A meggymagocska gyönyörű, fehér virágban született, ami éltetőnedvet adó száracskán csüngött. A szépséges bölcsőt, finoman ringatta a szél, miközben altatót fuvolázott a kis jövevénynek. 

     E kellemes környezetben addig-addig növekedett, mígnem héjjal fedett teste megszilárdult; az őt védő nedves, puha magház megkeményedett.

     Belülről nem láthatta, hogy e házat is körülveszi a gömbölyded, sárgás-vöröses fényű, édes meggyhús; védelemként, kiszáradás ellen. Ez a szépséges golyó vékony, zöld száron függeszkedett a gyönyörű fán.  A magocska nem tudta, hogy sok testvére van, hogy a szél az, ami himbálja; még azt sem tudhatta, hogy ő meggymag.

     A változás folyamatos a világban, ezt az igazságot tapasztalhatta a burokban növekvő is, amikor hirtelen, nyugalmát megzavaró esemény történt! Meglepődve érezte, hogy lefelé zuhan, majd megszűnt ringani. Mi történhetett? – ámuldozott a kis lakó. Valójában, éhes feketerigó csípett a gyönyörű gömböcskébe, s letépte a fáról az érett gyümölcsöt. A magocska észlelte, hogy eddigi élete megváltozott, de így is jól érezte magát. Háborítatlanul élt kemény házacskája védelmében, mígnem felkapta egy kertben játszadozó gyerek és felkiáltott: Gyönyörű, madárlátta meggyet találtam! Mézédest! Azon nyomban lerágta a meggyhúst, és messzire röpítette a magocskát. A magocska ekkor tudta meg, hogy ő meggymag, és a házát nem védi már semmi. A földön sütötte a nap, verte az eső, ezért hol meleg, hol meg vizes volt a házacskája, s mindez kellemetlenül érintette a kis lakót.

     Életveszélyes helyzetén egy futkározó gyerekláb segített: földbe taposta a kis árvát. A rossznak vélt dolog néha hasznos; a föld kellemes hőmérséklete és nedvessége mentette meg a magocska életét. Ezen az új helyen oly jól érezte magát, hogy telet átvészelő, mély álomba merült. Arra ébredt, hogy nedves hálókamrája repedezik.  Reccs!  Reccs! - hangoztatta a házacska. Vizes a föld, melegen süt a nap! Ébredj álomszuszék! Itt a tavasz!

 A magocska felébredt, s addig szívta a finom nedvességet, míg testét furcsa bizsergés járta át. Újabb reccsenés: a házacska kettérepedt, a kis fogoly kiszabadult! Ó, de jó szabadon élni! - kiáltotta örömmel a magocska. Megérezte a föld melegét, és pompás illatát. Hát még akkor hogy csodálkozott, amikor meglátta a beszűrődő fényt! Izgett-mozgott izgalmában! A napot kell látnom! - gondolta s máris mocorgott valami a belsejében. És lám! Gyönyörű zöld hajtás tört utat a fény felé. Hamarosan kibújt a föld alól és meglátta az őt körülvevő világot! Boldogsága határtalan volt. Amint nőtt és figyelt, egyre több érdekfeszítő dolgot vett észre a mindenség nyújtotta csodákból.

Milyen szép karcsú vagyok! - nézegette magát boldogan a suhánggá cseperedett magocska.  Öröme, vágyakozásba csapott át, ugyanis meglátta a szépséges meggyfát. Ilyen csodálatos fa szeretnék lenni – sóhajtott epekedve.

