Részletek a Kozmikus Tudat tanításaiból III.rész.


 

Az érzés a szellem nyelve, de nemcsak az övé…

 

Korábban már szó volt arról, hogy nemcsak a szellemnek, hanem az elmének, sőt a testnek is lehetnek érzései és ezeket könnyen fel lehet cserélni, ami hibás válaszreakciót válthat ki.  Egyes érzések azonban inkább a szellemre, mások inkább az elmére jellemzőek.

 

A test fő érzése az öröm és a félelem.  Az öröm nem más, mint a szellem kívánatos állapota.  Az örömérzés célja, hogy az embert rávegye arra, hogy szellemének igényeit vegye figyelembe. A félelem pedig azt szolgálja, hogy kerülje el az olyan helyzeteket, amelyek a szellem frusztrációját okoznák. A félelem érzése segít elkerülni olyan helyzeteket, amikor az elme figyelmen kívül hagyná a szellem érdekkörét, hogy inkább a maga céljait állítsa előtérbe.

Ebből a két érzésből ágazott már  az emberiség fejlődésének korai szakaszában két másik érzés: a düh és a szomorúság. A dühöt szabadságunk vagy önrendelkezési lehetőségeink korlátozása hívja elő, de előhívhatja múltbeli frusztráció vagy a szellem önmegvalósításának akadályozása is. A szomorúságot valamilyen veszteségélmény okozza, például egy elválás vesztesége.  E négy alapérzés már születésünk pillanatában megvan és már kora gyeremekkorban jelentkezik. Az öröm a szellem elégedettségének a jelzése, a három rossz érzés  üzenete pedig az, hogy  az énvédelem vagy önmegtartás érdekében cselekednünk kell. Ezek az érzések testi jellegűek, de mégis átszűrődnek az elmébe táplált hitrendszeren. Ezért az a helyes, ha az elmét bekapcsoljuk és nem hagyjuk, hogy a negatív érzések uralkodjanak rajtunk. Ha objektív szemlélettel elemezzük a kellemetlen érzéseket kiváltó szituációt,  akkor legalább azzal tisztába jöhetünk, hogy rossz érzéseinknek belső okai vannak vagy külső, objektív körülmények váltották-e ki azokat. Ha az utóbbi következtetésre jutunk, akkor erőteljes  ellenlépéssel kell megszüntetni az okot. A belső okok által kiváltott alapérzések már származékosak, nem tartoznak saját genetikai „hardverünkhöz”.

 

A négy alapérzésen kívül számtalan más érzésünk is támadhat, ezek azonban valamennyien tanult érzések, tehát nem velünk születettek. Ezeket mindaz befolyásolja, amit elménk felszedett életünk során: kulturális értékek, emlékek, hiedelmeink. Érzelmeink ugyanolyan sokszínűek, mint az azokat kiváltó eszmék, gondolatok, emlékek, amelyekhez ezek az érzelmek társulnak. Az elme érzelmeihez tartozik például a bűntudat, a szégyenérzet, a remény, a zavartság, a lekiismeretfurdalás, a bizalom, stb.

 

Az ember érző lény, ezért önmagában az érzelmek jelenléte arra utal, hogy az ember  reagálási mechanizmusa rendben van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a negatív érzelem konstatálása után helyes lépésekre szánja el magát. Ha például a bűntudatát vagy a szégyenérzetét olyan dolgok váltják ki, amik külső diktátum hatására váltak  belső normává, de valójában ezek a normák szemben állnak az ember természetes szükségleteivel, akkor  a helyes reakció az elme tartalmának felülvizsgálata és változtatása.  Ha téveszménktől és a belénk nevelt vagy belénk plántált helytelen hiedelmeinktől nem szabadulunk meg, azokat nem dobjuk ki az elménkből, akkor  kellemetlen érzéseink hosszútávon uralni fognak bennünket.

