EMBERRÉVÁLÁS
Júgák, kalpák...itt fekszem kristálylap alatt,
összecsiszolt, roppant gránitkövek mélyén mozdulatlanul.
Orromból csövek, fejemből vezetékek lógnak.
Hány lépcső, hány folyosó vezet föl?
Van még odafönn világ?
Lassan visszatérnek emlékeim...rémült vigyorú, vad nép.
Királyotok lehettem, vagy valami idegen rabszolga?
Miért hagytátok itt ezt a halott várost az égbenyúló csúcsokon?
Miért repültetek el a csillagokba szitakötőszárnyú csillagszél-vitorlásaitokon?
Emlékszem a nagy felvonulásokra, a véres áldozatokra.
Emlékszem a csípős illatokra, a kiszürcsölt agyvelőkre.
Szent harci táncokra, boldog aratóünnepekre...
vajban, vérben, sörben fürdő részeg istenekre emlékezem...
Csak arra nem tudok visszaemlékezni, mi volt az én munkám közöttetek?
Olyan kifinomult volt minden mozdulatotok.
Így kell bocskort fonni, így kell ellenséget nyúzni...
Mindig mindent úgy tettetek, mint eleitek.
Miért zuhantatok ki az időbe, a feneketlen csillagtérbe?
Már érzem a vér lüktetését, lassan dobogni kezd szívem.
Összerezzenek, fejemmel ütöm, ütöm...és most áttöröm a kristálylapot.
Szörnyű erőfeszítéssel föltápászkodom.
Kirántom orromból a csöveket, kitépem agyamból a vezetékeket.
Vérzik, fáj...csodálatos elfelejtett érzések: éhség, fájdalom, hideg...
És kíváncsiság: odakinn mi lehet?
Négykézláb kúszom fölfelé a meredek gránitlépcsőkön.
Emlékszem a szóra, vékony, alig hallható hangon üvöltöm: ember...
Lassan nyílik a gránitkapu...
Adatok
-
tudóspásztor
-
irodalom
-
2012. feb. 26. 15:04
-
nem volt módosítva
-
magyar nyelvű
-
saját
-
1 531 megtekintés
-
0 darab
Számít a véleményed!
Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.
Eddigi hozzászólások
Legyél az első, aki elmondja a véleményét.