmit. Várniuk kellett az indulásuk idejét jelző fazékkongatásra, parancsszóra. Barátnője egy kis eldugott helységben várt a jelre, hallgatva a nyilasok szájából előtörő, még az elhurcoltak egymást kereső, kétségbe esett siralmait, suttogásait is túlrikácsoló szidalmakat. Hiába várt végül, a jelet nem hallotta. A körfolyosókon pedig az összes sírásba fúló hang is elhalkult. Néma csend temette be az egész épületet. Majd kiment a folyosókra, melyek pár perccel ezelőtt még zsúfolásig telve voltak emberekkel. A ház kiürült, Mária barátnőjét ott felejtették. Családjával együtt Kanadába költözött. A „kivételezett ház” lakóiból toborzott menet nem érkezett meg sehova. Az összes menetelő végtelen gyaloglás után holtan esett össze, a túlélőket pedig agyonverték.

A következő eset színtere egy gyönyörű luxus-lakás a Torockó utcában, faburkolatos falakkal, dísztárgyaknak szánt mélyedésekkel, csillárokat tartó gerendamennyezettel. A számát Mária könyveiben nem közli az ott történt, igen furcsa események miatt. Egyik barátnője, akiről a Raguel hét tanítványa című regényében a belga Madelaine karakterét formázta, ebbe a teraszos tetőlakásban kötött ki a háborúvég szőnyegbombázós időszakában. A férje zsidó volt, így szintén nem juthattak óvóhelyre. A hálószoba oldalfalánál egymással szemben volt az ágyuk. A férje mellé sosem feküdt át, mert csak jó barátja volt. De első szerelmének tragikus vége miatti frigiditásában elutasította az összes testi érintkezést. Ekkor már záporként hullottak a bombák a városra. „Madelaine” végül azt mondta a férjének, hogy átfekszik mellé, amit addig sose tett. Abban percben, ahogy férje mellé feküdt, a házat bomba találta el s valósággal kettéhasadt. A szoba másik fele, ahol percekkel ezelőtt aludt a többi emelettel együtt a földre omlott. A lezúduló cserepek és faldarabok alatt biztosan meghalt volna. Most Brazíliában él. Micsoda rejtélyes figyelmeztetés, megmagyarázhatatlan"csoda" késztette rá, hogy így mentse meg ma is értékes, tapasztalatokat, felismeréseket gyűjtő életét?