 

Az örömérzés a csendes elégedettségtől az extatikus boldogságérzésig terjedhet.  Forrása lehet mind a genetikai részünk (test és szellem), ilyenkor vagy az énvédelem (például az életveszélytől való megmenekülés, vagy testi szükségleteink magasszintű kielégítése vagy az önmegvalósítás magas szintje(amikor abban érünk el sikert, amiben tehetségesek vagyunk vagy amikor sikerül abban eredményt elérnünk, amit élethivatásnak érzünk),, végül lehet az elme is az öröm forrása, amikor mentális teljesítményt értünk el, például megoldunk valamilyen technikai vagy matematikai vagy egyéb problémát. Az örömérzés arra ösztönöz, hogy azt újra és újra elérjük illetve megtartsuk.  Ha cselekvésünk valóban testünk, szellemünk fenntartását illetve önkifejezését szolgálja, vagy elménk fejlődését eredményezi, akkor  a mechanizmus rendeltetése szerint működik, a Teremtő szándékának megfelelően.  Ha azonban az örömhajszolás  helytelen, káros cselekvésekkel történik, ez magasabb szellemi énünk szándékával való visszaélés, amelynek előbb-utóbb a fájdalom és szenvedés lesz a következménye.

 

 

A félelemérzés az aggodalomtól az észbontó pánikig terjed. Vélt vagy valós veszély váltja ki. Forrása a genetikai részünk, célja az önmegtartás. A veszélyérzetet kiválthatják belső tényezők, mint hiedelmek, gondolatok, nézetek vagy emlékek, amelyek lehetnek valósak de képzeltek is., valamint külső körülmények, úgy mint más emberek, dolgok, helyzetek, amelyek veszélyeztetik az életet, vagy az egészséget vagy szükségleteink kielégítését. Az én-t elhatároló emocionális határok , amelyek az én védelmét és fenntartását  hivatottak ellátni, aggodalmat váltanak ki minden olyan helyzettel kapcsolatban, amely ugyan az egyén fejlődését szolgálná, ugyanakkor a status quo-t változtatja. Az ösztönös reakció ilyenkor a menekülés. A kilépés, a szökés. A félelemmel elérni kívánt reakció az lenne, hogy az embert figyelmeztesse az olyan helyzetekre, amelyek szükségletei kielégítésében akadályoznák, vagy legrosszabb esetben az életét is fenyegetik. A veszély elkerülését azonban nem célszerű olyan módon megoldani, hogy minden elől elrejtőzünk, hogy környezetünket beszűkítjük, elzárkózunk. Ezzel blokkoljuk tanulási, tapasztalatszerzési lehetőségeinket, és az ismeretlentől való szorongás és félelem ezáltal még fokozódik.

 

A helyes reakció itt is az, hogy először is elemezzük a helyzetet, vajon félelmünk megalapozott-e.  Ha félelmünk valamilyen bizonytalan emlékből származik, a legjobb az emléket előhozni és  újra átélni. A tudás a félelem elleni legjobb orvosság. Továbbá meg kell békélni azzal a gondolattal, hogy kockázat nélkül nincs siker és dicsőség. Meg kell próbálni a külső körülményeket a könnyebb ellenállás irányában kedvezően változtatni, ha ez nem megy, akkor menekülni kell.

 

 

Düh

 

A düh ellenséges érzület, amit a velünk szembeni ellenállás vagy egy sérelem kelthet. Terjedhet az enyhébb frusztráltsági érzéstől egészen az elvakult, fékezhetetlen dühkitörésig. Kiváltó oka az, ha önrendelkezésünkben vagy  szükséglet-kielégítésünkhöz szükséges mozgásterében az egyén korlátozva van. Ha a külső korlát valós, akkor az erőteljes akció vezet eredményre.  Itt is előfordulhat azonban, hogy a dühérzés mögött helytelen hitek, képzetek, gondolatok húzódnak meg. Ilyenkor az agresszió irányultsága is hibás lehet, más személyekre vagy saját magára nézve destruktív hatással járhat..  A helyes magatartás itt is az, hogy elemezzük a helyzetet, vajon a dolog kimenetele valóban az lesz, amit gondolunk? Ha nem, akkor a düh magától is megenyhül, visszamegy.  A másik vizsgálat irányuljon arra a kérdésre, hogy valóban akadályozza-e a környezetünk az általunk jogosnak, igazságosnak gondolt szükségletünk kielégítését? Ha nem, nincs okunk rá, hogy dühöt érezzünk, és ennek a felismerése meg is szünteti azt.  Ha azonban érzésünket megalapozottnak ítéljük az elemzés után is, akkor tiszteletetteljes, együttműködő hangú kommunikációval, meggyőzéssel  kell próbálkozni. Ha ez nem hoz eredményt, akkor lehet rátérni a harc-válaszra, először az elfogadott módszerekkel, ha ez sem vezet eredményre, akkor jöhetnek az agresszívebb módozatok is.  Ha ez sem kecsegtet eredménnyel, akkor okosabb a menekülést vagy a kilépést választani, olyan megoldást, amely nem akadályozza jogos szükségleteink kielégítését.

