Paranormális kommunikáció A „paranormális” fogalmán olyan, a tudományos ismeretek alapján megmagyarázhatatlan jelenségeket, dolgokat, eseményeket, képességeket értjük, melyeket az emberek nagy többsége a lehetetlenségek kategóriájába sorol. Olyan ritka, szokatlan jelenségeket, melyek nem illeszkednek tapasztalataink, tanulmányaink és hiteink alapján kialakított világképünkbe, és amelyek valóságossága ráadásul éppen kiszámíthatatlanságuk, láthatatlanságuk miatt tudományos módszerekkel nem bizonyítható. Azokat az embereket, akik ilyen jelenségekkel próbálnak tudományos igényességgel kutatni és rejtélyeiket feltárni, a tudományos világ nemcsak hogy nem veszi komolyan, de támadja és kigúnyolja. Az embereknek egy eléggé nagy csoportja (az un. szkeptikusok) primitív érvekkel, a tények teljes figyelmen kívül hagyásával próbálják ezeket az embereket lejáratni, csalással vádolni, rágalmazni. Azt persze el kell ismerni, hogy igen sok olyan jelenség létezik, amely valóban hihetetlennek tűnik és sem a józan paraszti ész, sem a tudományos gondolkodás nem képes rájuk még csak valamennyire is elfogadható magyarázatot találni. Ugyanakkor mind a természetben, mind az emberekkel kapcsolatban rengeteg olyan megszokott jelenség van, mely nem kevésbé izgalmas kérdéseket vetne fel, és a válaszok megtalálása sem jelentene kevesebb fejtörést, mint az un. paranormális jelenségek megmagyarázása, ha a kutatók, tudósok nem siklanának el mellettük. A kommunikáció olyan téma, amelyre ez a megállapítás fokozottan igaz. Sok paranormálisnak tartott jelenség azért tűnik annyira abszurdnak, hogy még akkor is nehéz elhinnünk, ha látjuk, mert olyan helyeken és viszonylatokban is keletkeznek tudatos megnyilvánulások és reakciók, ahol a tudományok mai álláspontja szerint nem lehetnének, másfelől az emberi tudat olyan tartományokba is képes behatolni, melyek érzékszerveink elől el vannak zárva. Az ilyen jelenségek azért ejtik zavarba a tudományos magyarázatokat keresőket, mert voltaképpen hiányoznak a valamennyire is helytálló paradigmák arra, hogy mi is a gondolat, mi a tudat vagy mi az elme. A kommunikációval kapcsolatos paranormális jelenségeken jól be lehet mutatni, hogy a hibás paradigmák milyen zsákutcába vezetnek, ha a nem materiális dolgokat az anyagvilágra szabott paradigmákkal próbálják leírni. Mert ez vezet oda, hogy a tudomány mindazt, ami „transzcendens”, ami kiesik a tudományos módszerekkel vizsgálható jelenségek köréből, kirekeszti magából, és a vallások és a filozófia „illetékességi körébe” utalja. A tudományok által kivívott tekintély az embereket visszatartja attól, hogy saját tapasztalataik és felismeréseik alapján vitába szálljanak a szaktekintélyként elismert emberek véleményével. Még mindig ott tartunk, hogy az un. szakértők még a tömegesen előforduló jelenségek valóságosságát is cáfolják, nem vesznek róluk tudomást, és az emberiség egésze és az egyének élete szempontjából rendkívül fontos kérdésekben szinte semmiféle tudomással (nemhogy tudással) nem bírnak. El kell ismerni, hogy ami a paranormálisnak tartott tényeket illeti, sokszor még a nyitott gondolkodású emberek ítélőképességét is próbatétel elé állítják és még az ilyen emberek is hajlanak rá, hogy a jelenségek vizsgálata helyett azok valós voltának bizonygatására fordítsák energiáikat… Az átlagos emberi elme természete lázadozik az ellen, hogy számára hihetetlen dolgokat befogadjon magába. Inkább teljesen képtelen és irracionális magyarázatokat talál ki, elutasítja vagy azonnal tudata mélyére temeti a zavarba ejtő tapasztalatokat. Tagadni könnyebb utat jelent, mint kérdezni és válaszokat keresni. Az igazán nyitott elméjű emberekből az ilyen élmények azonban nem tagadást és elutasítást, hanem tudni akarást és sok-sok kérdést váltanak ki. Ami engem illet, én az igazságkeresők táborába tartozom. Nem voltam különleges pszí képességekkel megáldva, melyek az eligazodást megkönnyíthették volna, de némi gyakorlással szert tettem néhányra, amire mindenki képes lenne, és ez megerősített abban, hogy még a leghihetetlenebb jelenségek megtörténtét se tartsam ab ovo lehetetlenségnek. Egyik kedvenc témám a paranormális kommunikáció megértése és persze alkalmazása. A kommunikáció, melynek fogalmát e dolgozatban a gondolatok „adásával” és „vételével” megvalósuló kommunikációra szűkítem le, a tudományos megközelítés szemszögéből nézve három szempontból tűnhet „paranormálisnak”: egyrészt amiatt, mert szereplői olyan entitások, melyeknek még a létezését is tagadja a tudomány, másrészt a módozatok miatt, ahogyan a kommunikáció végbemegy és harmadrészt a gondolati tartalom miatt. Szemben a látható paranormális jelenségekkel, melyeknél mindig számon lehet kérni a „bizonyíthatóságot”, az itt tárgyalt témában olyan dolgokról lesz szó, melyeknek még megszokott, normális megnyilvánulásait sem érti a tudomány. Pedig ha az ember feltesz olyan kérdéseket, melyek felett valamilyen oknál fogva a tudományok elsiklanak, és megpróbál ezekre logikai úton választ találni, akkor talán már az sem tűnik majd annyira felfoghatatlannak és paranormálisnak, amiről a következőkben szó lesz. 1. Amikor a kommunikáció egyik szereplője nem ember… A kommunikáció szereplők szerinti paranormális jellege abból adódik, hogy a kommunikációnak csak az egyik szereplője ember, a másik szereplője nem az, hanem valamilyen más entitás: olyan valaki (vagy valami?), aki vagy ami nem rendelkezik látható fizikai testtel, más szóval láthatatlan, vagy van ugyan látható teste, de a tudomány szerint nem képes a verbális kommunikációra vagy –legalábbis a külseje után ítélve -nem földi eredetű. A kommunikáció módját channelingnek (ennek kifejtését lásd a 2.pontban) nevezzük, sajnos erre nincs jó magyar kifejezés. A „láthatatlan csoportba” tartoznak: valaha élt emberek „szellemei”, különböző, önmagukat fantázianévvel megnevező entitások, amelyek lehetnek más bolygókról vagy csillagrendszerből, sőt más galaktikából, párhuzamos univerzumból származó entitások, lehetnek különféle „istenek” (magukat istenként aposztrofáló entitások), vagy a „jövőből jött emberek”, különféle jó- és rosszindulatú angyalok, magukat energiaként nevező entitások, földön kívüli látogatók, továbbá „élettelen” anyagok, növények, állatok szellemei, és magukat különböző nevekkel illető csoporttudatok, tudatcsaládok vagy tudatkollektívák. A látható csoportba tartoznak: növények, állatok, égitestek, sőt ásványok. A tudomány a verbális kommunikációt csak élő emberek között tudja elképzelni, mivel azt az emberi agyhoz köti, ezért az ilyen vegyes szereplős kommunikációt a lehetetlenségek kategóriájába sorolja. Ez a téma nem szerepel a tudomány kutatási projektjeiben, pontosabban, csak titkos projektek keretében történtek ilyen vizsgálatok). Pedig ha belegondolunk, könnyen belátható, hogy a kommunikáció emberi agyhoz kötése hibás kiindulópont. A verbális kommunikáció, azaz a beszéd és az írás mögött lévő gondolat ugyanis nem anyagi természetű dolog és az elme sem az, amely a