A háború (Történt: l944 évben)



(Történt: l944 évben)

Ahogy múlt az idő, a front egyre közeledett. A felnőttek hallgatták a híreket, és a bombázások előrejelzéseit. Örök életre megjegyeztem a rádióban hallottakat: "Ahtung! Ahtung! Liht spile! Liht spile! Krokodil gróß! (Achtung! Achtung! Lichtspiele! Lichtspiele! Krokodil groß) " Ismételgették a bemondók. Vagy: "Figyelem! Figyelem! Zavarórepülés! Zavarórepülés! Bácska, Baja, Pécs!" Vagy: " Újvidék, Zombor, Baja, Dunaföldvár!"

A bejelentések között felbúgott Karádi Katalin hangja, vagy Cselényi József vidám éneke, kispadra kiülő vénasszonyokról, majd az adást megszakították, és újra hallottuk: "Figyelem! Figyelem! Légitámadás Budapest! Légitámadás Budapest! S már hallottuk is a bombaropogásokat.

Légiriadó az iskolában is ért. Ilyenkor megszakították a tanítást, s mi tudtuk, hogy szaladnunk kell hazáig. Egész úton vijjogott a vészjelző sziréna, de nem féltem; még nem éltem át bombatámadást. Sokszor láttunk gépeket, amint kötelékben szálltak a felhők között, s fenyegető, mély hangjuk tudatta, hogy bombával megrakottak. Budapest felé haladtak, s hatalmas robbanások jelezték célba érésüket.

Hevertek az utcán robbanó játékok, töltőtollak, amiket repülők pilótái dobáltak kisgyermekek megtévesztésére. Szegény kicsik, drágán fizették meg az ember határtalan aljasságát. Ezen, kilenc évesen is felháborodtam. "Ezüst" szálak is hullottak a levegőből egy-egy riadó előtt, sok volt a kertünkben is, de senki nem tudta, mi célt szolgáltak a ledobált szálak. Ebben az időben kötelezték a házak lakóit ablakaik elsötétítésére.

Akkor hallottam először azt a szót, hogy: statárium[1]. Fejbelövés jár annak, aki az ellenséges gépet útbaigazította a kiszűrődő fénnyel. Mellékes volt, hogy akarattal vagy hanyagságból; a bomba halált osztott, s aki ezt előidézte, fejbelőtték.

A sötétítéshez kék színű papír, ragasztó és olló kellett, ügyesen bántunk mindezekkel. Esti világításnál ellenőriztük a munkánkat, s önelégülten állapítottuk meg, hogy alig van kiszűrődő fény. Ahol volt, ott gyorsan javítottunk. Tökéletesnek kellett lennie, nem babra ment a játék.

A légitámadások magzavartak minden éjszakánkat. Ilyenkor felébresztettük egymást, hátunkra terítettük a dunyhánkat és rohantunk lefelé a lépcsőn, ki a házból, míg elértük a pincét egy hátsó ajtón keresztül.

A dunyhát vinnünk kellett, mert a pince nyirkos, hideg volt. Összezsúfolva, melegbe csavarva ültünk órákig a parányi helyiségben, majdnem minden éjszaka. Ha lefújták a riadót, mindenki fogta, amit hozott, s aludni ment az emeletre.

Pestet elsősorban éjszaka bombázták, míg Rákoscsaba Újtelepen egy ízben potyogott kilenc bomba; a vasútállomás helyett a Rákos-patak mellé a rétre.

Nekünk gyerekeknek, semmi bajunk nem volt a háborúval. Játszottunk, Apuval is gyakrabban találkoztunk, kevesebbet jártunk iskolába és többet törődtek velünk a felnőttek.

