Ederbauer Történt: 1945.04.14 - 06.10 - ig)


Előzmény: Salzburg

 

Ederbauer

(Történt: 1945.04.14 - 06.10. – ig.)

Amikor mögöttünk maradt a félelmetes salzburgi pályaudvar, feledtük eddigi bajainkat, s boldogan énekeltünk.

Azon nem gondolkoztunk, hová megyünk, mert azt senki nem tudta, de meglepően rövid idő múlva olvashattuk: Straßwalchen. Két hétig állt a szerelvény e tündérszép helység állomásán, ahol minden délben osztották a szokványos „borsólevest”, hullámos oldalú olajoshordóból. Úgy látszott, ez az osztrák nemzeti étel.

Az emberek szédelegtek éhségükben, sokan fogytak le csont soványra, de mi kitűnő erőnlétben vészeltük át ezt az időszakot is, a koldulás révén. Ez a lehetőség Straßwalchenben is megadatott. Kéregetés közben ismertük meg a bájos falucskát, a rajta átfolyó kis patakkal (Schwemm B.), a víz fölött átívelő kicsi hidakkal, s a két partját díszítő gesztenyefákkal. Miközben mindent figyeltünk, megkerestük az egész család élelmiszerszükségletét. A kiszemelt házba egyedül kopogtunk be, s naponta sokszor elmondtuk a mondókánkat: „Guten Tag! Bitte schőn ein bißchen Milch (Jó napot kívánok! Kérek egy kis tejet). Itt is hárman kéregettünk: Giga, Ria és én. Megtanultuk, hogy a sikeres koldulás nagy emberismeretet követel. Aki jól választ, ritkán utasítják vissza: finom lelkű ember nem alázza meg a rászorultat.

Az állomás itt is félelmetes volt, naponta reszkettünk a mélyrepülők gépfegyvereitől, ilyenkor futottunk, ahogyan a lábunk bírta, el a sínektől. Valamivel azért jobb volt a közérzetünk, mert az oroszok „csak” az Eins folyóig jöhettek, az amerikai katonákról pedig még nem volt hírünk. Sokáig itt sem lehettünk, ugyanis egyik nap bejelentették, hogy éjjel tovább indul a szerelvény. Nem volt mit tennünk, felszedtük a tűzhely gyanánt használt két téglát, gyűjtöttünk gallyakat, fadarabokat és aludni tértünk.

Amikor hajnalban megállt a vonat, Ederbauer helységnevet olvastuk a táblán. A „lakásunk” gyönyörű, dombok övezte, völgykatlanban állt, ahol előttünk forrásvíz is folydogált egy csőből. Ezen a helyen töltöttünk két hónapot a sínek egyikén, messze minden lakott területtől. Ez nem volt jó hír, ugyanis nem volt kitől kéregetnünk, ami miatt sokat éheztünk. Más lehetőség híján, ettük a szokványos "borsólevest". Szemben velünk egy Gasthaus (vendéglő) állt a dombon, ahol akkor ebédeltünk, ha az éhség elviselhetetlenül gyötört, és adtak enni a pénzünkért.

Ezen a helyen nem ért légitámadás: vége volt a háborúnak (1945.05.08.-án). Csodálatos nyugalomban éltünk, s még villany is világított a "lakásban" esténként, de milyen áron! Éppen a talpfákon szaladgáltunk, amikor hirtelen sistergést és puffanást hallottunk, kékes-lila fény kíséretében. Ezt nem tudtuk mire vélni, de valaki kiabálta: "Egy villanyszerelőt földre vágott az áram a vagon tetejéről!"

Azonnal futottunk megnézni a szerencsétlenséget, amit sajnos megláttunk: egy férfi feküdt a talpfákon mozdulatlanul. Az arca feketére égett, a mellkasán kilátszottak az elszenesedett bordái, és a ruhája is sok helyen feketéllett.

Rövid ideig hörögve lélegzett, majd síri csend következett. Az emberek döbbenten álltak, valaki orvosért kiáltott, ami fölösleges volt.  Végre meglátott egy nő, s elküldött a helyszínről. Szaladtunk Kató nénihez, s elmondtuk a történteket. Amikor a vagonokban este kigyulladt a fény, senki nem ujjongott, hiszen még a szénné égett test látványa lebegett a szemünk előtt.

Nemsokára újabb baj érte a vagonlakókat: elárasztotta a tetű az egész szerelvényt. Akkor tanultam meg, hogy három féle tetű garázdálkodik a testünkön: fejtetű, ruhatetű és lapostetű. Mi gyerekek megúsztuk a lapostetűt, de a másik kettőt megszenvedtük. Kató néni kifőzte azt a kevés rongyféleséget, amink volt, s ez után nagyságrendekkel kisebb ruhákban jártunk, a kifőzés a kicsiknek kedvezett.

A fejtetű irtásához az egyetlen szer a petróleum volt. Reggelre felhólyagosodott a fejbőrünk, a nyakunk, a fülünk, s mindenünk, amihez hozzáért ez a szörnyű szer. A két centi átmérőjű, vizenyős hólyagok kipukkadtak, s a lé összeragasztotta a hajunkat. Két hét kellett, amikorra nem gyötört sem a tetű, sem a hólyagos sebek halmaza. A petróleum pusztító bőrméreg.

