Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a sorsom, s mikor elkövettem azt a bizonyos hibát, nem számoltam a következményekkel. Azt hittem ezt is átvészelem, mint megannyi mást, és ismét megtalálom a kiskaput, melyen majd észrevehetetlenül átsunnyogva élhetem tovább az addig megszokott életem. Ám nem így történt.
Van az úgy, hogy az „ember” már annyira messzire merészkedik az ármánykodással, és gonoszsággal kikövezett úton, hogy már egyszerűen képtelenség menekülő ösvényre lelni. Én is messzire mentem,olyan dolgokkal szórakoztam, melyeknek nem mértem fel az erejét, s nem edzettem elég keményen. S lám mit hoz az élet!
Elárultam a teremtőm, elárultam a pártfogóm, feladtam a hazámat, s vele együtt mindent ami addig fontosnak tűnt. Mindent amit hosszú idő alatt felépítettem, elértem szinte egy csettintéssel véget ért. Száműzetés... E szó hallatán inkább volt könnyebb a lelkem, s inkább gondoltam ezt ajándéknak, mintsem méltó büntetésnek. Miért olyan nagy átok, ha kötelező jelleggel kell elhagynom azt a helyet, hol nem várna rám más, mint szégyen, s megaláztatás?
Egyáltalán nem az, főleg, ha a Tisztelt Bíróság hajlandó lett volna közölni az ítélet lejártának pontos dátumát. Ez valahogy kimaradt...
Nagy átok a tudatlanság, s ezzel büntetnek. Engem ki oly sokat adott.
Persze nem akarok ismét szerény személyemről áradozni, mert belátom, nem ez a megfelelő alkalom erre. Addig ugyanis eljutottam, hogy az önajnározás, és lázadó szellemem juttatott el oda, ahol most vagyok, s jelenleg felcsillant a remény bizonyos apró sugara, mely a hazajutás, és a megbocsájtás gondolatával kecsegtet minket.
Igen Minket. (még mielőtt valaki szeretne a többesszám használatába)
Minden emlék homályos, alig kivehető. Legalább már tudom, nem vagyok egyedül. Utánam jött kinek talán jobban fájt botlásom, mint akárki másnak.
Rengeteg idő, rengeteg szenvedés, rengeteg halál. Az évek kiölték belőlem az otthonról még megmaradt csekély, és együgyű érzéseket is, ennél fogva képtelen vagyok undor, és gyűlölet nélkül nézni a világra.
Bár van valami, ami talán egy hangyányi fényt visz a kis sötét világomba. Egyrészről az imént már említett remény, másrészről régi barátom visszahódítása.
Nem akarok több viszályt, nincs erőm a harchoz.
Tudom valakinek engednie kell, s az most én vagyok. Számtalanszor születtem,és haltam meg újra, de nem ez most a lényeg. A lényeg az, hogy sosem értettem igazán az okokat, mindig a saját teóriámat erőltettem a környezetemre. Miért? Mert nem akartam változtatni, nem akartam beismerni, hogy van amiben tévedhetek, s a tudás, mit őrzök nem kifogástalan. Mára már tudom, ez nem így van nehéz, iszonyatosan nehéz megbékélni ezzel. Persze, ha ez még nem volna elég, ráadásképp itt van az imént már említett barát, ki most még pusztán csak kiengesztelhetetlen ellenség.
Hatalmas és erős, ős is sok titok őrzője, de azt még neki is meg kell fejteni miért van itt, és mi a cél.
Folyamatosan ugrálnak a fejemben az emlékek, olyan gyorsan, és olyan kuszán, hogy nem nagyon tudom őket megfejteni.
Emlékszem egy sátorra, vörös, és arany díszítéssel, valamilyen kihalt helyen. Én az ajtóban állok, s tudom nem lesz valami kellemes ami azután fog történni, hogy továbbmegyek. Rajtam kívül még vannak páran, de nem valami sokan. Mindnek komor az ábrázata, s vádlóan néznek rám. Vége...
A következő kép egy hatalmas fehér szoba, melyben nincs semmi bútor, se dísz, sem rajtam kívül senki. Már tudom. Az ítéletre várok.
A többi emlékfoszlány is igen kevés, de jobban lenyomozható.
Tulajdonképpen nem is igazán izgat kiket szálltam meg röpke három évezred alatt, sokkalta inkább a valódi énem homályba burkolódzott lényegét akarom tisztán kivehetővé tenni.
Tervem kész, de kik ezt olvassák, még nem értek meg arra, hogy megértsék. Még bölcsebb hallgatni, nem mellesleg szórakoztatóbb... Csak az idő tudja értékessé, nemesebbé tenni a titkot.

Néha elfog a rettegés, és alig-alig tudok uralkodni magamon, bár tudom, hogy muszáj, tudom erősnek kell lennem, de nagyon nehéz.
Egyre nehezebb összevegyíteni az ábrándot a valósággal, s néha úgy érzem akaratomon kívül lehull a lepel, vagy ha úgy jobban tetszik letépem az álarcom.
Már Ő sem bírja sokáig, hiába titkolja, túl jól, és túl rég ismerem. Neki mások az erényei, Ő másban kiváló tehetség, s biztos ezért választottak ki minket még annak idején.
Szépen lassan jönnek az emlékek, egyre jobban kivehetőek, és egyre összeszedettebbek.
Csak a kivételezetteknek lehet annyi bátorsága, hogy megpróbálja feszegetni a korlátokat. Amit én elkezdtem, mások folytatták, de még mindig az én utasításaim szerint, s ez vezette őket a sírba.
Lehetetlen! Hiszen minden pontos volt, egy egész élet munkája, benne a szabadság útjával, mind az én kis „bibliámban”. Hogy történhetett?
Valaki mégsem akart velünk tartani. Valakit elragadtak az érzelmek, és én tudom ki ő.
Most azt várnád, hogy nevén szólítsam, de nem fogom. Nem teszem, mert nem lenne értelme, de türelem Barátom, édes kis ellenségem, el fogsz te még csodálkozni az igazságon.
Afertum, Baelzeh, Ferthy.
Drága csatlósaim, már nem vagytok messze. Keressétek ki talán hatalmasabb nálam, s mikor nem lelitek rájöttök majd, nektek sosem tudtam hazudni.
Hamarosan mások is érkeznek, kiket már oly rég óta várok. Ők majd elhozzák nekünk a tudás egy részét, csak sajnos utána egyedül kell boldogulnunk.

• Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi (CC BY 4.0)