Egyik éjszaka vijjogó szirénahang és Apu ébresztett. Kiugrottunk az ágyból, magunkra kaptuk a dunyhát és rohantunk a pincébe. Jóformán le sem ültünk, hatalmas robbanás rázta meg a házat, majd követte a többi. A robbanás olyan erős és félelmetes volt, hogy úgy éreztük, találat érte az épületet. A felnőttek féltek, s ez ránk ragadt. A hatalmas erejű, fülsiketítő bombazápor uralta az éjszakát, s mi egymáshoz bújva imádkoztunk: "Miatyánk Isten! Ki vagy a mennyekben,...", kértük a Jóistent, segítse meg mindannyiunkat. Másnap tudtuk meg, hogy földig bombázták a Ferihegyi Repülőteret.

Egyszer az is előfordult, hogy a pince szellőzőnyílása elsötétedett. Megijedtünk; azt hittük, ejtőernyős orosz jött a pincéhez. Apu felment a lépcsőn, kezében baltával, de csak egy macska ült a nyílásban: rémülten kereste az emberek társaságát.

Sokszor láttam a híres „sztálingyertyát[2]”. Nappali fényben úszott még a kertünk is –, pedig Budapestet világították –, s ezt követte a hatalmas méretű szőnyegbombázás[3]. Vöröslött az ég alja a tüzektől, amikorra elvonultak a gépek Budapest fölül. A legnagyobb lángot akkor láttuk, amikor találat ért nagyméretű gáztartályokat. Fél éjszaka néztük az emelet ablakából a tüzet; ijesztő és fenséges látvány volt egyszerre. Valószínűleg a kőbányai gáztartályok éghettek.

Volt, hogy arra ébredtem, egyedül vagyok, elfelejtettek felébreszteni, amikor a pincébe ment a család. Félni sem volt időm, mert jött Apu és siettünk az óvóhelyre. A kert fényben úszott, akkor repült Pest fölé a sztálingyertya. Apu figyelmeztetett, hogy szorosan menjek a fal mellett, mert ránk lőhetnek. Féltem, mert tudtam, hogy Apu sem védhet meg. Ijesztett a nehézbombázók jellegzetes búgása és a fülsiketítő robbanások sora.

Egyik nap megtudtuk, hogy a németek bevonultak az országba. E fölött gyorsan napirendre tértünk, mert változást nem észleltünk.

Ahogy múltak a hetek, egyre gyakrabban támadtak az oroszok, s már az is előfordult, hogy egyetlen éjszaka többször is a pincébe kényszerültünk.

Közben az oroszok egyre közelebb jöttek, a bombák szinte állandóan zuhogtak, s növekedett a pincében töltött órák száma.

Egyik este becsöngetett két német tiszt, elmondták, hogy közelednek az oroszok, s a padlásunkról szeretnék felügyelni azt a háromszög alakban összefutó útszakaszt, aminek középpontjában áll a mi magasra épített házunk. Ezek az országutak kötik össze Budapesttel Jászberényt, illetőleg Isaszeget. Házunkat stratégiai[4] pontnak nyilvánították, s Apám beleegyezésével a padláson tartózkodtak több napig. Kultúráltan, csendesen végezték feladataikat. Nekünk – gyerekeknek –, csak a szépen díszített egyenruha tetszett és hallgattuk az érthetetlen beszédet.

Rövidesen figyelmeztették Aput, hogy az oroszok egy–két hét alatt elérik Rákoscsaba–Újtelepet, s jobban tenné, ha menekítené a családot. Rossz híreik vannak az oroszokról; kislányokat is megerőszakolnak, mondta a fiatal tiszt.

Apu magyarázatából annyit értettem, hogy valami történhet velünk, ami rossz. Apu azt mondta, hogy akár meg is halhatunk. Világosan emlékszem, milyen jót mulattam ezen. Biztosan éreztem, hogy én nem fogok meghalni. Kimentem a kertbe, arcomat az ég fordítottam, s széttárt karokkal szívtam magamba a finom, friss levegőt, és boldogan éreztem tökéletes erőnlétemet. Tele energiával, tettre készen vártam a jövőt, s nevettem Apu tévedésén.