gondolatokat teremti, így korántsem biztos, hogy az elméhez emberi vagy bármilyen más agy is szükségeltetik. Persze az nem tagadható, hogy egy élő ember elméje és agya között összefüggésnek kell lennie, de még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy az elme vagy a tudat székhelye az agy. Sőt még azt, sem, hogy a tudat székhelye kizárólag a fizikai testen belül van vagy a test által behatárolt térben található. Azt ma már senki sem tagadja, hogy az élőlényeknek aurája van, hiszen az aurafényképeken azt láthatóvá lehet tenni. De vajon a láthatóvá tehető aura tudattal rendelkező mező-e és vajon az aurán túl is vannak az embernek láthatatlan mezői, melyek természetéről, tulajdonságairól, méreteiről szinte semmit sem tudunk, mivel azt semmilyen módon nem képes az ember detektálni? Nemcsak a paranormális, hanem még a megszokott kommunikáció is arra enged következtetni, hogy a válasz pozitív. Léteznek ilyen mezők, sőt - ezek a mezők valójában tudattal bíró entitások. A következő kérdés: szükségszerű „tartozéka” –e ezeknek a mezőknek az élő ember vagy önmagukban is létezhetnek? A válasz: az ember nem szükséges tartozék, a tudatmezők önmagukban véve is létezhetnek. Még az élő emberekre nézve sem helytálló az a nézet vagy állítás, hogy a tudás, a gondolatok helye a test. Valójában a testet átszövő és az azt körülvevő tudatmezőkben kell keresnünk az emberi tudat székhelyét. Hogy ez így van, azt bizonyítja például a testelhagyás, (amelynek jellegzetessége, hogy a tudat kilép abból a dimenzióból, melyben a fizikai testhez kapcsolódik, éteri testében képes bármekkora távolságra utazni, akár más bolygókra vagy csillagrendszerekbe eljutni, látni és hallani, érzékelni, észlelni, szűk határokon belül képes kommunikálni más dimenzióbeli lényekkel és aki ezt jól hajtja végre, az emlékszik is arra, hogy mit látott és hallott „odaát” vagy az un. halál közeli élmény, amikor a tudatmezők és a test között kapcsolat meglazul. Ilyenkor az ember saját tudatmezőjének egy része pontosan észleli, hogy a fizikai testen kívül van, de így is képes látni, hallani, gondolkodni. Ha belátjuk, hogy testetlenül is létezhetnek tudatmezők, akkor azt is beláthatjuk, hogy végülis bárhol lehetnek: egy bizonyos földrajzi helyen, egy épületben vagy éppenséggel egy tárgyhoz kötötten. A mezőkben és a mezők egyes szektorai között kerengő, néhány un. tisztánlátó számára látható, de legfőképpen láthatatlan örvénylő és áramló energiák szintén tudatosak. Sőt, ezek a mezők strukturáltak és terjedelmük a parányitól a szinte végtelenül hatalmasig terjed. A kommunikáció sokféle telepatikus módozata, melyekről a következő részben lesz szó, arra enged következtetni, hogy valójában az egész kozmosz ki van töltve strukturált és strukturálatlan tudatmezőkkel. Ugyanabban a térben igen sokféle mező létezik, lehetnek köztük köcsönhatások, de nem feltétlenül kell hogy legyenek. Tágabb értelemben fizikai testünk is része saját tudatmezőinknek, amit azért állíthatunk, mert testünk minden része is tudattal bír, másrészt azért tekinthető mezőnek, mert a szilárd anyag és a mező különbsége nem valóságos, csak az emberi észlelés számára látszik így. Mivel a mezőkben lévő strukturált testek a számunkra láthatatlanok, az észlelésükhöz szükséges érzékszerveink pedig inaktívak (alvók), ezért van az, hogy a saját tudatmezőinkról is vajmi keveset tudunk. Jobb esetben sejtjük, hogy rendelkezünk ilyenekkel, de minőségükről, kiterjedésükről, működésük szabályairól, törvényeiről szinte semmit sem tudunk. Még saját fizikai testünk tudatával sem vagyunk képesek kommunikálni. Sőt az emberek többsége azt sem tudja, hogy ez létezik és valójában azért nem tudunk vele kommunikálni, mert létezéséről sincs tudomásunk, továbbá azt sem tudjuk, hogyan kell kommunikálni olyan tudattal, melynek a kommunikációs kódjait (nyelvét) nem ismerjük, így nem értjük, sőt nem is érzékeljük az általuk kibocsátott közléseket. A továbbiakban, amikor majd konkrétan bemutatok néhány igen különös kommunikációtípust, egyértelműen ki fog derülni, hogy a tudatmezők valóban nem szükségszerűen kötődnek élő fizikai testhez (az élő fizikai test fogalmát itt a normál érzékelésünket tükröző értelmezésben használom) és hogy saját tudatmezőinkkel való illetve e mezők közötti kommunikáció úgy is végbemehet, sőt többnyire úgy megy végbe, hogy annak nem vagyunk tudatában. Még az élő ember tudatmezőinek sem kell feltétlenül a fizikai test közvetlen közelében lennie. E mezők feldarabolódhatnak és az egyes darabok mozgásszabadsága meglehetősen tág: mozoghatnak a térben és dimenziók között (ami ugyanazt jelenti, hogy a mi dimenziónk jelenéhez képest a múlt vagy jövő időben is) és bizonyos szabályok szerint egymásba olvadhatnak, egymás energiáit elrabolhatják, magukba olvaszthatják, saját rendszerükbe beintegrálhatják vagy átalakíthatják. Tudatmezők test, sőt forma nélkül, strukturálatlanul is léteznek. A tudatmezők mozgásszabadsága nem attól függ, hogy fizikai testhez vannak kötve vagy sem, hanem attól, hogy rendelkeznek-e az átjárók és kapuk megnyitásához szükséges kódokkal. (Hogy ez utóbbi mitől függ, annak kifejtése messzire vinne témánktól.) A mezők tőlük idegen testhez is kapcsolódhatnak, de összeolvadás csak akkor lehetséges, ha rezonancia van közöttük. Egy-egy statikus, zárt tudatmező azonban a térben meghatározott helyen tartózkodhat huzamos ideig. A hely lehet bármi és bárhol: lehet egy földrajzi pont vagy valamilyen fizikai objektum: pld. egy kristály, egy emberi test, vagy valamilyen természetes víz vagy egy ház. Ennek a gondolatnak a további elmélyítéséhez már egy mélyebb paradigmaváltásra lesz szükségünk. De már az eddig elmondottakból is levonható egy lényeges következtetés: ha elfogadjuk azt, hogy a tudat, az elme vagy a gondolat székhelye nem közvetlenül az agy, hanem olyan mezők, melyekről vajmi keveset tudunk, akkor belátható, hogy a „vegyes szereplős” kommunikáció nem azért különös („paranormális”), mert a másik szereplő láthatatlan vagy olyan valami, amiről nem feltételeznénk, hogy kommunikálni lehet vele, hanem azért, mert nagyon kevés ember képes ilyesfajta kommunikációra. Ha sokan lennének erre képesek, akkor senki sem akadna fenn ezeken a kommunikációs módozatokon, hanem éppen ellenkezőleg, az lenne abnormális, aki erre nem lenne képes. Még az is lehetséges, hogy nem is annyira ritka dolog ez, de a para képességekkel rendelkezők hallgatnak róla.