A hosszúvers vagy hosszúének Nagy László költészetében

A második világháború után irodalmunkban nagyszabású poétikai-szemléleti forradalmak bontakoznak ki. Megjelenik a látomásos- szimbolikus- mítoszi költészet (Juhász Ferenc és Nagy László munkásságában), illetve Pilinszky verseiben a tárgyias-elvont, „objektív” líra.

Nagy László költő, műfordító, az 1945 után induló költőnemzedék kiemelkedő képviselője. Ars poeticájának lényege az értékőrzés felelőssége.

Versei a népköltészet hagyományait életre keltő költői nyelv, szuggesztív képi világ jellemzi.

Műfordítói munkásságából legjelentősebbek bolgár népköltészeti fordításai. Grafikusként is tevékenykedett.

Költőként legnagyobb hatással Arany, Ady, Balassi, Berzsenyi, Csokonai, József Attila, volt rá. Népi kollégistaként megénekelte a felszabadulás és a forradalmas ifjúság örömét (Tavaszi dal: „Pártom, te kardos / angyalom / öledben én sem / alhatom”; Májusfák). Az ötvenes években azonban lírája elkomorult, költészetének alaphangjává a meditáció, a vívódás vált.

A történelmi és az emberi lét ellentmondásai foglalkoztatták. Fő motívumai is felbukkannak: a szerelem, a fájdalom, a halál, a háború és a természet, azon belül is főképpen a lovak: a Kiscsikó-sirató és a Katonalovak a legjobb versei közé tartoznak

1953-ban jelent meg Gyöngyszoknya című kötete. Az 1952-es fordulópont után Nagy László szemlélete megváltozott. „Dal hamis húron pendülni ne merjen” mondja Aszály című versében, amelyben nemcsak ráébred, de meg is meri mutatni a korszak hamisságát. Költészetébe bevonul a dér, a tél, a fagy motívuma. Ekkor a külső nyomás, s a belső kényszer hatására hozza létre a paraszti világkép elemeiből építkező mitologikus hosszúverseit. Semmi sem állhatja útját a tiszta lelkű költő szavának. „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás” mondta egy interjúban. „Történelmünk elején a varázsló is költő volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten.”

A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekből álló, drámai karakterű mitologikus versekké. A hosszúvers néhány száz soros költemény, melyben a lírai jelleget epikus, olykor dramatikus elemek is színezik. Általános sajátosságuk a világkép-magyarázat igénye, az összefoglaló jelleg. Mivel a világ polifónnak mutatkozik, s csak feloldhatatlan ellentétpárokkal írható le hitelesen, erőteljes e művek drámaisága. A mítoszi jelleg nem teszi irracionálissá a művet, csupán a valóságnak a rációt megcsúfoló-megcáfoló vonásai épülnek be, az irracionalitás témája és anyaga e költészetnek.

A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban. Mint a cím is jelzi, a természeti kultúra jelképévé avatott, a költő világában „szakrális” jelentőségű élőlény, a ló búcsúztatója. Megrendítő képekben tudja tárgyiasítani a civilizáció irgalmatlan prései közt vergődő lényt.

A Gyöngyszoknya az első igazi hosszúvers. Csodálatos leleménye, hogy nemcsak az emberi lét kétarcúságát mutatja meg, hanem a természetét is: nem pusztán a békés tájjal állítja szembe a viharost, hanem magát a vihart is összetetten láttatja: egyaránt jellemzi a szépség és rútság, a fenséges és a szörnyeteg ellentétpárjait. Gyönyörű, de pusztít, pusztít, s mégis gyönyörű. Mint a mécses lángjába vesző szúnyog, még rácsodálkozik a tűz bűvkörére, bár érzi, hogy kíváncsiságáért drágán meg kell fizetnie.