 

Szomorúság

 

A szomorúság enyhébb formájában egy megfoghatatlan  rossz hangulattól egészen az öngyilkos gondolatokat kiváltó búskomorságig terjedhet. A szomorúság forrása megintcsak genetikus énünk, amely az önmegtartásra törekszik. A szomorúság a bennünket ért bármilyen veszteség válthatja ki, ami lehet akármi: egy álom, egy barát, egy dolog, vagy akár az önbecsülésünk. Ha a veszteségnek csak a fenyegetését érezzük, de az még nem következett be, akkor inkább a dühérzés a jellemző. Ha szomorúság az, amit érzünk, akkor tudnunk kell, hogy azt valamilyen tényleges veszteség okozza, vagy olyasmi, amit veszteségnek gondolunk. Ilyenkor a természetes reakció a menekülés, a kilépés vagy a veszteség tagadása. (például amikor bebeszéljük magunknak, hogy nem is fáj a szakítás, sőt…) A tagadás veszélye az, hogy a szomorúság dühbe csap át, amelytől azután nem tudunk megszabadulni. Másfelől ha nem teszünk semmit a veszteség okozta fájdalom ellen, akkor az depresszióba csaphat át.  Ha pedig a veszteség nem is valós, csak mi gondoljuk vagy ítéljük annak, akkor  esetleg önmagát doppingolja ez a megalapozatlan érzés és helytelen, káros akciókba sodorja az egyént.

A veszteség okozta szomorúság kezelésére a következő stratégia ajánlatos:  amennyiben a veszteség valós, fogadjuk el annak létezését, de helyezzük azt a múltba.  A vesztesége emléke persze továbbra is fájdalmas lehet, de meg kell szüntetni minden olyan elvárást, hogy a jövőben az elveszített személy vagy dolog még szerepet játszhat szükségleteink kielégítésében.  Szükségünk van egy helyettesítési stratégiára. Amikor ezen gondolkozunk és esetleg dühöt vagy haragot érzünk, az azt jelenti, hogy a veszteséget még nem dolgoztuk fel.  A helyettesítéséről való gondoskodás azt jelenti, hogy amit az elvesztett kapcsolattól vagy személytől vártunk, most mástól kell megkapnunk, tehát pótlásról kell gondoskodni. Ha valamilyen hitünket veszítettük el, például ráébredtünk, hogy manipulálva voltunk, akkor új eszmét, új hitet, új vallást vagy új gondolatokat vagy új közösséget kell találnunk, amelyek ilyen irányú szükségleteinket kielégítik.

 

A környezetünket is igyekezzünk olyan módon változtatni, hogy az is elfogadja a mi új választásainkat.  A legnagyobb bánatot is olyan cselekvésbe ölhetjük, amely pozitív változásokat hoz mások és a magunk életében is, mivel olyasmit tettünk ezzel, ami szellemünket elégedettséggel tölti el.  Jó példa erre az, amikor egy szülő drogtúladagolás vagy drogozás miatt elveszíti gyermekét és azután energiáit arra fordítja, hogy másoknak segítséget kínáljon.

 

 

Az irígység elégedetlenség és bizonyos rosszindulat, amelyet mások által élvezett előnyök vagy birtokolt tulajdon vagy mások képességei vált ki .  Enyhe formájában saját magunkra irányuló rosszérzéstől egészen a másik ember felé irányuló ellenséges érzületig terjed.  Akkor keletkezik ilyen érzés, ha másokat magunkkal összehasonlítva az értékelés azt mutatja, hogy valamiben gyengébbek vagyunk, lemaradtunk. Az ösztönös reakció erre a harc vagy a szökés, hogy elkerüljük az összehasonlítás tárgyát. Az irigység azt az üzenetet küldi a számunkra, hogy nem merítettük ki genetikai adottságunkat, hogy még van potenciálunk a további fejlődésre bizonyos területeken. Ha ez valóban így van, akkor az irigység érzése pozitív irányba terelheti  fejlődésünket,  de sokszor nem erről van szó.  Amit hiánynak vagy hiányosságnak érzünk a magunk szempontjából, az lehet teljességgel irracionális igény , ami szembenáll a szellem önmegvalósítási törekvésével.