(például akik képesek állatokkal vagy szellemekkel vagy más bolygókon élő entitásokkal kommunikálni, nem szoktak ezzel kérkedni, kivéve, ha pénzkeresésre használják kivételes képességeiket. Az un. mentalisták képességeit az emberek többsége még akkor sem hiszi el, ha látja, hogy tényleg nem lehet bűvésztrükkről szó. De mi annak a paradigmaváltásnak a lényege, amellyel a paranormális kommunikáció jelenségei mégis leírhatók lennének? Hogyan helyezhetnénk el ezeket a jelenségeket racionális észjárásunkkal, logikus gondolkodással és ésrzékszerveink által továbbított információink alapján kialakított világképünkbe? A paradigmaváltás lényege, ha a valóság multidimenziós strukturáltságát elismerjük és a dolgok mélyebb okainak kutatása során erről nem feledkezünk meg. Ez azt jelenti, hogy mindazt, ami a láthatatlan valóságtartományokból átszűrődik, nem hiedelemként vagy vízióként kezeljük, hanem annak, ami: az un. objektív valósághoz tartozónak. Amikor a tudomány a valóságot leszűkíti a bizonyítható és oksági összefüggésekkel magyarázható dolgok világára, akkor ezzel megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy a paranormálisnak nevezett jelenségek vizsgálatára is kiterjedjen, tovább attól is, hogy a világ nagyobb rejtélyeibe mélyebben beleáshasson. Témánknál maradva: a paranormális kommunikáció összes jelenségével szemben a tudomány teljesen tanácstalan és nem marad számára más, mint elhatárolódni és tagadni. A sokdimenziós valóság elismerése valóban hatalmas mértékű paradigmaváltást tesz szükségessé. Már az un. paranormális kommunikáció fent említett 3 megnyilvánulási formájából is logikus gondolkodással gyorsan eljutunk olyan következtetésekhez, melyek összezavarják világképünket, már akinek egyáltalán van ilyenje. Kénytelenek vagyunk felülvizsgálni mindazt, amit az anyagról, tudatról, az emberi agyról, az emberi fajról, térről és időről, az élet lényegéről, az élet keletkezéséről, a gondolatok kifejezési formáiról és átadásának módjáról eddig gondoltunk. És ha igaz az, márpedig igaz, hogy szinte észrevétlenül vagy csak bizonytalanul sejthető módon hatnak ránk láthatatlan entitások, (felsorolásukat lásd fent), akkor joggal feltételezhető, hogy az emberi viselkedést, pszichét, a vallást és kultúrát, sőt a társadalmi-gazdasági viszonyok alakulását is rejtetten befolyásolják láthatatlan tényezők, entitások. Tehát minden történésnek, folyamatnak, megnyilvánulásnak van egy mélyebb, áttételes rétege is, amiből viszont az következik, hogy a tudomány és a szakértők által adott elemzések, magyarázatok felületesek, nem általános érvényűek és legtöbbször egysíkúak, azaz igazságuk felszínes. Az, hogy adott esetben kik és hogyan befolyásolják gondolatainka, érzelmeniket, a dolgok és események menetét, nagyobbrészt rejtve marad az emberi elme elől, de az az állítás, hogy ezek a mélyebb, más dimenziókból átszűrődő tényezők az emberi élet és a természet minden területén jelen vannak, elég könnyen levezethető a sok-sok jelenségen keresztül, melyeket a tudomány figyelmen kívül hagy vagy nem vonja le belőle a tekintélyét veszélyeztető következtetéseket és nem teszi fel a zavarba ejtő kérdéseket. Ezekkel foglalkozik e cikk szerzőjének könyve, az Ahol megállt a tudomány… című. (lásd: www.paratudomany.extra.hu) A „vegyes szereplős”, interdimenzionális kommunikáció különböző formái ősidőktől fogva léteznek. Az, amit a néprajztudomány a természeti népek hitének vagy vallásának tart, sok esetben valós kommunikáció nyomán kialakult legendák vagy vallások, illetve tényleges, valós kommunikációk (kapcsolatfelvételek) a természeti „szellemekkel”, olyan tudatentitásokkal, melyek lényegében nem emberekhez kötődnek. A vallásalapító misztikus írások is ilyen módon (más dimenzióbeli istenségek channelingje útján) jöttek létre. Sőt bátran állítható, hogy maguk a vallások is, sőt a vallási fanatizmus is. Vajon miért van ennyiféle vallás és ennyiféle istenség? Ez egy külön vaskos téma, de ehyelyütt elég, ha feltesszük magunknak a kérdést. Ha a válaszba bevonjuk azt a lehetőséget, hogy az emberi tudatmezők mindig is összekapcsolódtak más dimenzióbeli lények, entitások tudatmezőivel, ahonnan tudást, információkat, sugallatokat, sőt érzelmeket is becsatornáztak saját mezőikbe, akkor már egy mélyebb szintre jutottunk egy sor, a vallásokkal kapcsolatos kérdés megválszolásában. Mióta a nyugati civilizációban a vallás és a tudomány markánsan elkülönült egymástól és mindkettő megtalálta a maga helyét és funkcióit, azóta a paranormális kommunikáció jellegében és tartalmában is eltolódások következtek be. A XIX. század második felében és a XX.század első felében divatban volt spiritiszta szeánszok tipikus példái a „vegyes szereplős” kommunikációnak, amelyben más dimenzióbeli entitások, melyek magukat szellemként nevezték meg, emberekkel próbáltak felvenni kapcsolatokat, különböző célokból. Mivel az emberek többsége az ilyen kapcsolatfelvételre nem alkalmas, ezért közvetítőket, médiumokat környékeztek meg, rábírva őket, hogy vállalják ezt a szerepet, akár mint kereső tevékenységet, akár mint spirituális szolgálatot. Az emberekhez hozzáférkőzni kívánt „szellemek” aztán a médiumok fizikai testét és energiáit, mint a kommunikáció technikai eszközeit vették igénybe és sok esetben így is nevezték őket. (például „készüléknek”). Már a XIX.században a szeánszok annyira tömegessé váltak és olyan különös dolgok történtek ezeken, hogy a tudomány képviselőinek is reagálniuk kellett. A reakció egyrészt abban merült ki, hogy néhány leleplezett csalást kiterjesztettek az egész jelenségre, csalásnak minősítve a médiumitást és mindent, ami a szeánszokon történt. Néhány tekintélyes ember azonban őszintén törekedett arra, hogy tudományos magyarázatot adjon mindarra, amit saját szemükkel láttak és korrekt ellenőrzés mellett tapasztaltak. A szellemek tevékenysége nem csupán közlésekre és interaktív kommunikációra korlátozódott, hanem igazán figyelemre méltó materializációs és teleportációs jelenségek előidézésre is, melyekhez hasonlóról manapság már nem-igen hallani. De most bennünket a spiritiszta korszakból azok a „szellemek” és a „vételi” oldalon azok az emberek érdekelnek, akiknek az volt a célja, hogy a kommunikáció segítségével az igazságkereső, kérdéseikre választ váró spirituális érdeklődésű emberek világfelfogását kitágítsák. Azt próbálták sokféle módon beültetni az akkortájt már elterjedt tudományos, materialista világszemlélettel szemben, hogy a halál után is van élet, hogy mi mindent tanultak meg „odaát”, mit jelent a más világokban a szellemi fejlődés és az emelkedés. A megnyilatkozó szellemek többsége magát valaha a Földön sok életet leélt emberi lényként vagy lélekként azonosította. Egyesek tisztában voltak vele, hogy már egy más világban vannak, hogy az időben utolsó földi életük végetért, mások nem tudták, hogy kicsodák és hogy földi életükből kiléptek már, nem vették észre, hogy a test, melyen keresztül beszéltek, nem a sajátjuk. A XIX. Század második és a XX.század első felében elterjedt spiritizmus révén a tudományos alapossággal vizsgálódó „szellemkutatók” bőséges ismeretekhez jutottak arról, hogy mi van „odaát”, mivel foglalkoznak a „szellemek” és mi foglalkoztatja őket. A médiumitással kapcsolatos sok-sok kérdést is kutatták, vizsgálták. Magát a médiumitást is vizsgálták Maga a kommunikáció egy jó médium segítségével nem okoz a szellemeknek túl nagy nehézséget, de új „földöntúli” ismeretek átadása nem lehet könnyű feladat sem a szellemek, sem a befogadók számára. Nem könnyű megtalálni a ”közös nyelvet”, hiszen