E tanulságos történet, vagy százötven esztendeje élt bérkocsisról szól, (fiákeres[1]), aki a kívánt helyre vitte az utasokat, kellő fizetség ellenében. A mai világban ezt a szolgáltatást bérautók (taxik) végzik.

Történt egyszer, hogy összegyűlt több, módos fiatal pár, akik elhatározták, hogy fogattal mennek kirándulni a hegy csúcsán elterülő, csodaszép fennsíkra. Így is tettek! Megrendelték a kocsikat és boldogan szálltak fel a kitűnő rugózású, gyönyörű, míves járművekre. Ilyen fogat elé két, szépen tartott, kecses ló járt, amivel mindenki bámulatára hajthattak a kívánt helyre.

A kocsik szépen, kényelmesen haladtak a hegyi úton egymás után sorban, láttatván a gyönyörű tájat utasaikkal!

Amint felértek a tetőre, a fiatalság letelepedett, s bográcsgulyás mellett gyönyörködött a fenséges tájban.

A gazdák kifogták a lovakat, megtisztították az út porától járműveiket, és a legelésző állataik közelébe heveredtek.

Ezt a meghitt együttlétet borították fel a gyors iramban gyülekező felhők! Az állatok nyugtalanul fel-felkapták fejeiket, s veszélyt jelező horkantásokat, nyerítéseket hallattak. Az emberek is látták; nagy vihar fenyeget! A kocsisok azonnal befogták lovaikat, s amikorra a mulatozó társaság összeszedte szerte–széjjelheverő holmiját, útra készen várakoztak.

Igen ám, de addigra már ijesztő, orkánszerű szél zúgatta a fákat, s úgy ömlött az eső, hogy alig találták az utat. Amikor végre meglelték, sietősen hajtottak lefelé rémült lovaikkal, hatalmas villámcsapások, ijesztő égzengések közepette, az egyre fenyegetőbb sodrású víztömeggel küszködve! Ilyen ítéletidőre, és a vele járó áradatra a legöregebb emberek sem emlékeztek! Az orkán nem volt kíméletes senkivel és semmivel. A villám jobbra–balra csapkodott, a lovak megvadultak, az emberek remegtek félelmükben. A tengelyig érő, lezúduló víztömeg magával hurcolt minden útjába esőt.

És megtörtént az első szerencsétlenség: eltört az egyik kocsi rúdja, a lovak elszakították az istrángot, és rohantak, amerre tudtak! Eközben felborult a fogat, és a benne ülök súlyosan megsérültek! A hátrább rohanó jármű nekiütközött az oldalára dőltnek, míg a többi, ennek az akadálynak! Emberek jajveszékeltek, lovak nyerítettek, mialatt a víz sodort, amit tudott!

Ezt a veszélyt észlelte az egyik fogatos, ezért hirtelen letért az „útról” és a fák közé hajtott. Megfékezte lovait, leszállt a bakról, s nyugtatgatta rémült jószágait. Amikor minden kocsi elrohant – utasai tiltakozása ellenére:–  kantárszíjuknál fogva hegynek felfelé vezette állatait. Úgy gondolta, minél magasabban vannak, annál kevesebb víz fenyegeti a rábízottakat.

Igaza volt! Felfelé menet, egyre sekélyebb víz patakzott az úton. Ám amikor végre elérték a hegytetőt, megrendültek: az erdőszélen növekvő fákat kicsavarta a szél, s gyökerestől kitépett testük ijesztő látványt nyújtott. A szerencsések közel nőttek egymáshoz, ahol a mélygyökerű erősebbek, öregebbek, védelmezték a kapaszkodni alig tudó fiatalokat.

A pusztítástól lesújtottan várakoztak a hegyormon a vihar elültéig, majd másik úton hajtottak a városba. Amikor leértek, láthatták, hogy a település lakói nagy erővel mentik a sérült embereket, állatokat, járműveket. Az a zivatar sok áldozatot szedett!

Ezt a kirándulást, csak a felfelé menekülő fogatos úszta meg az utasaival![2] sértetlenül

Így történt, hogy egy bérkocsis józan paraszti esze és bátorsága óvta meg, sokat tanult utasai életét!

• Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-ND 4.0)