 

Ajánlott stratégia: először meg kell kísérelni, hogy képességeink fejlesztésével, lehetőségeink megragadásával behozzuk azt a dolgot, ami irigységet keltett bennünk. Ha olyan hátrányról  van szó, ami megváltoztathatatlan adottságunkból származik, akkor a feladatunk ennek elfogadása és ugyanakkor azon területek megkeresése, amelyekben viszont jobbat tudunk nyújtani vagy elérni annál, amit addig produkáltunk.

 

Az elme másik érzése: a bűntudat

 

A bűntudat egy önvád, amely abból a hiedelemből táplálkozik, hogy valami rosszat tettünk  (magában foglalja széles értelemben véve a szégyenérzetet és a zavart is.) A magunk iránti enyhe kételytől az erős öngyűlöletig terjedhet. Akkor érezzük, amikor gondolatink és tetteink nem  felelnek meg annak a normának, amelyet vagy belső ideálként képzeltünk el a magunk számára vagy pedig magatartási normaként elfogadtunk.  Sokszor akkor is bűntudatot érzünk, amikor saját testünk vagy szellemünk kedvére cselekedtünk,  de cselekvésünket valamilyen tanult ideológia vagy erkölcsi norma alapján helytelennek gondoljuk. Az ösztönös magatartási reakció a menekülés a bűntudatot kiváltó dolog elől. A szándékolt üzenete: össze kell vetni  a tudást és a hiedelmeket és meg állapítani, hogy valóban  szellemünk szándékával szembe cselekedtünk-e. Amikor bűntudatot érzünk, azt gondoljuk, hogy a lelkiismeretünk szólalt meg és arra feltétlenül hallgatnunk kell, mert a bűntudatot beépített erkölcsi érzékünk keltette bennünk. Valójában a normákat kívülről plántálják belénk. Magatartásunkat valóban a lelkiismeret szavával kell összevetni, ami genetikai énünkből fakad. Ha a bűntudatot téves hiedelmek keltették bennünk, azoktól meg kell szabadulni.. Ki kell elemezni, mi az oka a bűntudatnak.  Környezetünk felé is ki kell sugározni azt az álláspontot, hogy helytelen az olyan korlátozó norma, amely nem engedi a genetikai egó szükségleteinek megfelelő kielégítését szolgáló magatartást.

 

Az emberiség spirituális fejlődését az jelzi, ha a spirituális útmutatás nem szorítkozik már az énmegőrzésre, hanem sokkal inkább az önfejlődés és az önmegvalósítás kerül előtérbe. Az ellenállást felváltja az elfogadás és a versengést az együttműködés., a válaszreakciókban pedig az értelmes belső átalakulás vagy a kifelé irányuló fényválasz dominál.  Az információs társadalom és a globalizáció nem kedvez többé a versengésnek, amely az elszigeteltség körülményei között biztosította a fennmaradást.  Amikor világok, vallások, kultúrák kerülnek szembe egymással, fel kell ismernie az emberiségnek, hogy a problémák versengéssel, rivalizálással való megoldása nem vezethet semmi jóra. Nem szabad nyerésre, mások vesztésére játszani.

 

Az, hogy az érzés a szellem nyelve, azt jelenti, hogy ezen keresztül valósul meg a szellemi vezetés,  ennek segítségével lehet elkerülni azt, hogy minden élethelyzetben csupán az én-védelmi ösztön határozza meg az ember magatartását és cselekvését, ez teszi lehetővé a fejlődést és azt, hogy az emberek rátaláljanak a spirituális beteljesedés útjára, ami az igazi boldogságot biztosítja a számukra.

 

Az emberek önmegértési foka messze lemaradt a technológiai fejlődés eredményeitől.  Amíg az emberiség félreismeri saját természetét és az az uralkodó nézet, hogy az emberi természet alapvetően agresszív és csak erre hivatott külső intézmények segítségével lehet agresszív természetét féken tartani és csupán a civilizált társadalom  intézményeinek köszönhető, hogy nem ölik egymást halomra és nem viselnek permanens háborút, addig nagy az esély arra,, hogy ez így is marad. Addig fennmarad a veszélye annak, hogy a földi emberiség elpusztítja önmagát és/vagy a lakóhelyéül szolgáló bolygóját.