az egymással kommunikáló emberek is igen nehezen értik egymás gondolatait, ha tőlük távolálló témákat tárgyalnak meg és a szavak pontos jelentésében előzőleg nem állapodtak meg. A más világok leírására csak a fizikai világra kitalált szavakat használhatják, de e szavak jelentése módosul, ha más vonatkozásban használják. A spiritiszta körökben jelentkezett szellemeknek sokféle célja és mondanivalója lehet: van, aki médiumon keresztül akar az élőknek üzeneteket átadni, voltak/vannak akik egész könyveket diktáltak vagy a médiummal automatikus írással könyveket írattak. Voltak, akik felismerték „odaát”, hogy földi életük során mennyi gazságot követtek , és jelentkezésükkel jóvá akarták tenni tetteiket vagy nevelési célzattal etikai kérdésekben nyilatkoztak vagy gyógyításokat végeztek, és voltak/vannak, akiknek célja új vallások alapítása vagy különböző misztikus tanítások terjesztése. Voltak, akik médiumok segítségével folytatni kívánták művészi vagy ismeretterjesztő vagy írói tevékenységüket.. Ennek megfelelően voltak író, éneklő, zeneszerző médiumok, olyanok, akik csak transzállapotban voltak képesek e tevékenységekre, de ma már inkább az átmeneti „megoldások” a jellemzők, amikor az élő ember nincs tisztában azzal, hogy valamely felismerését, intuícióját, ihletét, ötletét „szellemi” sugallatnak köszönheti. Egyes misztikus könyvek is így születtek, persze nem mindegyik. „Földi témákban” a médiumon keresztül történő kommunikáció nem okozott nehézséget, de a „másvilágról”, pontosabban a más dimenzióbeli valóságtartományokról szóló ismeretek átadása már nem könnyű feladat. Az ilyen témákban ma is teljes a zűrzavar. De hogyan élik meg azok az emberek az ilyen kommunikációt, akiknek részük van benne? Vajon tudatosul-e bennük? És vajon minden ilyen „idegennek” (nem sajátunkénak) tűnő sugallat vagy belső hang valóban „idegen”? És ha nem, akkor miért tűnik annak? Az esetek többségében az idegen sugallatokat sajátunknak véljük, de az ellenkezője is sűrűn előfordul, amikor saját felső énjeink valamelyike sugall vagy „súg” valamit és ezt valamely külső entitásnak tulajdonítjuk, pld. Jézusnak, vagy az őrangyalunknak vagy egy ránk vigyázó szellemnek. Rossz gondolatainkat, ilyen-olyan hiteinket és eszméinket is sajátunkénak valljuk, holott lehet, hogy tudomásunk nélkül sugallatoknak vagyunk kitéve. A médiumokon keresztül beszélő szellemek esetében a dolog világos: hacsak nem csalásról van szó, akkor egyértelmű, hogy a médium nem a saját gondolatait közli. Azért is nevezik médiumnak, mert közvetít. De amikor saját gyanús gondolatainkról szeretnénk megtudni, hogy valóban a sajátjaink-e, egyáltalán nem könnyű a dolgunk. Nemcsak az un. szellemi megszállottság esetében nem könnyű ezt eldönteni, mivel a „megszálló” szellem mintegy megbújik az illető tudatmezőiben. A megszállottság is csak úgy leplezhető le, ha a megszállott saját tudata ki van kapcsolva. (azaz hipnózisban vagy transzállapotban). De hogyan kell ezt elképzelnünk mi van a többi átmeneti esettel, amikor csak gyanítható, hogy idegen tudatok is részt kapnak életünkből gondolatainkból és rengeteg úton-módon idegen befolyás alatt vagyunk? Azok, akik a gondolatok helyét és forrását csakis az agyban tudják elképzelni, nem teszik fel ezt a kérdést, hiszen mindenkinek saját agya van, szerintük oda csak úgy kerülhet idegen befolyás, hogy mások gondolatait magunkévá tesszük vagy agyunk valamilyen vegyületek hatására diszfunkcionálisan működik. Legalábbis a tudat helyét az agyba helyezők így vélekednek. Csakhogy a tények bizonyítják, hogy az idegen gondolatok és befolyásolás nem is tudatosul, hanem többnyire rejtetten történik. Úgy áramlik belénk, mint valami láthatatlan energia, mivel valóban az. De hogyan lesz az energiából gondolat? Ennek megértéséhez használjuk a számítógép analógiáját. A gondolati energiában számunkra ismeretlen más dimenzióbeli részecskék elrendeződése ugyanúgy tartalmazza a gondolatot, ahogyan a számítógép atomi részecskéinek elrendeződése tartalmazza a betűk vagy hangok kódjait és a gép operációs rendszere átfordítja ezeket betűkké illetve hangokká. Az ember maga sem más, mint egy többdimenziós tudat-komplexum, amelynek különböző részei képesek a bejövő kódokat a maguk számára értelmezni vagy akár a mi számunkra, azaz tudatos tudatunk számára szavakra, mondatokra fordítani. De vajon miért van az, hogy egyesek tudnak szellemekkel kommunikálni, mások egyáltalán nem? Más szóval miben áll a médiumi képesség vagy adottság? Vajon ez fejleszthető-e? És vajon ez a képesség előnyös vagy hátrányos? És milyen szempontok szerint ítélhető ez meg? A médiumi is a képességek egyike: valamilyen mértékben mindenkiben benne van és valamilyen mértékben mindenkinél fejleszthető: gyakorlás teszi a mestert. Az átlagember körül van bástyázva „tűzfalakkal”, melyek a tudatmezők egyes tartományait elszigetelik egymástól. Ezek a mezők, e mezők részei azonban nem merevek: elménk segítségével, rá irányított szándékkal változtathatók. Az ezt segítő technikák ismerete a változtatást megkönnyíti. Akinél azonban ez a képesség messze átlag feletti, az ugyanúgy genetikai adottságnak tudható be, mint más egyéb kiemelkedő képességek. Az emberek tudatmezői ugyanúgy különbözőek, mint a sejtjeikben lévő gének. Némi gyakorlással azonban a láthatatlan világok entitásaival való ilyen-olyan kommunikációt valamilyen szinten és formában mindenki átélheti illetve megtapasztalhatja. Ami pedig az előnyöket illetve hátrányokat illeti: ha a képességhez nem társul megfelelő tudás, akkor nagyonis káros lehet, mert akkor egyrészt az ilető ki van szolgáltatva a jelensgének, melyet nem ért, másrészt mert nem tudja megvédeni magát a „birtokba vételtől”. A médiumok „tűzfalai” gyengébbek vagy nyitottabbak és a lyukakon hivatlan vendégek is be-be közlekedhetnek, sőt bent is ragadhatnak. A New Age időszakában a vonal túlsó felén egészen másféle entitások kommunikáltak, mint a spiritiszta szeánszokon. Az 1960-as évektől médiumokon keresztül kezdtek jelentkezni egészen másfajta entitások, akik különféle angyaloknak, mestereknek, isteneknek, bolygóknak, idegen világokból származó tudatcsoportoknak vagy valamiféle tudatenergiának nevezték magukat. A médiumok egy része továbbra is transzmédium, de már sokan vannak olyanok is, akik éber tudatállapotban is képesek gondolatokat fogni és azokat átadni vagy leírni. Mivel azonban az emberek többségében még gyanú formájában sem merül fel, hogy hiteik, gondolataik nagy részét nem az agyuk vagy saját elméjük termeli, így az sem jut az eszükbe, hogy saját „tűzfalaikról” gondoskodjanak. Voltaképpen senki sincs megóvva attól, hogy spontán channelinggel más tudatmezőkből vegyen fel mások által kibocsátott és útjukra eresztett gondolatfoszlányokat. Nem vagyunk tudatában annak, hogy gondolatokat ugyanúgy fel lehet venni a „légből” (légből kapott gondolat), mint egy fertőzést. És nemcsak gondolatot, hanem persze érzelmeket, érzéseket is. Az éremnek van egy másik oldala is, amelyet szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni: amikor az ember azt gondolja, hogy valamilyen felsőbbrendű istenség vagy angyal szólt hozzá, mert belülről szavakat hall, valójában nem külső entitás, hanem saját tudatának felsőbb vagy alsóbb részei „szóltak”. Ezt a hangot sem „hallja” mindenki és ennek ugyanaz az oka, mint amit a médiumitás kapcsán már említettem: saját más énjeinket (angolul: selves) ugyanúgy valóságos energiaburkok veszik körül, mint amelyek másokéitól elválasztanak. 