Egy szekerce (topor) élete


Egy szekerce (topor) élete

 

Öreg szekerce vagyok, sok sérüléssel a testemen, hetven dolgos év alatt szereztem mindahányat. Tétlenül heverészni ennek ellenére sem szeretek, e helyett elmesélem életem regényét, remélve, hogy ezzel is hasznos lehetek az emberek számára.

Mindenek előtt bemutatkozom.

 Famunkáló szerszám vagyok, a gazdám édesapja készített a fia számára. A testem három részből áll, vagyis az életem, hármuk egységéből jött létre, így érthető, hogy tőlük függök.

Amikor munkaképes lettem, a mester átadott a fiának, miközben arra is felhívta a figyelmét, hogy nagyszerű szerszám vagyok, sok öröme lesz még bennem. Elmondta, hogy az állattenyésztők is szerették elődeimet, mert ha megtámadták őket vagy állataikat, kitűnő harci eszközként is szolgáltuk gazdáinkat. Azt is megtudtam, hogy éppen e tulajdonságunk révén, korábban sok harcos hordta magánál rég odaveszett társaimat. Pontosan ezért alakították ügyes mesterek úgy a toport (újabban szekerce a nevünk), hogy célpontra dobva is támadhassanak velünk, ha a szükség úgy kívánja.  Tudatta azt is a készítőm, hogy az elődeimet a nomádok is kedvelték. Előnyös volt a kis súlyunk, mert kímélni kellett az íjász lovát, de az embert is munka közben. A mester, ezt is figyelembe véve készített.

E sokoldalú használati értékeink miatt szerettek és szeretnek az emberek mind a mai napig, amire nagyon büszke vagyok.

Ezek után most vegyük sorba készítésem, azaz születésem történetét.

A gazdám édesapja kovácsmester volt, aki ismerte a munka minden fortélyát, hiszen az apjától tanult szakmát űzte. A kovács kitűnő szerszámot akart a fiának, azért is adta legjobb tudását a készítésemhez.

A mester, először a kemény, nehezebben alakítható alkatrészemmel kezdte a feladatát.

A vasrészem – a fejem – egyik felét alkalmassá tette a fa nyelem befogadására, míg a másik felemet szélesen lapított, domborúan íveltre formázta. Amikor a vágófelületemet nem találta elég élesnek, az elvékonyított metsző-élemet faszénporba ágyazta, majd magas hőmérsékleten kemény acél-éllé edzette. Így készítette a testem első elemét.

A második tartozékom a fanyél. Ennek az alkatrészemnek a kialakítása sem volt egyszerű feladat. A mester, akácerdőben keresett alkalmas méretű és alakú ágat, amit lefűrészelt, leháncsolt, majd az ember markába és a vasrészembe is jól illeszkedő részt megfelelő méretre faragta. A jól kiválasztott fa, háncsozás után marokba illő és sima, míg a nyél végét reszelővel formázta gömbölyűre. Ezzel a másodig kellékem is elkészült.  

A testem harmadik segítője az ék, aminek anyaga lehet keményfa vagy vas. Az ék feladata szorosan helyén tartani a nyelet, amit először behelyeznek a vasból készített alkatrészembe, majd ebbe ütik az éket, ami befeszíti a fát, például a vasba. Ő a fanyelű szerszámok örök segítője. Feladata nagyon fontos, mert az ék nélküli szerszám életveszélyes, munka közben kicsúszhat a nyél a vasból, és súlyos sérülést okozhat az ember, az állat vagy a növény testén.

Ebből következik, hogy a kicsi alkatrész éppen olyan fontos, mint az erős, éles, vagy a nagy és súlyos. 

Ezek után, itt az ideje, hogy írjak az életemről.

Most, öregen, a gazdám szerszámai között függök a falon. Dologtalan testrészemet zsírral kente be a mesterem, hogy a rozsda meg ne egyen. Mint mondtam, hetven éves vagyok, és egyetlen ember irányított egész életemben, aki tizenhat éves korában vett a kezébe először. Fiatalon, együtt kezdtük a munkát, előtte egyikünk sem dolgozott. A tanulóidő nagyon nehéz volt mindkettőnk számára, hiszen nem ismertük egymást. Így esett meg, hogy a nyelem hólyagosra törte a kisgazdám tenyerét, ő viszont többször kicsorbította az élem, amikor a fa alakítása helyett kőbe vagy szögbe sújtott velem.