 

Nem elég hinni Istenben és abban bízni, hogy Ő megóvja a bolygót vagy az emberiséget a pusztulástól.  Nem hinni kell ebben, hanem tudni, tisztában lenni azzal, hogy a Teremtő mindenkiben jelen van, benne van és megalkotta azt a mechanizmust, amellyel szándékának érvényt szerez. Az üzenet benne volt valamennyi spirituális tanításban, de valamennyit eltorzították az emberek. A tanításokból azonban egy valami hiányzott: az tudniillik, hogy az az eszköz, amely lehetővé teszi a belső szellemi irányítást, az érzések rendszere. Csakis az érzések segítségével képes a szellem korrigálni az elme tévedéseit, biztosítani annak fejlődését. Az érzés az elme felé küldött információ nyelve. A tudásnak ki kell terjednie arra a felismerésre, hogy  az emberi természet sajátja az ön(én)megtartásra való törekvés. Csak a tudatosság és dolgok helyes ismerete óvhatja meg az embereket attól, hogy teljesen elméjük döntéseire bízzák magukat. Ha így tesznek, ösztönlényként fognak viselkedni még akkor is, ha viselkedésüket megpróbálják a maguk és mások számára racionalizálni.  Az elme-egók törekvése, hogy megtartsák a számukra kényelmes eszméket, elméleteket, hiedelmeket. Az egó énvédelemi törekvése annyira erős, hogy gyakran bármit megtesz annak érdekében, hogy megvédelmezze magát, megakadályozva ezzel saját haladását. Az ember gyakran kész még az életét is feláldozni egy téves eszme megtartásáért vagy saját hitéért, elnyomva magában Isten hangját, azaz a szelleme által keltett figyelemfelhívó érzéseket.

 

Ha elménket megtisztítjuk a rengeteg téves hiedelemtől, eszmétől, sokszor bejárt gondolati útvonaltól, amelynek végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, akkor tudatunk kitágul és másként kezdjük látni a világot. Megtapasztaljuk, hogy a valóság  egyáltalán nem determinált, mint ahogyan a mi saját sorsunk sem az.  A valóság olyan folyamat, amelynek során pillanatonként valószínűségek válnak valósággá, de az, hogy milyen legyen ez a valóság, mi magunk messzemenően képesek vagyunk befolyásolni.  Sokszor kell elmondani magunknak: a valóságomat én hozom létre. A szellemem vezérel engem. Csak a korlátokban való hit korlátozhatja az embert. A szellem ereje hatalmas, hiszen ez az isteni részünk, amely teremtésre képes. Ebben az elménk a maga hatalmas erejű eszközeivel képes támogatni. Ez az erő azonban arra is alkalmas, hogy a szellemet elnyomja. Az elme azonban akkor képes ezeket az eszközöket a leghatékonyabban használni, amikor tudatos része ki van kapcsolava. ellátni. Ehhez  a megváltozott tudatállapotok biztosítják a legkedvezőbb feltételeket.  Ebben a tudatállapotban, például álomban vagy a nappali álmodás során vagy lelassult hullámhosszokon az elme képes az univerzális tudásból meríteni és ha ezt a tudást később le tudjuk hívni és feldolgozni, akkor ezt a szellemünkkel való kommunikáláshoz is felhasználhatjuk.  A szellem pedig szintén válaszol. Nem tudjuk valóságunkat befolyásolni, ha egész nap körbe-körbe járnak a gondolataink és akarati energiánk szétfolyik, ahelyett, hogy céljainkra összpontosítanánk azt. A valóság befolyásolásához a gondolati és akarati energiákat koncentrálni kell.

 

 

A valóság befolyásolás napi meditációja

Lásd magad, amint eggyé válsz a kozmikus tudattal, amely fény formájában áraszt el. Gondold el, mi tenne boldoggá, minek örülne szellemed, ha  megkapná tőled. Lehet ez egy utazás, amelyre nagyon vágysz, vagy egy felfedezés vagy egy probléma megoldása. Éld bele megad, milyen érzés lenne, ha megvalósulna, érezd át az örömöt és a hálát, amit éreznél, amikor a kívánságod valóra válik. Ezután engedd szabadon  a látomást: tedd egy léggömbbe és engedd fel az égbe.

 

Ugyanígy lehet eljárni, ha az ember felismerte az életcélját vagy azt, hogy mit szeretne az életben elérni. Egyszerűen képzeld el azt  helyzetet vagy állapotot, amit szeretnél elérni, úgy mintha semmi nem korlátozná a cél elérését.  Ugyanígy kell eljárni, ha hivatásbeli vagy karriercélt tűz kii az ember maga elé. A cél lehet hosszú távú, perspektivikus, de lehet egy esemény is, amelynek bekövetkezését nagyon szeretnénk.