2. Paranormális kommunikációs módozatok Voltaképpen az a mód, ahogyan gondolatokat formálunk és továbbítunk, ahogyan nyelvünk szavaival kifejezzük gondolatainkat, önmagában is „paranormálisnak” tekinthető. Az orvostudomány foglalkozik az elme betegségeivel, a pszichológia is foglalkozik az egyes érzelmekkel vagy érzésekkel, és azok devianciáival, és persze lehetne sorolni, mi mindennel, de azt a nagyon is indokolt kérdést egyik érintett tudományág sem teszi fel magának, hogy voltaképpen mi is a gondolat per se(önmagában véve), mi az elme és mi a lélek, mi az érzés? Pedig ezek nem absztrakt fogalmak. A gondolatnak már az előtt létre kell jönnie vagy léteznie kell, mielőtt azt szavakba foglalva ki tudnánk fejezni. Lényegében a szavakba öntés a gondolat manifesztésélása. De voltaképpen mi is az, amit -mihelyt megszületett - szavakba foglalunk? Vagy mi az („miből van”) a kép, amit elképzelünk? Hogyan viszonyul egy gondolat vagy egy elképzelt kép a valósághoz? Nem az igazságtartalma, hanem a létezés formája szempontjából. Azt, hogy egy gondolatot mennyire pontosan vagy jól tudunk szavakba önteni, rendszerint csak abból a szempontból minősítik, hogy milyen egy ember beszéd- vagy íráskészsége, a gondolatok megértésének képességét azonban önmagában nem könnyű mérni, de még tetten érni sem. Pedig azt a szellemi természetű valamit, ami a szavak mögött rejtőzik, és amit szavak segítségével kommunikálnak nekünk, azt különböző szinteken, mélységekben érthetjük meg. Amikor egy gondolatot saját nyelvünkön, de különböző módokon fejezünk ki vagy más nyelvre fordítjuk le vagy más ember felé kommunikáljuk, akkor olyan valamit fejezünk ki, öntünk formába, amiről nem tudjuk meghatározni, hogy voltaképpen mi az. Ha fizikai anyagokból készítünk valamit, akkor tudjuk, mivel dolgozunk. A gondolat mibenléte titkának megfejtését azonban semmi sem segíti az ember számára. Így aztán azt sem tudhatjuk biztosan, hogy idegen vagy saját „anyaggal” dolgozunk-e. Egy gondolat megformálása során ezt szinte lehetetlen megkülönböztetni, mert saját tudatmezőink folyamatosan ki vannak téve az idegen gondolatok behatolásának, melyeket aztán már sajátunkénak érezzük. Nem tudjuk, honnan, miből jön elő egy jó vagy egy rossz gondolat, vajon miből van, mi a szubsztanciája és mi történik vele, miután mi „útjára bocsátottuk”? Voltaképpen az is egy rejtély, hogy hogyan megy végbe az a szellemi folyamat, amelynek során a megszületett gondolat kifejezéséhez megtaláljuk a megfelelő szavakat. Vajon lehetnek-e mélyebb gondolatai olyan embernek is, aki azt nem képes szavakba önteni? Ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor az is feltételezhető, hogy az állatoknak is lehetnek mély gondolatai vagy felismerései. És ez így is van: egyes emberek valóban tudnak kommunikálni az állatokkal és ebből kiderül, hogy az állatok egymással és környezetükkel is mély és tudatos kommunikációt folytatnak, melynek titkai csak nagyon kevés ember számára tárulnak fel. A kommunikációjuk egy része telepatikus. Két ember közötti összhang egyik ismerve, hogy mennyire tudnak egymás gondolataira ráhangolódni. Ideális esetben már szinte szavak nélkül is megértik egymást, az egy húron perdülők tudnak egymás gondolataiban olvasni. A pszichológusok úgy vélik, hogy ez a testbeszédnek köszönhető, de itt nem erről van szó: a gondolatokban való olvasás képessége valóban létezik. De a fordítottja is előfordul: amikor emberek kommunikációja olyan benyomást kelt, mintha nem értenék egymás nyelvét vagy nem hallanák egymást, pedig egyik sem látszik gyengeelméjűnek. Ezekben az esetekben arról van szó, hogy gondolati síkon nincs közöttük rezonancia, másképpen vannak „bekódolva”. Egymás szavait értik, de mégsem képesek kommunikálni, mert egymás gondolatait, melyeket a szavak, mondatok vannak hivatva kifejezni, nem képesek „fogni”. Gondolom, ismerős az a jelenség, amikor két vagy több ember kommunikációja kötekedéssé, értelmetlen szócsépléssé fajul, amikor a kommunikáló felek egyike vagy mindegyike kiforgatja a másik mondanivalóját, annak egyes elemeit kiragadja összefüggéseiből és/vagy más összefüggésbe helyezi át, amikor érthetetlen indulatok kisöprik a kommunikációból egymás megértésenek még a lehetőségét is. Ilyenkor a szavak elszakadnak a mögöttes gondolattól. A kommunikációs képtelenség, egymás szinte kórosnak tűnő megnemértése nem magyarázható az agy kémiájával vagy az agy elektromos hullámainak sajátosságaival. Vagy talán egyes emberek hihetetlen memóriakapacitását vagy gondolkodási sebességét, vagy fejszámolási vagy formalátó képességét és sorolhatnánk tovább az agy eltérő anatómiai felépítése vagy kémája magyarázza? És vajon miért van ilyen nagy szórás az átlagos és a kivételes, az átlagos sokszorosan felülmúló „normális” (azaz nem pszí) emberi képességek között? Mi lehet az, amiben az ilyen emberek a többiektől különböznek? Hogyan lehetséges, hogy egyre több fiatal képes hihetetlen mértékben felgyorsulni, azaz elméjét a kompjuterekhez hasonló módon működtetni, miközben gondolkodásuk minden szempontból felületes, sőt sekélyes? Az agy anyagi vagy elektromos működésével sehogyan sem magyarázhatók az emberek képességeiben megnyilatkozó hatalmas különbségek. Na és vajon hogyan lehet azt megmagyarázni, amikor emberek kiváló mentális teljesítményt nyújtanak valamely területen, más területeken pedig nem haladják meg a szürke középszert? Ezek a kérdések felhívják a figyelmet arra, hogy az emberi elme működésével kapcsolatban még nehezebb meghúzni azt a határt, ahol a „paranormális” kezdődik, mert a tudomány az emberi tudat és az elme szabatos leírásával mindezidáig adós maradt, így nincs mihez viszonyítani mindazt, amiről akár joggal gondolhatnánk, hogy „paranormális” vagy legalábbis valamilyen szempont szerint anomáliás. Ez nem is csoda, hogy nem húzható meg egy ilyen határ, hiszen a tudomány jellegénél fogva materialista, a tudat, a gondolat, az elme, sőt az érzelem is a valóságnak ama láthatatlan, az emberi érzékszervi érzékelés elől rejtett tartományaihoz tartozik, amelyekbe a tudomány nem képes behatolni, ezért ezekkel a kérdésekkel nem is képes érdemben foglalkozni. De vajon miért nem képes az emberi elme a saját természetét kiismerni? Voltaképpen ha jól belegondolunk, a tudomány szempontjából minden, ami az elme működésével, erejével kapcsolatos, paranormális, hiszen tudományos magyarázat az elme különös viselkedésére, képességeire nem létezik. Az emberek egymás között, valamint az ember és más