A következő, úgynevezett csoda inkább fellebbenti a fátylat olyan jelenségekről, amelyek vannak, de nem érdemes gyermek módjára játszani velük, mert könnyen tüzet okozhatunk. 1953-ban Szepes Mária, és férje, Szepes Béla megismerkedett egy válófélben lévő művészházaspárral. Egy füves, erdős hegyoldalból kinőtt, nomád, egy-két szobás kis alkotóház volt, ahova beutalták őket. Az étterem közös volt, s az egyetlen ideológiából felkészült népművelő elvtársnő szintén, aki a asztalnál ülök előtt alaposan leszidta Csók István leányát a vacsoráról való néhány perces késése miatt. Mária és férje sorszerűen egy asztalhoz ültek a házaspárral. Az asszony hegedűművész volt, s férje kísérte őt a legjobb zongorakísérő lévén. Szenvedélyes szerelmük minden akadályon átgázolt. A férfi egy éves kisfiát és feleségét elhagyta rendkívül attraktív imádottjáért, akivel egy egyágyas albérletben szorongtak. De csak az együttlétek heve számított nekik. Később összeházasodtak közös lakáshoz jutva. Turnéztak együtt is, külön is. Az asszony svédországi turnéján belszeretetett egy fiatalember, akivel az alkoholos, éjszakába nyúló beszélgetések szeretkezésbe sodorták, amit a nő csak megbánt kalandként élt meg. Azonban a fiatalembernek komoly szándékai voltak; könyörgő levekkel ostromolta a nőt, aki a leveleket hanyagul táskájába rejtette. A férje megtalálta, és soha, legmagasabb koráig sem bocsátotta meg. Jóképű, művelt, feleségénél valamennyivel kisebb egyéniség volt, de csak az igen magas, férfiszemeket vonzó művészek izgatták, amiért ugyanakkor kisebbrendűségi érzet kínozta. Később rászokott az italra. Függő lett.  Szenvedélybeteg és szexuálisan erősen perverz. Nőt, férfi hozott haza, és feleségét rá akarta venni a csoportos együttlétre, amitől az asszony iszonyodva tiltakozott. A férfi kezdeményezésre azután spiritizálni kezdett. Egy betűkkel borított táblán poharat mozgattak, könnyedén fölötte tartott ujjakkal. A pohár fenyegetéseket hozott össze a betűkből, melyekhez a férje mozgatta, amint utólag bevallotta. De ami történ, attól megrémült. Amikor az a mondat rajzolódott ki a keze alatt, hogy ha nem teljesíti férje kérését, üvegveszély vár rájuk. Aznap este a férfi kezében egy szódásüveg robbant fel, mialatt az asszony heves sírással ellenezte a férje által meghívott kalauznő vetkőzését. „Véletlen” – gondolta akkor, de a férje folytatta poharas praktikákat. A következő fenyegetés a „falomlás” volt. Veszekedve ültek az ebédlőasztalnál, mint mindig, amikor fölöttük egy óriási, súlyos darab zuhant közéjük, elborítva az asztalt, őket is megsebezve. Ennek ellenére a poharazással történő manipuláció folytatódott, amelyek egyre megalázóbb helyzetbe kényszerítették a nőt, s amely most tűzvésszel fenyegetett. Ez persze a férj tudatos bosszúja lett volna. A feleségét egy székre ültette a függönyös ablakok előtt, s egy tartóba tűzött gyertyát tett a feje tetejére, amellyel órákig mozdulatlanul kellett ülnie. Ám egy váratlan reflexmozdulat a csipkefüggönyre döntötte a gyertyát, amely rögtön meggyulladt. A hatalmas, gyorsan terjedő, a betűábra által „megjósolt tűzvészből” a tűzoltók mentették ki őket.  Megfogadták, hogy többet nem nyúlnak jóspohárhoz. Ezt a sorozatot nem lehetett többet véletlennek tekinteni. Valamiféle „transzcendens huzat” csapta meg, s a hittől, amely egyben bizonyosság is lett, nem tudott többet szabadulni. Később az ital mellett csalni kezdte feleségét egy hasonlóan attraktív nővel, amelyet felesége tudtára adott. Féltékenységi rohamok közepette határozták el közösen a válást. Már az ügyvédekkel megállapodva jöttek Mátraházára, közös beutalóval. Az asszony rögtön Máriához csapódott, a férfi sértődötten a férjéhez, noha a téma nem volt közömbös előtte. A zenészházaspár később kibékült, pedig egyetlen szóval sem erőltették. Kívánták és imádták egymást. Mária és Béla házasságágának sugárzása hatott rájuk, bár marakodásaikon mit sem változtatott.  Az asszony teljesen átalakult Mária budapesti ezoterikus iskolához való csatlakozás után. A férje is belemerült az okkult tudományokba, a megismert törvényeket azonban sohasem vonatkoztatta magára, így nem tudta kezelni a házasságában kibontakozó konfliktusokat sem.

Az általam megélt „csoda” – eltérően a fentebb leírtaktól – nem egy konkrét esemény bemutatásával állított példa. Szerencsésnek érzem magam, hiszen ha visszanézek életem mostani időszakában, az eddig átélt dolgokat a történésesüket átfogó napokban, hónapokban, években értelmetlen megpróbáltatásnak, céltalan szenvedésnek tartottam. Ám mára kirajzolódott belőlük a múlttal való kibékülés teljes ábrája, amit akkor még nem láthattam. Az idáig vezető utat pedig nem érthettem. Mára viszont teljes a felismerés a dolgok hajszálpontos, tervszerű illeszkedései fölött. Egyetlen egy momentumot nem éltem át véletlenül, amelynek fikció alapú létezését mára már felismertem és hiszem. A személyes összetételemet érő összes külső inger mérhetetlen sok tapasztalatot és jellemformáló elemet hordozott – és hordoz ma is -, melyeknek hiányában e sorokat sem írnám, s nem kerültem volna szembe a magam részéről vezérfonálnak tartott hermetikus filozófia alapjaival sem. Természetesen nem csak az én életem alapszik ezeken, a lényegében saját magunk által előidézett hatásokon, melyeken keresztül bevonzzuk magunkhoz lehetőségeinket, a minket segítő eseményeket, a szellemi választékot, hanem mindenkié. A fentebb leírt példák csak egy-egy részlete volt e folyamatos „csodának.”