     A természet csodálatos! A gyökér a fa élelemszerző csatornája, ugyanakkor biztonságosan rögzíti a növényt a földhöz, szerteágazó karjaival.  A kis suháng is egyre mélyebbre eresztette gyökereit, mialatt ágacskákat növesztett, azaz fává cseperedett.  Tudvalévő, hogy ebben sokan segítették! A tavaszi napsugár finom melege, a légzéséhez szükséges levegő, a zsongó élet, ami körülvette, mind-mind éltető erő volt számára. A földet a giliszták tették porhanyóssá, amivel elősegítették a zsenge gyökerek növekedését. A puha földben egyre lejjebb és lejjebb merészkedett a gyökérke, ám egyszer csak éles fájdalmat érzett! Jaj! Valaki bánt! – sírt keservesen. Észre sem vette a rá leselkedő lótetűt, aki rágcsálni kezdte legérzékenyebb részét. Jaj, de fáj! Sírt egyre hangosabban a sérült, és pici csövecskéjéből folyt a nedve, akár a könnyek.  Ezt a táplálékot hiába várta a föld felszínén növekvő törzs, az ágak, a levélkék. Mi történhetett odalent? - kérdezték egymástól ijedten a levelek, de válaszolni egyikük sem tudott.

     Szerencsére éppen arra járt a vakond mama s elkapta a falánk lótetűt. Alaposan megrágcsálta a fájdalmat okozót és megetette éhes kicsinyeit.  A kisfa sebe beforrt, a nedvkeringés megindult, és a fácska szépen fejlődött. A gyökérrágóktól végleg megmenekült, mert a vakond mama elkapott minden kártevőt. Amikorra a gyerekei felnőttek, a gyökér is megkeményedett: már nem bánthatták a lótetűk.

     A fácska tovább fejlődött, s a segítséget is meghálálta; mindenre figyelt és tanult. Azt is észlelte, hogy minden élőlény rászorul a környezetére, azaz függ tőle. Aki ezt nem veszi tudomásul, az oktondi, mert veszélyezteti a saját életét.

A kisfa okos volt! Ezért örült annyira a hétpettyes katicabogárnak, aki megszabadította az odatolakodó, nedvét szívó tetvektől.

     Ennyi segítség mellett addig növekedett, míg egy szép reggelen észrevette a kert gazdája. Gyerekek! – kiáltotta. Itt egy gyönyörű meggyfa! Vigyázzatok, nehogy kárt tegyetek benne! Ha megnő, olyan finom gyümölcse lesz, akár az anyjának! Közben megpuhította a talajt és erős karót dugott a kisfa mellé, védelemként. Ettől kezdve az ember is őrizte a fácskát, úgy alakította a koronáját, hogy minden ágát érje a napsütés.

     Már több tavaszt megélt, amikor újabb csoda történt! Kivirágzott! Boldogsága nem ismert határt! Gyönyörű, fehér ruhát öltött, akár egy menyasszony. A vágya is teljesült: együtt pompázott az anyjával.

  Ez a boldog idő nem tartott sokáig, tudható, hogy egyszer mindennek vége szakad! A kisfa is fájdalmasan látta, hogy fehér szirmai lehullnak s rozsdabarnán fedik a füvet. - Oh, be kár! - sóhajtotta. Már nem is vagyok annyira szép! Mindezt alig gondolta ki, máris új csodát fedezett fel: a szirmok helyén pici magocskák kukucskáltak!  Ők az én gyermekeim! –eszmélt fel boldogan. Eddig a fehér szirmok fedték valamennyit, ezért nem látszottak a kis jövevények!

    Most egészen másfajta boldogság töltötte el a fiatal fát. Már nem sajnálta a szirmait; örült a sok pici gyermekének. Ó, de gyönyörűek! - és boldogan táplálta mindahányat, amíg meg nem értek. Egy ideig még védelmet nyújtott anyjuk lombkoronája, ám feltűnő vöröses szépségük ingerlően hatott környezetükre. Végül egy szép napon értük is eljött egy rigó, vagy leszedte őket az ember, de az is lehet, hogy lepottyantak. Volt, akiből kisfa lett idővel, de olyan is, akiből finom humusz keletkezett és így táplált újabb növényeket.   

 A kert gazdája nagy szeretettel gondozta a fákat, lazította a talajt, vizet adott a szomjazóknak. A fák bőségesen ontották a termést, meghálálták a gondoskodást. A földnek is visszaadták a tápanyagot; a lehulló levelek, a fölösleges magok, a kiszáradt gallyak korhadéka révén.

 Vissza kell adnunk a természetnek azt, amit nekünk nyújtott: az életfeltételt.

l998. január 4-én

• Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-ND 4.0)