A következő dolog, aminek az elérését ugyanígy programozhatjuk, az anyagi céljaink: bármi lehet ez, ház, kocsi, egy ruhadarab vagy bármilyen tárgy, amelynek birtoklására vágyik a lelkünk. Nem kell azt képzelni, hogy a spirituális élet valamiféle puritánságot vagy aszkétizmus jelent.

 

A következő terület, amelyet kedvünk szerint programozhatunk, az egészség és a vitalitás. Akár gyógyulást vagy átalakulást is programozhatunk vagy kérhetünk. A célt megfogalmazzuk vagy vizualizáljuk és érzelmi energiával töltjük fel, a megvalósulás felett érzett öröm és hála átérzésével. Ez a programozás ellensúlyozni képes azokat a téves hiedelmeket, amelyeknek sok bajunkat köszönhetjük.  A programozást azonban helyesen kell végezni: másként ha például túl passzív az immunrendszer (rák esetén) és másként ha túl aktív:  (allergia).

 

Ez a programozás igen hatékony és működik. Ha mégse következik be a csoda, az azzal magyarázható, hogy nem tudtunk igazán megszabadulni kételyeinktől, hogy úgysem fog működni. Az elme szilárdan védi pozícióit, megszerzett tudását, nézeteit. Azokban a nézetekben, hogy az ilyesmi nem létezik, sokkal több emberi energia van beinvesztálva, mint ezekbe az igazságokba, amelyeket az emberiség csak nemrég óta kezdett (újra) alkalmazni. Ha a felismerés elér egy kritikus tömeget, akkor annak már sorsfordító hatása lesz.

 

A következő programozható terület a kapcsolatoké.  Programozhatjuk egy meglévő kapcsolat javítását, problémák megoldását vagy új kapcsolatot hívhatunk be az életünkbe.

 

Ez a hat terület lényegében lefedi az emberi lélek lényeges összetevőit, de kreálhatunk saját személyünkre szabott meditációt. Kódolhatjuk is az egyes területeket: például az óra számlapjának egyes számaihoz rendeljük az egyes területeket. Így könnyebb vizualizálni és kreatív energiával feltölteni. Miközben az ember megfogalmazza a szükségleteit és kívánságait, jobban tisztába jön azokkal és észreveszi, hogy milyen hiedelmek fogják vissza abban, hogy azokat elérje. Például ha a programozás után sokszor gondol aggodalommal arra, vajon teljesülnek-e, az annak a jele, hogy nem tudta félredobni korlátozó hiedelmeit.

 

A meditációt (programozást) naponta kell végezni. Ezzel visszacsatolást is kapunk a szellemünktől: jelzi a számunkra, hogy jó úton haladunk-e, kedvére való-e, amit kitűztünk célként magunknak. Az eredmény arról tanúskodik, amilyen fejlődést ért el az elme, milyen szabadságot biztosít a szellem számára, milyen korlátozó téves eszmék és hiedelmek maradtak még benne. Az fog megvalósulni, amit gondolatainkkal odavonzunk magunkhoz.  Ez akkor is így lesz, ha az az esemény nem lesz a szellemünk kedvére. Például ha valaki rosszindulatú programot küld, ami másik ember ellen irányul, az a küldőre üthet  vissza. (azzal, hogy ez miként történik, a karmáról szóló rész foglalkozik. Az is megtörténhet, hogy az elme korlátai miatt megvalósul valami abból, amit programoztunk, csakhogy pont az ellenkezője: például változás áll be az egészségi állapotban, de nem javulás, hanem másként jelentkezik a betegség.  Ezért nagyon lényeges, hogy mit és hogyan programozunk és az, hogy értsük, miként működik ez a teremtő erő. Ha valamit helytelenül programozunk, negatív érzelmi visszajelzést fogunk kapni. Ez lehet aggodalom, félelem, lelkiismeretfurdalás, bűntudat,  vagy jó érzések, például öröm, elégedettség,, elragadtatás. Az előbbi esetben a már leírt módon kell eljárni: vagy bensőnkön kell változtatni vagy a környezetre kell hatni. Amikor pozitív érzések támadnak bennünk a megélt csodák hatására, az is azt jelezi, hogy a szellem és az elme között megbomlott az egyensuly, de ebben az esetben ez pozitív dolog, mert megerősíti a felismeréseket, hogy a szellemünk csodákra képes, ha felismerjük ezt a képességét. Az eredmény az lesz, hogy gondolkodásunk átalakul, elménk fejlődik és szellemünk szóhoz jut,  tisztelni, becsülni kezdjük és nyitottá válunk szándékai iránt.  Önbizalmunk nő, megszűnik a félelem, az aggodalom, ráébredünk erőinkre, hatalmunkra. 

