Kisszékely

Kisszékely, a varázslatos szépségű Cser–völgy és az Öreghegy között épült zsákfalu, aminek látképét még értékesebbé teszik a közeli Csádés és Kisszékely tavak.

Az egyetlen főút jobb oldalán soroló telkek végeit a Sióba folydogáló patak határolja, hatalmas fák társaságában. A falu észak–nyugati részén régi–régi házacskák állnak, elől kicsi kerttel. Az épület mögött istálló és sertésól, míg a baromfiknak a meredek domboldalba vájt helyiség jutott lakhelyül. Pince is készült a magaslat alatt, amit részben veremként hasznosítottak az ott élők, másrészt abban tárolták a domb tetején termesztett szőlő levét.

A ma is jó állapotú házacskák több mint száz esztendeje épültek. Hajdan fehér faluk, oszlopos tornácuk és nádból, esetleg szalmából készített fedelük, dicsérik építőiket. Ezek a lakhelyek minden tanítómesternél jobban hirdetik, hogyan is kell szorgalommal, akarással, ügyességgel, de legfőképpen szeretettel otthont teremteni: a „semmiből”.

Telkeiket még az ország térképezése előtt foglalták el, a tulajdonjog vitája nélkül. Szegény emberek lévén, a házépítéshez szükséges anyagot is az Isten adta természetből nyerték. A gazdag képzelőerővel és becsületes lélekkel megáldottak egymás segítségével végezték nehéz feladataikat.

E munkálatok leírására, legalább egyetlen házacska megmentése érdekében vállalkozom.

A gazda első feladata volt, hogy segítőkész férfiakkal, megfelelő nagyságú, teknőszerű medret készítsen az építés helyszínén. E gödör mellé hordott jól tapadó agyagot kisebb darabokra tördelték, majd víz és szecska–szalma hozzáadásával előtaposták, azaz előkészítették a vájatba tételhez. E teknőszerű mélyedésbe addig dagonyázták a téglák helyettesítőjét, ameddig az agyag, a víz és a szecska–szalma sűrűsége megfelelt a ház falainak építéséhez.

Ahol nem volt kő, ott agyagos talajra rakták a falakat, de épültek házak tégla–alapozással is: ám erre ritkábban volt anyagi lehetőség. A legmagasabb kort megélt házak alapja kőből készült, amit a környéken gyűjtöttek össze a nincstelenek.

Ezek a lakhelyek időtállóak; megfelelő gondozás mellett. E falak legnagyobb ellensége a víz, ezért is készítettek esőt-távoltartó pitvart.

Az alapra vasvillával hordták fel az előkészített anyagot, miközben ügyeltek az 50–60 cm széles, vízszintes és függőleges sorok gyarapítására: tapasztalt személy irányítása mellet. E munkálatok közben döngölővel tömörítették az anyagot hézagmentesre ott, ahol szükséges volt. Száradás után simára faragták a falakat, ami 15–20 cm veszteséget jelentett: ilyen áron érték el a főfalak 55–60 cm szélességét, és a 40 centiméternyi válaszfal–vastagságokat.

Egy–egy fal végleges méretét három „fogásban” készítették, esetenként 80–100 cm-rel növelvén a magasságát. Az elkészített vizes keveréket napokig szikkasztották, mert csakis szilárd anyagra tehették az újabb egy méternyire magasodó, hatalmas súlyt.

 Az így készített épületet nevezzük „tömés” háznak.

Módosabb gazdának zsaluja[1] is volt, legalább az első „fogáshoz”. A zsalu közé sűrűbb anyagot tettek, amit tömörítő döngölővel vertek keményre. Amikor az építőanyag kiszáradt, felemelték a zsalut, és folytatták a műveletet a tető magasságáig. Ezt a falat nevezik „vert falnak”. Előnye, hogy a zsalu biztosította keretek között, faragás nélkül készül a megfelelő falvastagság.

Mindkét falféleség igen kemény; szétverésüknél szikrákat vet a „samukalapács[2]”. További előnyük, hogy kitűnően szigetelnek. Az ajtó és ablaknyílásokat utólag vágták ki a szükséges méretre, mindkét építési módnál. A tokszerkezeteket ács–asztalos ezermesterek készítették vastag, keményfából.

E munkálatok elvégzése után elkészítették a mennyezet gerendázatát, amit széles, alátét–pallókra helyeztek, az egyenlőtlen süllyedés megakadályozása céljából.

Ezt követte a mennyezet–gerendázat pórdeszkázása[3], amire agyagot hordtak. Ez a padláson elsimított anyag akadályozta meg a por laktérbe hullását, de kitűnő gabonatárolóként is szolgált.

A koszorúgerendát a gerendázat fölé fakötéssel „ráhorgolták”, amire a szarufákat helyezték. Az építők leleményességére jellemzően ”kötőgerendás[4]” és egyéb építési módot is alkalmaztak, akár a födém készítésénél.

Ez után gyűjtöttek megfelelő vastagságú és hosszúságú husángot az épület fedéséhez, amire nádat helyeztek. Ahol nem volt nád, ott zsúpfedelet[5] készítettek az otthont teremteni akarók.

A legszegényebb helyeken a ház tornácát is gyalulatlan fatörzsek tartották, aminek plafon részét csodálatosan oldották meg: pénz híján. Vékony gallyakra sarat csöpögtettek, majd amikor az megszáradt, újabb réteg következett. Végül úgy nézett ki a tornác fölött lévő „plafon”, akár a fecskefészek külseje. Meghatóan árasztja az otthonteremtő akaratát, szépérzékét, ügyességét, leleményességét.

A kész épület falait kívül–belül finom sározással tették simává, amit száradás után kimeszeltek.

A leírtakon kívül számtalan építési mód létezett, függően az építés környékén lelhető anyagoktól, de legfőképpen attól a józan paraszti észtől, ami jellemezte – és ma is jellemzi – az „egyszerűnek” mondott, tanulatlan – azaz más fajta tudást birtokló – embereket.

Miért hagyjuk elpusztulni az emberi akarás csodálatos mintaképeit? Miért nem védjük meg értékeinket?

Budaörs, 2003. március 27-én

• Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-ND 4.0)