entitások közötti kommunikáció egyes ritka és szokatlan módozatai még markánsabban leleplezik, hogy mennyire tévesek és hibásak a tudományoknak az emberi elmével kapcsolatos paradigmái és felfogása. És azt is, hogy ha ezeket a helyükre tesszük, akkor talán kiderül, hogy nem is annyira hihetetlen mindaz, amit hajlamosak vagyunk tagadni vagy legalábbis erősen kételkedni valóságosságukban. Vegyük sorra a furcsaságokat. A racionálisan gondolkodó ember úgy véli, hogy gondolkodni, bármilyen feladatot megoldani vagy kommunikálni is csak éber tudatállapotban lehet. Azaz saját gondolatomat csak éber tudatállapotban vagyok képes szavakba önteni vagy hogy számomra idegen nyelven csak akkor tudok kommunikálni, ha azt a nyelvet ismerem. Ezt a feltevést azonban a tények egyértelműen cáfolják, ezért ez nem helytálló: a médiumok túlnyomó többsége transzállapotban kommunikál a más dimenzióbeli entitásokkal, és furcsa módon ebben az éber tudatállapotnál lassúbb üzemmódban képesek hozzáférni olyan információhoz is, melyek a tudatos, éber tudat elől rejtve vannak vagy melyekről semmi tudomásuk sincs. Azt a kérdést a tudomány nem teszi fel, így persze válasza sincs, hogy mi ennek az oka. Pedig a választ már a szeánszokon a médiumokon keresztül beszélő szellemek is megadták, amikor elárulták, hogy a transzban lévő ember fizikai testét csupán egy (lényegében technikai) eszközként használják, ahogyan mi- mondjuk- a telefont. De ez a fajta eszközhasználat azért korántsem olyan ártatlan, mint a telefonálás. Egy transzmédium „használata” azt jelenti, hogy az ember tudatmezőinek egy részét idegen entitás elfoglalta és saját uralma alá vonta. A médium saját tudata ilyenkor ki van kapcsolva,. kivéve azokat a funkciókat, melyekre a kommunikációhoz szükség van. Milyen funkciókról van itt szó? Nem másról, mint a gondolatenergiák „lefordításáról”, azaz szavakká, mondatokká formálásáról, majd hallható beszédhangokká változtatásáról vagy a kéz mozgatásával a gondolat írásjelekké formálásáról. Nem értjük ugyan, hogyan történik mindez, de mivel nincs benne semmi rendkívüli, így kérdéseket sem teszünk fel. A transzállapotban vagy alacsony frekvenciás, lelassult tudatállapotban végbemenő rejtett kommunikáció megint csak azért tűnik megmagyarázhatatlannak, mert ritka képesség kell hozzá, másrészt mert annak a tévhitnek a felülvizsgálatára kényszeríti a racionális észjárásukra büszkélkedő embereket, hogy csak az elme (azaz a tudatos tudat) képes gondolatokra és felismerésekre. Pedig a lassú üzemmódban működő, de fókuszálódott tudatállapotban, de nem transzállapotban lévő emberek képesek rendkívül színvonalas előadásokat, prezentációkat tartani, de amikor próbálnak visszaemlékezni arra, hogy mit is adtak elő, hát bizony előfordul, hogy csak töredékesen emlékeznek rá. Még ennél is meglepőbb az un. automatikus írás, amikor a médium csak annak van tudatában, hogy ír, de hogy mit, az csak akkor derül ki a számára, amikor éber állapotban elolvassa. Vannak, akik gyönyörű verseket írnak, festenek és rajzolnak, zenélnek, énekelnek vagy zenét szereznek transzállapotban, holott ezek a képességek éber állapotban teljesen hiányoznak náluk. De menjünk tovább. Mert az is előfordul, hogy teljesen éber tudatállapotban lévő emberrel kommunikálnak más dimenzióbeli, éppen ezért láthatatlan lények. Ehhez minden bizonnyal a mienkhez hasonló távközlésű technikákat használnak azzal a különbséggel, hogy az információ nem hallható hangok vagy látható képek formájában jut el a címzetthez. Ilyenkor a fogadó fél hangokat hallhat a fejében, de tisztában van azzal, hogy a hangok nem kívülről jutnak a fülébe. Vagy olyan gondolatok támadnak a fejükben (az sem biztos, hogy ott), melyekről nem tudják biztosan, hogy azok spontán módon keletkeztek az agyukban, vagy valamilyen külső sugallatról van szó. A sugallási technika lehet annyira kifinomult (és többnyire ez a helyzet), hogy az emberek nem veszik észre, hogy a tudatuk mint egy bekapcsolt rádióvevő, állandóan idegen adásokat vesz fel és integrál be magába. (Ha észreveszi és eme aggályait orvosokkal megosztja, elmebetegséget fognak gyanítani nála és gyógyszerekkel próbálják kezelni.) Mivel az idegen tudati behatolás ténye rejtve marad mind a „befogadók”, mind a tudományos vizsgálódások elől, így ezzel a jelenséggel legfeljebb titkos tudományos kutatási projektek foglalkoznak. A jelenségnek viszont minden olyan erő, melynek célja az emberek befolyásolása és manipulálása, nagyon is tudatában van, de nekik nem érdekük, hogy ennek titkait a nyilvánosság elé tárják. És megint csak hangsúlyoznom kell: ha az ember nem képes saját elméje működésébe belelátni, azaz nem tudja, mi is az a gondolat, hogyan keletkezik és mi történik vele azután, hogy megszületett, akkor honnan is tudhatná, hogy a gondolatai a saját teremtményei-e vagy idegen behatolásból származnak, sőt hogy idegen gondolatokat „fogott”, melyeket sajátjának hisz. De haladjunk tovább: vajon hogyan működik a telepátia? A telepátia fogalmába nemcsak az tartozik bele, amikor egy elszigetelt fülkében ülő kísérleti alany „fog” egy távolban lévő ember által elképzelt vagy lerajzolt képet vagy ábrát. Voltaképpen minden olyan adás és vétel, amely az érzékszervek közreműködése nélkül történik, telepátiának minősül. A spiritiszta szeánszokon vagy a különféle más dimenzióbeli entitások jelentkezését váró new age-s csoportokban a résztvevők úgy vélhették, hogy a megnyilvánuló vagy bejelentkező szellemlény valamiképpen beszáll a médium testébe vagy tán az agyába. Hiszen ezt a régi idők médiumai közelében még látni is lehetett: az a fátyolszerű anyag (a perisprit), amelyből a materializálódó tárgyak kibontakoztak, a médium testéből áramlott ki. Ezek a materializációs jelenségek arra engedtek következtetni, hogy a szellemlény jelen van, tehát a szó szoros értelmében véve, a vele való kommunikáció nem telepatikus. Na de előzőleg feltehetően nem volt ott a helyszínen. Vannak persze megszálló szellemek is, de most nem róluk van szó, hanem a magasabb dimenziókból „érkezőkről”. De akkor előtte vajon hol tartózkodott és hogyan kapta meg a „meghívó” üzenetet? A titok nyitját abban kell keresni, hogy ha egyszer már egy bármilyen kapcsolatfelvétel megtörtént, a „telefonvonal” továbbél és a tárcsázás és hívás szerepét betölti egy hangjel, egy szimbólum vagy bármi más, amiben megállapodtak. A telekommunikációs technika jó analógia a jelenség megértéséhez, de csak ahhoz. A távolság legyőzésére az emberi információtovábbítási technika is alkalmas, de a telepatikus gondolatközvetítés azért egészen más elven működik. A különbség az, hogy az utóbbinál mind a kapcsolatteremtés (a „tárcsázás”), mind maga a kibocsátás és a vétel gondolati úton történhet. Tehát az a valami, a gondolat-szubsztancia utazik és közvetlenül jut célba, a cél-tudatmezőbe. A telekommunikáció esetében a gondolatot, képet hanggá, fénnyé (beszéddé, írássá vagy képpé) alakítják azt pedig elektromágneses hullámokká, majd a célhelyen visszaalakítják