 

A rossz érzések is hasznosak: ráébredünk arra, mit csinálunk vagy gondolunk rosszul, ki tudunk kapaszkodni az érzelmi zűrzavarból. Fokozatosan nő a bölcsesség, tágul a tudat, egyre kevesebb a negatív érzés és egyre több a pozitív. Megnő az érzékenység, nem fogjuk hagyni, hogy a negatív érzés felhalmozódjon, mert már akkor odafigyelünk a jelzésre, amikor az még gyenge.  Életünk a fényben fog zajlani: szellemi potenciálunkat megfelelően kamatoztatjuk, a szellem megkapja, amit kíván, az önmegvalósítást és az önfejlődést.  Az elme azonban nem adja fel egykönnyen: állandóan próbál visszatartani bennünket a változásoktól, megőrizni önmagát olyannak, amilyen volt.: visszarángat bennünket megszokott gondolkodási és életmódbeli rutinjainkba, megszokott helytelen magatartásainkba, érzelmi csapdáinkba. Éberen őrködni kell azon, hogy a megtalált útról ne hagyjuk magunkat eltéríteni. Minden kellemetlen helyzetben az elme megpróbál bűnbakot keresni, az egónk megpróbálja magát mentegetni, dühödten védekezik. A helyes magatartás az ilyen helyzetekben az, hogy ne hagyjuk magunktól bebeszélni magunknak, hogy egy adott helyzet kialakulásáért mi nem vagyunk felelősek vagy hibáztathatók, hanem inkább fogadjuk el a helyzetet és azonnal indítsuk meg a korrekciót még pedig nem a győzelem kívánságával, hanem inkább az együttműködés lehetőségeinek maximális kihasználásával. Eközben kielégítjük szellemünk egyik szükségletét, a kapcsolati szükségletet.  Ha ez eredményt hoz és sikerül egy másik embert együttműködésre bírni és nem a bosszú, a győzni akarás érvényesült a magatartásunkban, az szellemünket igen nagy örömmel és elégedettséggel tölti el. Először elménk által kínált megoldásokkal próbálkozzunk, hogy saját magunk jól jöjjünk ki egy adott helyzetből és csak ha ez nem elegendő, akkor  próbáljuk a külső körülményeket megváltoztatni.  Ezután következhet a küzdés, végül a menekülés. Ez a stratégia oda vezet, hogy saját magunkat egyre jobban kiismerjük, megismerjük és fokozatosan  felismerjük, hogy saját valóságunkat valóban hiedelmeink teremtik meg a számunkra. Gondolatainkkal olyan eseményeket vonzunk magunkhoz, amelyek mintegy megvalósítják gondolatainkat.  Például ha valamitől félünk, az előbb- utóbb bekövetkezik. Hiedelmeink állandóan beigazolódnak. Ha rossz dolgokra gondolunk, akkor rossz dolgok fognak történni velünk.  Szerencsére a fordítottja is ugyanígy működik: amit nagyon szeretnénk és hiszünk benne, hogy „bejön”, az okvetlenül megvalósul. Egyszerre csak megdöbbenünk, zavarba jövünk attól, hogy minden sikerül, amit elképzeltünk. Ezzel ráébredünk  a saját tetteink iránti felelősségre.

 

Adatok

  • Sysmus

  • ezotéria

  • 2008. okt. 10. 22:15

  • 2008. okt. 17. 11:19

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 2 411 megtekintés

  • 2 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

#2
2008. nov. 25. 21:05
Jól összerakott írás! Mások könyveket töltenek meg és nem érik el ezt!!!
#1
2008. okt. 12. 10:20
Szia, Sysmus!
Köszönöm és örülök, hogy ezt itt megírtad.
.Szeretném, ha bővebben kifejtenéd, hogyan kell érteni azt, hogy a programozást másként kell végezni,: ha például túl passzív az immunrendszer (rák esetén) és másként ha túl aktív: (allergia ).
Lucida
Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0