A viharos jégeső megszemélyesítése nyilván összefügg a rossz társadalmi erőkre való szimbolikus rájátszással, ugyanakkor megteremti a költő első igazi és valóban egyéni, mégis közösségi tapasztalatokra épülő mitikus alakját-szimbólumát. Azt mondhatjuk, hogy a „csupagyöngy céda” a jégeső szimbóluma, de azt már csak leszűkítően állíthatnánk, hogy a mű, a Gyöngyszoknya is az. Sokkal általánosabb és összetettebb jelentéstartományok összegződnek itt, s a verscímmé emelt fogalom már olyan összetett jelkép, amelyben a lét polifóniája mutatkozik meg. Magába foglalja a versindítás ábrándozó és együgyű emberhitét is, a földrevertséget meg a keserves leltár utáni „feltámadást”:

S mégis: amiket a szív s az ész gyönyörűn eregettek, ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja-s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,

mellébe levegőt vesz, tartja - egeket zendít.

A Gyöngyszoknya közepe táján, az első nagyobb szerkezeti egységet, a jégvihar „munkájának” leírását befejezve, érdemes megfigyelni az idősíkot. Ez a nyitásában naiv jövőképet bírálta, itt a remélt, de az események következtében eltűnő jövőt siratja.

A „kezedben a rózsa lefejezve” gondolat a lét drámaiságára vonatkozó felismerés a végtelen idő áramában érvényesül, nemcsak a jelen, s nem is csak egyes történelmi korszakok sajátja. Ezért ölthet mítoszi jelleget, s ezért érvényesülhet minden erőltetettség nélkül, mert olyan alapelemből – a természeti katasztrófából – építkezik, amely általában sohasem válik kivédhetővé, talán még a természettudományok legvakmerőbb idealistái szerint sem. A „kószáló”, azaz József Attila módján szemlélődő elme azonban bölcsebb, s most már olyan „meglett emberé”, „ki tudja, hogy az életet/halálra ráadásul kapja”.

A Menyegző (1964) a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A verset a költő is egyik fő művének tartotta, 1966-os gyűjteményes kötetének a vers vezérmotívumait adta címül: Arccal a tengernek. Maga az esküvő itt szóba sem kerül, csak következményeivel: a lakodalom forgatagával, illetve a ténnyel, hogy a két fiatal immár egy pár.

Ám ez a pár olyan lakodalomba csöppen, amely nem a szent és nagy hagyománynak, az élet újrakezdésének folyamatába illeszkedik, hanem annak látványos és drasztikus ellentéte. Nem ünnep ez: a Menyegző ezt a szertartást fokozatosan növeli pokoli dáridóvá, melyben az áldás csak ürügy, hogy a tengernek fordított s mozdulatlanságra kárhoztatott ifjú pár mögött a lagzi közönsége kedvére tobzódhasson. A mindenkori ifjúság életerejét, tettvágyát hirdeti.

A mű szerkezetét az az ellentét határozza meg, ami az ifjú pár és a lakodalmas nép között (mi ↔ők) között feszül. Az ifjú pár mozdulatlanul áll, arccal a tengernek. Tiszták, jók, szépek, a jövő letéteményesei. Ezzel szemben a lakodalmas nép egyre mámorosabban tobzódik. A rossz, a rombolás megtestesítői ők.

A leírt jelenet, a látvány fokozatosan látomássá, irreális képpé válik, így lesz hangulata egyre feszültebb, s ahogy sűrűsödnek a kiabálások, kurjantások, úgy fokozódik a feszültség is. Jellemzőek a kijelentő és felkiáltó mondatok, az ismétlés, a soráthajlás, az alliteráció, a fokozás, az ellentét.

Juhász Gyula Tápai lagzi című versével hozható kapcsolatba nyomasztó hangulata alapján.

A Zöld Angyal (1965) a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitől való leszámolás rendjében, a megszüntetve megőrzés értéktanúsításával fejezi ki.

„A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet. A nyakatekert esztétizálás helyett pedig szívesebben használ köznapi kifejezést a költemény jellemzésére, olyanokat például, hogy leltár, végelszámolás. S elemző kisesszéjét azzal a súlyponti gondolattal fejezi be, hogy Nagy László nem tartozik azokhoz az érzelgős forradalmárokhoz, akik még mindig a szegénység tisztességjelző oszlopainak támaszkodnak. Ő inkább elbúcsúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.”- fogalmazta meg Csoóri Sándor.