Fájt ez mindkettőnknek, de nem volt mit tenni, össze kellett szoknunk. Ő bekötötte a kezét, az én vágóélemet pedig az apja élezte újra, majd kezdődött az egész előröl.

Szerencsére, ez az időszak gyorsan elmúlt, a kisgazdám egyre ügyesebben hasította és faragta velem a házak tetejének fa tartórészeit. Amikorra mestervizsgát tett, már nagyon büszkék voltunk egymásra.

Alig múlt el öt-hat év, a kisgazdám megnősült, sőt, gyermekei is születtek. Ez után még többet dolgoztunk, nem függhettem tétlenül a falon, ugyanis, velem faragta a saját házacskája tetőzetét is a mesterem. Ez természetesen nem volt ilyen egyszerű, ugyanis szegény ember volt, ezért arra kényszerült, hogy munkája végeztével kijárjon az erdőre. A kiválasztott fákat kivágtuk, belőlük készült a kis ház teteje. Az igazság kedvéért el kell ismernem, hogy ebben a feladatban a fűrész és a fejsze is nagyszerű munkát végeztek.

 Amikor végre felépült a gazdám otthona, boldogság ült az arcán, de pihenőnk ez után sem volt. Nem is bántuk ezt, hiszen fiatalok voltunk, és szerettünk dolgozni. Elkészítettük az állatok ólait, a csűrt és a górét, míg legutoljára a fonott kerítés következett. Az ehhez szükséges oszlopokat és vesszőket is az erdő szolgáltatta. Erre az időre már olyan ügyesen bánt velem a mesterem, hogy ritkán sérült a testem.

 Amikorra megszületett a gazdámnak mind a négy gyermeke, már nagyon szépen mutatott a kis házacska. Ahogyan múlt az idő, egyre több tető készült el, mert egyre több pénz kellett a család eltartásához.

 Amikor végre úgy éreztük, hogy minden rendben megy, a gazdámat besorozták katonának!

Keserves időszaka volt ez az életemnek! Másfél évig lógtam a szögön dologtalanul, amit megsínylett a család, hiszen az asztalon egyre kevesebb étel volt, pedig a gazdám felesége reggeltől estig dolgozott. Így éltünk, amikor borzalmas dolog történt: bomba rombolta le a ház egyik részét. Ez volt életem legkeservesebb időszaka, ugyanis az a fal omlott rám, amelyiken függtem. Hatalmas ütéseket szenvedtem, ráadásul betemetett a törmelék. Hosszú ideig nyomott az omladék, amikorra végre meghallottam a gazdám hangját. Ekkor tudtam meg, hogy megérkezett a harctérről. Gondoltam, hogy keresni fog, hiszen nélkülem nem vállalt munkát soha. Ebben nem is csalódtam, első dolga volt a romokat eltakarítani, és engem kimenteni nyomorúságos helyzetemből. A testem vas részét már hónapok óta rozsda marta, amikor végre megéreztem a mesterem kezét. Azon nyomban kifényesítette a fejrészemet, hogy végre visszanyerjem régi szépségemet. Tisztogatásom közben elmondta, hogy az otthonát is újjá kell építenünk, miközben azzal vigasztalta magát, hogy úgyis kicsi volt már az épület, ideje lesz egy szobával nagyobbat építeni, megszaporodott családjának.

Nagy szerencse, hogy a mesterem élve, testi sérülés nélkül úszta meg a háborút, bár a harctéren töltött idő igencsak megviselte. Nyomott hagyott az arcán is, hiszen fiatal kora ellenére itt-ott ráncok keletkeztek rajta, és a haja is őszülni kezdett.

Ezzel szemben a családját megtalálta a ház épen maradt részében összezsúfolva és igen nagy nyomorban, de egészségesen. Minden baj ellenére, szerencsésnek érezhette magát, mert senki nem halt meg e borzalmas időszak alatt, még engem is épen lelt meg. Akit elvesztett, az az édesapja volt, ő soha nem tért haza az orosz harctérről. Nagy csapás lehetett ez a gazdámnak, de erről soha nem beszélt.

Szorgalma és ügyessége a háború csapásai után is töretlen maradt, de sokkal csendesebb lett, mint háború előtt volt. Velem is kevesebbet beszélt vagy viccelődött a múlthoz képest. Be kell vallanom, nagyon hiányoltam a régi, víg kedélyű énjét.  Arra is gondoltam, hogy az édesapja juthat eszébe mindannyiszor, amikor dolgunk végeztével tisztogatott, majd szögre akasztott. 