            Meglehetősen családellenes körülmények közé születtem; akkor már apám igen szorosra, és az idő elteltével egyre szorosabbra fűzte kapcsolatát az alkohollal, amely tizenegy-tizenkét éves koromra halált okozta. Véleményem szerint, ez az egyik legrosszabb kompenzálási módja az életünkből önnön hibáink árán hiányzó pillanatnyi boldogságunknak. Mint minden függőség, ez is szétveti egy család életét, tagjait pedig pszichésen, s ebből kifolyólag később fizikálisan is megbetegíti. Ez rám nézve depressziót, önértékelési zavarokat, de főként introvertáltságot jelentett: rendkívül szenzitívvé váltam belső, lelki hatásokra, élményekre. Az állandó betegségek – bőrbetegségek például - gyomorbántalmak, emésztési zavarok pedig ezekhez vezethető vissza, amit egy tíz évvel ezelőtti, pár hetes kórházi kivizsgálás idején tényszerűsítettek. A befelé fordulásom eredményeképpen gondolataim, érzéseim megosztásának hiányát érezve, kényszeresen kapaszkodtam mindennemű önkifejezési módszerbe. Írásba, zenébe, képzőművészetbe leginkább. Tíz vagy kilenc éves lehettem, mikor különféle, akkor még kissé infantilis ezoterikus, okkult módon próbáltam betölteni a repedéseket fiatal korom hézagain. Ebben az időben bátyám megismerkedett új szerelmével, aki összeismerkedésük után igen sűrűn tett látogatást régi házunkban. Egy alkalommal magával hozta Scott Cunnigham Wicca című, a kelta druida hagyományok feltámasztásával foglalkozó művét. A kínálkozó lehetőségre pedig rögtön lecsaptam. A Kelta Wicca valamennyi hagyományát, és az ehhez fűződő ezoterikus tanokat ismeretem felölelte, körülbelül két éven belül. Tudtomon kívül részemmé vált minden, amit tanultam, s folytonosan válaszokat kapván elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne akarjak többet tudni! Ugyanezekben az időkben, sőt, már korábban megismerkedtem bátyám egy-két sokkal érettebb, idősben barátjával, akik igen mélyen az okkult tanulmányokban gázoltak. Az egyik, általam nagyra tartott barátja a tenyeremből való jósolás közben javasolta, hogy foglalkozzak a nekem addig még idegen „Szakrális Geometriával”. A javaslata felett relatívan fiatal fejjel átsiklottam, de a magot elvetette. Minden magamba fogadott filozófia, okkult eszme és ideológiai rendszer érlelődött bennem a közben érő érzelmi hatások tüzén. Apám halála, a költözések mind ezt a tüzet táplálták. Talán egy évvel később, mikor ismét tüzetesen célom tárgyává tettem e transzcendens dolgok tanulmányozását, egy sorba botlottam, mely a „Szakrális Geometriát”, az „Élet virágát” és egyéb más, igen mély jelentésű szimbólumot említett. Jelentésükre nem térhetek ki. Az elültetett mag viszont kibomlott. A Szakrális Geometria egy sokkal tágabb okkult filozófiai rendszernek volt az egyik része, melyet Hermetikának hívnak (Hermes Trismegistos után), amelynek alaptételeihez - felvéve a fonalat a Geometriánál – idő közben eljutottam. Hazánkban egyik főhangjának, Szepes Mária főművét pedig apám nővérének könyvespolcán találtam meg pár hónappal ezelőtt, amelyet apámtól kapott jó pár évvel ezelőtt karácsonyra. Elolvasásával pedig teljes fordulat következett. Összetett lényegét ebben az értekezésben nem szoríthatom szavak közé, csak a véletlenek fikcióját. Véletlenek nincsenek.