és így a fogadó érzékszervei számára hozzáférhetővé válik és így már a megszokott módon tudja „fogni” a szavakkal, írásban vagy képszimbólumokkal kifejezett gondolatot. A gondolatküldés esetében nem tudjuk, milyen formában utazik a gondolat. Feltehetően messze a hallási tartományon kívül eső skaláris (álló) hang és fény hullám mintázatok formájában, melyekben a rádióhullámokhoz hasonlóan be van kódolva a gondolat. Csakhogy elménk többnyire nem képes sem a vivőfrekvenciára, sem a kódokra ráhangolódni, ezért általában nem vagyunk képesek a gondolatokat más frekvenciájú tudatmezőkből (entitásoktól) közvetlenül lehívni. Lehetséges, hogy vannak tudatunknak olyan szegmensei, melyek erre képesek és meg is teszik, de megtartják maguknak az infót és ott tárolják. A tudatos tudatunk frekvenciasávja meglehetősen szűk. Normális körülmények között érzékszerveink segítségével befogadjuk a beszédet vagy a képeket és a tudatunk vagy az elménk visszaalakítja azt gondolatokká, melyek közvetlen észlelésére nem vagyunk képesek. Ennek ellenére titkos szervezetek rendelkeznek olyan technikával, mellyel a gondolatrezgéseket képesek szavakká lefordítani. Voltaképpen az emberi tudatmezők eme tolmácsolási képességét vitték rá technikai eszközökre. Amikor egyes emberek arról panaszkodnak, hogy hangokat hallanak a fejükben, nem minden esetben skizofréniáról van szó, hanem arról, hogy ezek az emberek ilyen behatolás áldozatai. Ezeket radionikai, pszionikai eszközöknek nevezik. (az interneten milab keresőszóval vagy radionic, psyonic jelezőkkel lehet rákeresni). Visszatérve a korábban feltett kérdésre, hogy ti. hogyan lehetséges, hogy két vagy több nem gyengeelméjű ember sokszor a legegyszerűbb kérdésekben sem képes egymással szót érteni. Nos, ha a szavakból nem áll össze a gondolat, akkor mondjuk, hogy nem értettük meg, amit hallottunk vagy amit olvastunk. Azt, hogy mi volt az oka a megnemértésnek, az esetek egy részében meg tudjuk határozni, más részében azonban a megnemértés ténye csak a kommunikáció során derül ki, amikor a résztvevők kölcsönösen nem képesek egymás gondolatait fogni, ezért a kommunikáció meghiúsul, nem ér célt, süketek párbeszédévé válik. A szavak a vevő félben nem fordítódnak vissza gondolattá, azaz olyan tudatenergia mintázatokká, melyeket saját tudatmezőibe be tudna építeni. A gondolati energia széthullik és részei össze-vissza kavarognak, nem találnak rezonáló gondolati energiákra, melyekkel összeolvadhatnának, melyekből azután valami új vagy magasabb szintű gondolat építkezhetne. Bár ezek a jelenségek nem ritkák, de többnyire azért a közvetlen verbális kommunikáció működik. Ezzel szemben a telepatikus kommunikációra csak egy nagyon szűk, behatárolt sávban képesek az emberek, mert ilyenkor csak a gondolati energia találja meg a tudatmezőinket. Tudatmezőink nagy része azonban a tudat alatti vagy tudat feletti tartományban van, tehát ami oda beáramlik, azt tudatunk nem „találja”, nem észleli, így szavakká, mondatokká fordítani sem képes. Léteznek különböző technikák, melyek segítségével a telepatikus képesség fejleszthető, de az eredményesség tekintetében is igen nagyok a különbségek. Joggal feltételezhetjük, hogy a gondolatok és a tudatos mezők is olyan elektromágneses illetve hanghullámokból állnak, melyek fizikai tulajdonságait és felépítését, a térben való elhelyezkedését nem ismerjük, mert tudatunk csak egy megfelelő adapter segítségével tudna behatolni ezekbe. Úgy is mondhatnánk, hogy a gondolatok és a láthatatlan fényhullámok észleléséhez szükséges érzékszervekre lenne szükség ahhoz, hogy a telepátia tudatos szinten működjön az emberi kommunikációban. Más dimenzióbeli entitások azonban rendelkeznek olyan technológiával, amellyel e hiányzó gondolatolvasó érzékszervet az emberekbe be tudják ültetni. Ez nem feltétlenül sőt többnyire nem anyagi, hanem un. éteri implantátum. Ez a magyarázat talán segít elképzelni, hogyan valósul meg a telepatikus kommunikáció egy más dimenzióbeli lény és egy testben élő ember között. Ha sok emberbe ültetik be az éteri implantumokat, akkor nagyon sok ember képes az interdimenziós telepatikus kommunikációra, oda-vissza. Mivel azonban az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogy gondolatai és hitei saját kútfőből származnak-e, másrészt aki tisztában van vele, az sem szeret beszélni róla, így az interdimenzionális kommunikáció elterjedtségének mértéke bizonyára igen nagy mértékben alábecsült. De menjünk még tovább: ahogyan a más dimenzióbeli entitások képesek saját gondolataikat idegen tudatmezőkbe beleplántálni azzal, hogy a gondolatok hang és fény állóhullámait hozzáigazítják a fogadó fél mezőihez, az sem jelent akadályt a számukra, hogy az emberi technikai eszközöket használják közléseik továbbításához, emberi közvetítő nélkül. Az ezzel foglalkozó emberek képesek rádióból vagy magnóból megszólaltatni „szellemek” hangját vagy megjeleníteni a képét a tévé képernyőjén. Ez azonban nem úgy megy, hogy az ember csak úgy keresgél a rádión vagy a tévé csatornák között tallózgat, hanem ezt egy kapcsolatfelvételnek kell megelőznie. Nagy ritkán spontán módon is létrejöhetnek ilyen „közvetítések”, alaposan meglepve azokat, akik ezt megtapasztalják. Az eszközök körébe a mobiltelefonok és a kompjuterek is bekapcsolódhatnak. Előfordult már, hogy be nem kapcsolt magnó vagy rádió is megszólalt! Nem lehet tudni, mennyire gyakoriak ezek a dolgok, mert akivel megtörténnek, azoknak senki sem hisz, ezért nem nagyon szeretik közkinccsé tenni ezeket a történeteket. Mert mit is gondolnak róluk, ha ilyesmit állítanak? Ki hinné el nekik? De ezek az esetek valószínűleg jóval ritkábbak, mint a közvetlen telepatikus kommunikáció, mert az adás oldaláról sokkal kényelmesebb és célravezetőbb a rejtett közvetlen, eszköz nélküli kapcsolat. Ma már nem annyira a meghökkentés, a figyelem felhívás a cél, mint inkább a fű alatt történő manipuláció. Ezt a fajta kommunikációt szubliminálisnak nevezik. A felvevő felfogja a bejövő gondolatokat és képeket, és azt is tudja vagy legalábbis gyanítja, hogy nem a sajátjai. Most elérkeztünk egy nehéz témához: a saját tudatmezőinkkel való kommunikációhoz. Ha felismerjük és el tudjuk fogadni, hogy a gondolatoknak és az érzelmeknek is van valamiféle szubsztanciájuk (ami nem azt jelenti, hogy a Földön ismert elemek atomjait találnánk bennük), továbbá, hogy minden mező és energia tudatos, akkor ez megkönnyíti a számunkra azt, hogy megértsük: saját tudatunk is egy strukturált rendszer, melynek elemei meghatározott módon kapcsolódnak össze és bennük különböző szintű és tartalmú tudatenergiák keringenek. Ezekben a mezőkben hologramok képződnek, melyeknek csak egyik szegmense az általunk észlelt látható világ. Fizikai testünk is része ennek a hologramnak, de ebbe nem vagyunk képesek belelátni: magunkat kívülről lehatárolt, szilárd anyagi testnek látjuk. De ez csak amiatt van így, mert a tudatunk erre a frekvenciasávra van ráhangolva. Amikor tudatunkat kivetítjük például az