A legrégibb magyar krónikák egészen másképp ismertették a honfoglalást. Az őskrónika kifejezetten a "sasok" (besenyők) támadásának tulajdonítja a honfoglalást. "Ettől kezdve három hónapig hegyeken keltek át és végre Magyarország határvidékére, tudniillik Erdélybe érkeztek". Erdélyben megpihentek, megmaradt nyájaik új erőre kaptak.
Némi szépséghibája: ez a krónika is csak késői átdolgozásban, 14. századi formában maradt ránk. 
A nyelvészet, illetve a nyelvészetre támaszkodó történeti földrajz felől nézve talán nincs még egy vidéke a Kárpát-medencének, amelynek szláv folyó- és helyneveit olyan jól ismernénk, mint Erdélyét. Ritka szerencse továbbá, hogy a nyelvészeti alapú településtörténetet a közelmúlt régészeti kutatásai alátámasztották, részben kiegészítették.

Erdély népei a honfoglalás korában

Erdélyben a 9. században, s még jóval később is, két nagyobb szláv települési tömbbel kell számolni. Az egyik az Olt, a Küküllők és a Nagy-Szamos völgye, a későbbi székely és szász (beleértve a besztercei szászok földjét is) székekkel nagyjából azonos terület. (Az itt élő szlávok elhamvasztották halottaikat.) A másik tömb a Kis-Szamostól a Meszesen át a Kraszna és a Túr mentén a Szamos-Tisza vonaláig terjedt. (Itt halmok alá temetkező, másféle eredetu szlávok éltek.) Ez a csoport fog "szívósabbnak" bizonyulni, míg az erdélyi völgyekben a magyarok a szlávokat a 11-12. század fordulójára valószínuleg asszimilálják. (A krasznai tömb területén ez lassabban megy végbe.) Végül, de nem utolsósorban a Maros középső folyásvidékén a 9. századi dunai bolgár hódítók és megszállók régészeti nyomaira lehet bukkanni. E viszonyokba lép be a magyar honfoglalás.
Erdély első magyar megszállóiról az egyedüli halvány, de biztos képet a kolozsvári Zápolya utcában kiásott, összesen 11 temetkezés adja. A 11 sírba 8 férfi - közülük 7 fegyveres harcos volt -, 2 fiatal nő és egy kisfiú temetkezett, a harcosok közül hat mellé lovat is temettek, amely a magyarság mindhárom lovas temetkezési módját tükrözi. [...]
Párhuzam vonható Gyulafehérvárral. Az itteni erődöt a bolgároktól veszik birtokba a honfoglaló magyarok. [...] A gyulafehérvári viszonyok jól érzékeltetik az itteni és a kolozsvári viszonyok közötti különbséget. Apulum (Gyulafehérvár) legio-castrumának jól megépített falai védhető, de legalábbis kijavítható állapotban maradtak fenn, míg Napoca (Kolozsvár) civil város hat évszázaddal eredeti lakosainak távozása után már okvetlenül rom volt.
Marosgombáson is korai katonai jellegu temetővel lehet számolni. 
A Déván feltárt 7 (?) gazdag sír mellékleteiről csak rajzvázlatok (ill. hallomás) maradtak fenn, itt is lovakkal eltemetett harcosok nyugodtak. 
Az Alföldet benépesítő magyar köznépi tömbbel a Maros-völgyi leletek mutatnak kapcsolatot. A Szamos-völgy, a Meszes és a Királyhágó szemmel láthatóan nem játszott kiemelkedő szerepet az Erdélyi-medence és az ország többi része közötti 10. századi kapcsolatban. Az akkoriban jóval délebbre elhelyezkedő magyar uralmi és települési súlypontnak megfelelően a főútvonal és egyben a só útja a Maros-völgy volt. Védhetetlen történészi fantáziatermék, hogy a 2500 m magas Déli-Kárpátokon át Dél-Erdély a Marosig a 10. században a bolgár kánság része lett volna. Az Erdélyből ismeretes katonai őrhelyekből akkor sem vált volna magyar nép és magyar államszervezet, ha kétszer vagy többször ennyi lenne belőlük. A magyar betelepüléshez magyar köznépre volt szükség, a 10. századtól az ő emlékeik is ismertek (Marosnagylak, Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Maroscsapó temetőinek köznépi leletanyaga.)