            Gyújtópontként szolgáltak születésem körülményei, apám alkoholizmusa, az engem érő hatások. Kialakították a jelenlegi állapotomat, mely tudatában van élete minden történése értelmének. A találkozások elengedhetetlenségének, melyek mind valamely megfejtésre váró, valamit adó szimbólum. Nem írhattam le az egész lélektani folyamatot és minden atrocitásom, csodaszerű történésem a környezetemmel, a saját életemmel. Néhány túl személyes hozzá. Nem tudok kiragadni egy-egy igen nagy átütőerejű – a Szepes Mária életéből vett példákhoz hasonló – történést, hiszen hasonlóan az Ő életéhez… hasonlóan mindenki életéhez, az enyém is tele van ilyen felismerésre váró „csodával”, mely elfogadtatja, ezzel együtt pedig megváltoztatja az esetlegesen kedvezőtlen állapotunkat.

Nem tarthatjuk a boldogságot születésünk céljának: nem boldognak lenni jöttünk a Föld káprázatai közé. Az ok örökké a térképünk fehér részeinek felderítése tapasztalás által.

Földi létünk az események láncolatával együtt egy komplex történés, amely közben a konklúziókat a megfelelőképpen le kell párolnunk, értékesítenünk, majd felismernünk, hogy ami történt, okkal történt: az események hajszálpontos lefedései egymásnak. Kialakítják jelenbeli személyiségünket, állapotunkat, olykor lehetőségeinket is, amelyek csak ismét a legtökéletesebb illeszkedések a Nagy Mű beteljesedéséhez szükséges többi részlethez. Minden az embert érő nehéz dolog a saját jellemének, individuumának hibás felületét tartja a csiszolókoronghoz mindaddig újra és újra, amíg az morálisan, erkölcsileg és szellemileg a legsimább, legszebb felületté nem válik; amíg az „emberolóm emberarannyá nem transzmutálódik”. Ezen folyamat az ember tulajdonképpeni célja életei körforgásában: végigélni megannyi szereposztást – főszereplőként természetesen - s annak jelmezeit hátrahagyva rátalálni Önvalójára.

            A minket érő eseményeket tehát kétféleképpen élhetjük meg: megadva magunkat káprázatvilágunk lehúzó súlyainak, hagyva, hogy megannyi ösztönhullám, indulat és megpróbáltatás detronizálja bennünk az értelmet, kezünkből kiragadva az irányítást. Ezzel együtt olyan destruktív képzeteket keltve, mint a félelem az előttünk álló ismeretlentől, az örök aggodalmaskodás, a reménytelenség, a depresszió, pszichikai problémák áradata, melyek később pszichoszomatikus úton organikussá válva valódi betegségekké lesznek testünkben. Ezen betegségek előburjánzása képzeteinkből pedig még elkeseredettebbé, reménytelenebbé teszi a saját tudatlanságának ólomsúlyától földre zúgó embert, ezzel a következmények újabb és újabb láncolatát magára zúdítva. Elfelejt az örök jelenben élni. Vagy a múlt kergeti, vagy a jövő iránt érzett rettegése miatt sose lesz jelene.

            Az események átélésnek másik alternatívája azoknak elfogadásában és valódi lényegének lepárlásában rejlik. A történésekhez való viszonylatunk a későbbiekben meghatározza sorsunk kimenetelét is. A második lehetőség a pozitívum meglátására való igyekezet, amely a legtöbbször sokkal mélyebb, szellemibb törekvés, amelyet az ember eltörpült arányokban lát az általa vélt veszteséghez képest, ha egyáltalán meglátja a fátylon keresztül. Először is azzal a bizonyossággal kell élnünk, hogy véletlenek nincsenek. Mindennek valami erkölcsi, morális célja van, amelyet a legmélyebb megértés tükrében értelmeznünk kell, még ha az olykor valami emberfeletti megpróbáltatásként is jelentkezik életünkben. Az általunk negatívnak vélt, ránk zúduló kavalkádban mindig ott van a megváltás egy darabja, amely felismerésre vár, s felismerésével részünkké tehetjük.