asztrális dimenziósávba, akkor az ottani embereket és környezetüket látjuk ugyanilyen szilárd anyagúnak, feltéve, hogy a tudatunkat élesen rá tudjuk hangolni arra a sávra. Fizikai testünk és annak részei mind-mind tudatosak és elvileg képesek vagyunk velük kommunikálni, ha tudatunkat sikerül arra a sávra ráállítani. Aki erre képes, az megtudhatja, melyik szervének vagy szervrendszerének mi a problémája, mi nem tetszik neki, mi betegítette meg. A testtudat tehát a tudatalatti sávba tartozik, ennek ellenére testünkkel is képesek lehetünk verbálisan kommunikálni, de képekkel is. Némi rábeszélésre távozásra tudjuk bírni a testünk számára káros anyagokat, sőt érzelmeket is. De ugyanígy magasabb rendű tudatrészeinkkel is felvehetjük a kapcsolatot. Mások megfelelő tudatmezőibe is beléphetünk, magunkhoz hívhatjuk és magunkkal vihetjük máshová. Vannak emberek, akik ezeket a képességeket hosszas gyakorlással érik el, vannak, akik ilyen képességekkel születtek vagy későbben fedezték fel magukban. E képességek birtokában valóban hihetetlen kommunikációra képesek az ilyen egyének: attól függően, hogyan tudják tudatukat a beállított sávból kimozdítani, nemcsak dimenziók között, nemcsak a térben, de az időben is képesek utazni és ezekben a sávokban található entitásokkal kommunikálni, több-kevesebb sikerrel. Az időutazás ugyanis nem más, mint tudatunk más dimenziókba való áthelyezése. Az emberi lények tudatmezői egy hatalmas strukturált konstrukciót képeznek, amelyben az egyes szektorokat kapuk és energiafalak választják el egymástól. E kapuk le vannak zárva és az emberi tudat mozgássávja nagyon szűk. Hogy miért nem képes az átlagos földi emberi lény tudata tetszés szerint szörfözni, nem fér e dolgozat keretei közé, csak annyi, hogy a különleges képességek megléte vagy teljes hiánya azzal függ össze, kinek milyen széles vagy szűk sávba van a tudatos tudata beszorítva. Az emberi tudat olyan számítógépre hajaz az interdimenzionális tudás lehívása vagy a telepatikus kommunikáció tekintetében, amelyre a gazdája már sok mindent átmásolt, de amelynek nincs internet hozzáférése. A kommunikációnak rengeteg igencsak meglepő és hihetetlen formája létezik. Aki nem rendelkezik különös képességekkel, azoknak is –egy kevés gyakorlással -lehetőségük van tapasztalatok szerzésére és kísérletezgetésre. Például az egyszerű eszközök használatával, mint amilyen az inga. Aki intelligensen tud kérdezni, akár az inga vagy más egyszerű eszközök segítségével valósíthat meg olyan kommunikációt és szerezhet meg olyan információkat, ami enélkül a számára nem lenne hozzáférhető. Ezzel viszont kis gyakorlással képes testével kommunikálni, diagnózisokat felállítani, anyagok, táplálékok, gyógyszerek hasznosságáról vagy kártékonyságáról tudakozódni, és ugyanígy képes más tudatmezőkből információkat lehívni. 3. Mitől lehet a kommunikáció tartalmilag paranormális? A spiritiszta üléseken sokszor nagyon egyszerű, képzetlen médiumok adtak le nagyon elvont filozófiai vagy tudományos igényű előadásokat. Ez bizonyára nagyon furcsa látvány, de ha tisztában vagyunk azzal, hogy a médium csak „készülék” egy más dimenzióbeli entitás számára, akkor ebben nincs semmi rendkívüli. A tartalmi furcsaságoknak több oka lehet. Ha a channeling más dimenzióból való entitásoktól érkezik a közvetítőhöz, akkor a gondolatok le kell fordítania saját tudatunknak (vagy a médiuménak). Ha magas dimenziókból származik egy kommunikáció vagy kapcsolatfelvétel, akkor egy láncolaton keresztül történik a lassítás és a „lehozás”. A médiumok (közvetítők) „fordítóképessége” is különböző, de a más dimenzióbeli entitások –szemben saját magunkkal – belelátnak elménk struktúrájába és tartalmába is. Nemcsak küldeni képesek gondolatokat, de olvasni is a náluk alacsonyabb tudatszinten lévő elmékben és ha személyre szabott tartalmakat akarnak betáplálni, akkor azt az illető hitrendszerét figyelembe véve teszik meg. Rendkívül fontos annak megértése, hogy a Földön minden ember valamilyen mértékben idegen dimenziós entitások befolyása alatt áll. Ahogy a mi világunkat át meg átjárják a rádióhullámok és szonáris hullámok, melyek hatással vannak fizikai testünkre is, ugyanígy a más dimenzióbeli energiák és közvetítések is eljutnak a Föld bizonyos területeire és az azon a területen élő emberekhez. Ez a tömeges tudatbefolyásolás még rejtettebb maradhat, mint az egyének tudatába való behatolás, mert a tömeghatás minden esetben más, emberi, társadalmi tényezőkből is levezethető. Az interdimenzionális közvetítésekkel rejtett módon gondolatokat, eszméket is el tudnak juttatni nagy területekre, amelynek hatása pld. valamilyen eszme iránti fogékonyságban, lelkesedésben, érdeklődésben, vagy éppen ellenkezőleg: valami ellen való agresszívitásban, vagy valamivel szembeni közönyben, ami normális körülmények között ellenállást kellene hogy kiváltson). Mindez természetesen nem lepleződik le, mert mindig akadnak szakértők, akik a tömeges anomáliás, furcsa megnyilvánulásokra valamilyen magyarázatot adnak, mely még ésszerűnek és igaznak is tűnhet. Az emberek a feltűnő nagy változásokat sem veszik észre, mert leköti őket e változásokhoz való alkalmazkodás. Igen sok okot lehetne felsorakoztatni annak indokolására, hogy az emberek miért nem foglalkoznak a valóban nagy és fontos kérdésekkel és problémákkal. Hiszen ha nem tudunk arról, hogy létezik interdimenzionális kommunikáció, akkor hogyan is gondolhatnánk arra, hogy ez is közrejátszhat, mégpedig nem is elhanyagolható mértékben, a földi élet nagy változásaiban, a természeti jelenségekben és a társadalmi változásokban. Ma már nem elsősorban arról van szó, hogy az emberek nem hisznek a paranormális megnyilvánulásokban, hanem arról, hogy észre sem veszik azokat, elsiklanak mellettük. Az egyes személyeket érintő, személyre szóló behatolások is nagyrészt rejtve maradnak, de amikor az érintett egyének tudatában is vannak az ilyen behatolásnak, annak természetét nem képesek megfejteni. (Erre csak akkor van esély, ha az interdimenzionális kommunikáció az érintett személy akaratából és beleegyezésével történik.) E dolgozat témája nem terjed ki arra, hogy a magas dimenziós tartományokból lejövő tanítások tartalma hogyan ítélhető meg abból a szempontból, hogy mi a valódi céljuk: értékes tudás átadása, a megtévesztés, a figyelemelterelés valamiről, a valódi segíteni akarás vagy az olvasók valamilyen cél érdekében való mozgósítása, lelkesítése vagy éppenséggel összezavarása. Ez a distinkció legtöbb esetben nem könnyű dolog, mert ez a fajta interdimenionális kommunikáció az esetek túlnyomó többségében sok zavaros elemet tartalmaz, mondanivalójuk kifejtése hézagos, nyakatekert, a megtévesztés és a meggyőzés minden, az emberek által is ismert eszközével élnek, ha saját önös céljaik érdekében történik a kapcsolatfelvétel és a kommunikáció. Kelen Zsuzsa Készült: 2009 február A 2.részt lásd a honlapomon: http://paratudomanyterepe.freewb.hu

• Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-ND 4.0)