Mindezen történetek közben napokig csak „borsólevest” ettünk, ezért természetes, hogy az éhség egyre elviselhetetlenül gyötört mindannyiunkat. Ebben a nagyon rossz helyzetünkben érkezett a segítség: bevonultak az amerikai katonák.

 „Halló! Halló! – hangzott egy ijedt hang. Mindenki tegyen fehér zászlót a vagonokra! Jönnek az amerikaiak!”

Miután fehér zászlót nem tartottunk kéznél, lepedőnk pedig nem volt, így fehér kising himbálózott a szélben, és feszülten vártuk a fejleményeket, de az amerikaiak nem jöttek. Helyettük, messze az országút felől autók és tankok jól ismert zúgását hallottuk. Felszaladtunk a dombra, s elénk tárult az egymást követő katonai járművek hosszan kígyózó sora. Rövid idő multán megállapítottuk, hogy ránk nézve nem veszélyesek, ezért egyre közelebb és lejjebb merészkedtünk a dombon, amikor megláttuk az első fekete bőrű embert. Meg szerettük volna jobban is figyelni a négereket, hát leültünk az alattunk robogó járművek fölött, mintegy negyvenméternyire. A feketék legtöbbje sofőr volt. A katonák is láttak minket, s mosolyogva dobtak felénk valamit. Amikor felvettük, elállt a lélegzetünk örömünkben: csokoládé volt. Azonnal megettük, és vártuk az új csodát. Egy órán belül tömve volt a zsebünk csokival, nápolyival, rágógumival, pedig a hasunk is félreállt a sok finomságtól. Tíz csoki közül kilencet négerek dobtak.

Amikor minden autó eltűnt az országútról, Kató néni elé tettük a sok kincset, aki nagyon megörült az életmentőnek számító csokoládéknak. Így történt, hogy aznap tele hassal aludtunk. Ez után minden autózúgáskor a domboldalon ültünk, s annyi finomságot gyűjtöttünk, hogy szűkösebb napokra is jutott.

Egyik délután két férfi érkezett lovon, amerikai katonaruhában. Amikor láttuk, hogy nem veszedelmesek, megközelítettük a látogatókat és köszöntünk, de magyarul. A katona arcán mosoly jelent meg: makói paraszt fiú volt. Hosszan beszélgetett Kató nénivel, és miután kiderült, hogy nincs ennivalónk, átnyújtotta, ami nála volt: kenyeret és csokit. Boldogan falatoztunk, bár kevés jutott egy-egy éhezőnek, ugyanis tízen voltunk. Míg mi mindent megosztottunk Ilonka nénivel, Ő soha, semmit velünk.

Így múltak a napok, mígnem egyik nap szerelvényt toltak a szélső vágányra, nem messze tőlünk. Rohantunk a helyszínre, és mit ád Isten! Cukor folyt a talpfákra a golyó lyukasztotta vagonokból. Minden fölösleges ruhadarabunkat zsák gyanánt használtuk, e kincs megszerzése érdekében. Tele voltak a blúzaink ujjai, a nadrágszáraink, amit előzőleg levettünk, és összefogtuk a nyílásait. Eközben a kicsik szaladtak Kató nénihez s elmondták a csodát. Ez alatt a felnőttek baltával feszegették a vagonajtókat, vagdosták a deszkákat, s ezzel nyakunkra hozták az osztrák vasutasokat, akik megtiltották a vagonok fosztogatását. Veszekedéseiket a kocsik alól figyeltük, miközben teleraktunk minden rongyot cukorral, lökdösődés nélkül. Kató néni és a két nagylány cipelték a szerzeményt a „lakásba” a vagon csendesebb oldalától. Amikor már mindent teleszedtünk, otthon szemügyre vettük a zsákmányt: kétzsáknyi cukrot gyűjtöttünk, mialatt az erőszakos felnőttek veszekedtek a kocsiknál. Ezen mulattunk a talpfákon ültünkben, „munkánk” végeztével.

Az egyik vagonban lakott egy magas fiatalember, a Kövér Laci. Ez a fiú egész nap szájharmonikázott Évának a „lakásunk” előtt. El kell ismernem, gyönyörűen muzsikált. Amikor Éva nagy kegyesen megjelent a vagonajtóban, harmonikázni is elfelejtett, mert le sem vette a szemét Éváról. Ettől kezdve Kató néni éberen őrizte Évát. Természetesen este szájharmonika–kísérettel énekeltünk, s az éhséget is feledtük.

Amikor indulást parancsoltak, itt is fel kellett szednünk a sátorfánkat, amit ebben az esetben a két tégla jelképezett.  Így történt, hogy közel két hónap után Vöcklamark állomásán ébredtünk a zuhogó esőben.

Vöcklamark is gyönyörű volt, akár Ausztria legnagyobb része. Itt merült fel először, hogy hazamehetünk, mert vége a háborúnak. Kató néni hosszas töprengés után mégis úgy döntött, hogy nem megyünk sehova, mert igen rossz hírek érkeztek az oroszokról. Kiszálltunk a vagonokból, s szívfájdalommal integettünk a bátrabbaknak, akik Magyarország felé vették az irányt. Köztük volt a kétségbeesett Kövér Laci és családja.

 1998. október 23-án

A folytatása: Vocklamarkt

Adatok

  • szabadits34

  • nincs

  • 2011. júl. 19. 16:46

  • 2017. feb. 11. 19:38

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 2 437 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0