Így tehát soha sem megadással, elkeseredéssel fogadjuk életünk eseményeit. Elemezzük azokat! Mint ahogy álmaink plasztikus szimbólumait, úgy az életünkben fellépő „szimbólumokat” is egyéni összetételünk idézi meg. A kutatás lényünk megpróbáltatásokat előidéző, hibás darabjára irányuljon. Amelyek, ha nem is csiszolatlan szellemi felületünk valamely erkölcsileg, morálisan hibás részét próbálják kimunkálni, de valamilyen többletet adtak és adnak számunkra, amelyben a helyes értelmezés kulcsával meglátjuk pozitívumot, a saját fejlődésünkre való szolgálatot. Rájövünk eközben a dolgok miértjére… „miért történik ez velem?” „Mire akar tanítani?” S ha ráébredésünktől kezdve felvesszük a megfelelő magatartásformát a problémánk megoldódik, vagy rájövünk, hogy mennyire a javunkat szolgálja, s a teher innentől kezdve hatalmas tömeget veszt súlyából személyiségünk kóros elváltozásainak gyógyulása mellett. Visszanézve pedig olyan tapasztalatok összességéről nyerünk bizonyságot, melynek egy mikronnyi részét nem adnánk el, a világ összes aranyáért sem. Akár most is megtehetjük! Felidézhetjük az összes hatalmas fordulópontot, ha negatív, ha pozitív és elemzéseink után létre jön bennünk a felismerés: igenis, ez így történt a legjobban, mert valami hatalmas, megoszthatatlan konzekvencia birtokosai lettünk, vagy lehetőségek kapui nyíltak ki előttünk, melyek e nélkül zárva maradtak volna. Többek lettünk általa…

Ez a komplex test-lélek-szellem összetétel pedig fejlődésében újabb körülményeket teremt önmaga köré. A személyekkel, a különböző eszmékkel való találkozások a fentebb leírtak értelmében soha sem véletlen történnek, – minthogy a véletlen fikció – hanem örökké meghatározott céllal. Azzal, azokkal találkozunk, amelynek befogadására elegendőek vagyunk, amellyel fejlődésünk érdekében szembesülnünk kell.

A „Csoda” tehát sorsformáló rendszer, valóság, így az igazi realitás. Párhuzamos törvényszerűség, melynek történéseit tudatlanságunkban véletlennek hívunk, vagy nevezzük csodának, a szó igazi, rejtett értelmét nem ismerve.

„A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki." „A csoda tehát az egyetlen realitás. Minden elmúlik, elvész, tönkremegy, csak a csoda halhatatlan. Róla beszélünk ezer és ezer éve, és róla fogunk beszélni ezer és ezer évig, míg világ a világ...” – Szepes Mária

 

Adatok

  • Adam Kadmon

  • nincs

  • 2011. okt. 27. 20:13

  • 2011. nov. 22. 18:51

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 2 822 megtekintés

  • 1 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

#1
2012. feb. 28. 10:46
Igen voltak, vannak apró csodák amiket sokszor észre sem veszünk, vagy azt mondjuk rá, hogy véletlenül így alakult, és remélem lesznek is még csodák, mert ami felé most tartunk az bizony nem lesz túl rózsás a többségnek.
"Sötét szárnyak suhogását" érzem és ahhoz hogy elkerüljük tennünk is kell, és a csodákra is szükségünk lesz.... ahhoz hogy tegyünk valamit, tudnunk kell, hogy nagyjából mi várható. Nem ártana felkészülni, felkészíteni az embereket a túlélés lehetőségeire, amit már most, azonnal el kéne kezdeni. A felkészülés akkor sem árt meg, ha valami "csoda" folytán jól alakulnak a dolgok! :)


Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0