Apu rövidesen úgy határozott, hogy menekülünk. Éjjel-nappal hallatszott az egyre hangosabb ágyúdörgés; a front, fenyegetően közeledett. A húga, Kató néni mindenkinek varrt egy–egy hátizsákot, s mi tökéletes boldogságban úsztunk. A menekülést úgy fogtam fel, mint egy érdekes kirándulást, ami egy kicsit borzolgatta ugyan a lelkem nyugalmát, de egy cseppet sem zavarta vidám játszadozásaimat.

Egyik nap Apu bejelentette, hogy Esztergomba menekülünk.

Mindenki fogta a hátizsákját, s belerakta a ruháit, a szívének kedves tárgyak mellé. A zsák tetejére helyeztük a hurka alakura csavart dunyhát, amit rögzített a hosszúra hagyott csatos hátizsákfedél, a kétoldalt lógó végeket pedig spárga kényszeríttette rendre.

Mindezt nagy örömmel és izgatottan tettük, hiszen a kalandvágy nagy erővel tört ránk. Úgy éreztem magamat, mint akire remek élmény vár, még az sem zavart, hogy elhagyjuk a házat. Lám! Nem is olyan rossz a menekülés! – gondoltuk, s boldog örömmel vártuk az indulás időpontját.

Amikor mindenki az utcán állt, Apu tárva–nyitva hagyta a kaput induláskor. Elmondta, ezt azér5t teszi, mert Micinek – a kecskének – nem lesz, aki enni adjon, s legalább kimehet a rétre legelni. Macit – a kiskutyát – sem vihetjük magunkkal, jelentette ki Apu.

Ekkor villant belém fájdalmasan a felismerés, hogy talán örökre távozunk a házból, ha magukra kell, hagyjuk Micit és Macit, kitéve az éhhalálnak. Ebből értettem meg, mekkora a baj. Vissza–visszanéztem, s fájó szívvel, szomorúan hagytam el a házat, amiben születtem.

Szomorúságom nem tartott sokáig, mert meghallottam Maci felháborodott hangját, s észrevettem a kilógó nyelvvel loholó, gombóc alakú kiskutyát. Hátsóját jobbra–balra billegtette, s örömében bepisilt, amikor utolért. Minden hiába, Apu megtiltotta, hogy felvigyük a vonatra. Szerencsénkre Kató néni cinkosságot vállalt, s elrejtette Macit a kabátja alá. Kicselezte Aput, aki csak a robogó vonaton vette észre Macit. Nagyon mérges lett, de be kellett látnia, nem tud mit tenni, a kutyus itt van.

 Pest látványa megrendítő volt. Félbevágott emeletes házak helyiségei látszottak berendezéseikkel együtt, bútorok egyensúlyoztak a törésvonalak mentén, vetetlen ágyak, lelógó takarók, függönyök, ruhák, szőnyegek társaságában. Hevertek az utakon összeroncsolt villamosok, leszakadt elektromos vezetékek, elpusztult lovak, de a legszörnyűbb látványt egy fán láttam: ember karja himbálózott a gallyakon. Érzékeltem és megértettem, mi a háború: durva, véres valóság tudatta velem.

Riadó nélkül úsztuk meg az utat a Császár–fürdőig. Éppen elhelyezkedtünk, amikor felbődült a sziréna, s szinte azonnal megláttuk a bombázókat. A vonat nagyot rántott; a mozdony elindult, s pöfögve, fujtatva húzta a kocsikat Esztergom felé. A bombák robbanó hangja jelezte, hogy ideje volt távoznunk.

 

(A folytatás: Utazás Liptai Józseffel)

 

 



 

[1] A statárium szó magyar megfelelője: rögtönítélet, rögtönítélő bíróság

 

[2] Éjszakai bombázás előtt, repülőből kidobált, olyan világító rakéta, ami bevilágította a bombázandó várost.

[3] A szőnyegbombázás alatt az utca összes házát romhalmazzá bombázták egyetlen légiriadó alatt (beterítették a házakat bombával, akár egy szőnyeggel).

[4]   Stratégiai pont alatt a hadászati szempontból fontos helyet kell érteni.

Adatok

  • szabadits34

  • történelem

  • 2008. nov. 12. 22:48

  • 2009. már. 22. 8:17

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 2 456 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0