A háború pusztítása folyamatos munkát biztosított számunkra, ugyanis siralmas állapotban voltak a házak, amiknek tetőzetét mi javítottunk, esetleg újat építettünk, a kőművesek pedig a sérüléseket javították ki a házakon, vagy ők is újakat építettek. Így tettek a más mesterséget űzők is faluszerte, sőt így megy ez mind a mai napig: munkával fizetnek munka fejében.  

Csakis így sikerült a gazdámnak három szobás házat építenie, sok egyéb feladata mellett. Ez a ház sem volt túl nagy, hiszen szüksége volt a családnak valamennyi helyiségre. Ezt követően is dolgoztunk minden erőnket kihasználva. A gyerekek felneveléséhez egyre több pénz kellett, ami így sem állt rendelkezésükre. A család ruházata kopott, foltozott volt, s még annak is örülniük kellett, ha naponta mindenki jóllakott, legalább egyszer. Előnyös volt, hogy a városokban pénzt fizettek a munkánkért, hiszen ott, a munkával fizetés ismeretlen fogalom volt.

Így múltak az évek, és mi egész idő alatt dolgoztunk, miközben a gazdám, évről évre nehezebben tartotta el a családját. Mindez látszott az arcán, ahol egyre több ráncot fedeztem fel, sőt, félig meg is őszült. Fájt a lelkem azért is, hogy évről évre csendesebb lett, messze volt hajdani jókedve.

 Abban bízhattunk csak, hogy a jegenyefák nem nőnek az égig. Nagy baj volt, hogy nem tudtuk, meddig nőhetnek még?

Mindeközben jöttek, mentek az évek, amikor váratlanul kitört a forradalom az országban. 

Ez a nap, életem egyik legjobb napja lett, mert hosszú évek óta először láttam a gazdámat boldogan mosolyogni. A család is vidáman járt, kelt, és naphosszat hallgatták a rádiót. Mivel senki nem dolgozott, a mesterem is szögre akasztott, ahol több napig függtem. Nem volt rossz dolgom, hiszen innen, könnyen megfigyelhettem az eseményeket. Volt olyan nap, amikor csak a gazdasszonyom volt otthon a gyerekekkel, ilyenkor egész nap láthattam az arcára kiülő aggodalmat. A legnagyobb fiú is eltűnt több napra, őt még jobban féltette az anyja.

Egyik este ijesztő hírekkel érkezett a gazdám. Megrendülve mondta a feleségének, hogy az oroszok hatalmas erővel támadják a fővárost. A szabadságharc még folyik kisebb csoportokban, de az ország véghelyzetben van, jövője hosszú időre reménytelen. Budapest egyes kerületei romokban hevernek, és a megtorlástól félve, tízezrek hagyják el az országot, menekülnek, amerre látnak.

Mindezt rémülten hallgattam a mesterem szájából, s tudtam, beláthatatlan időnek kell eltelnie, hogy újra mosolyogni lássam. A forradalom leverése a családot is szomorúvá tette, amihez az is hozzájárult, hogy a legnagyobb fiúk, elhagyta az országot. Több hónap telt el, amikorra végre megtudták, hogy idegen honban, menekülttáborban van. Igaz, jobban tette hogy elmenekült – vallották a szülők –, mert ha marad, vagy agyonlőtték volna, vagy évekig börtönbe sínylődne, akár a forradalmárok sokasága.

Esténként a szögön függve, szomorúan fedeztem fel a gazdám arcán sűrűsödő ráncokat, és a haján sem lehetett már látni eredeti színt, fiatalon öregedett meg.

A hozzánk át-átjáró szomszédokkal félelemről és rettegésről hallottam suttogva beszélgetni a családot. Megdöbbentett, hogy az emberek még otthon sem nyugodtak, sőt, sokan egymástól is óvakodnak. Hosszú évekig rossz idegállapotban tartotta őket, hogy mindenki féltett valakit, vagy valakiket, és kesergett a külhonba menekülök elvesztésén. 

Amikor végleg leverték a forradalmat, Budapesten alig volt ép ház, a város leírhatatlan látványt nyújtott. Ekkor a gazdámból kitört a keserűség, hiszen nem értette, hogy van az, hogy amíg dolgos emberek folyamatosan építik a házakat, addig mások leromboltatják.

Sajnos, hiába volt minden felháborodásunk, ezt is tudomásul kellett vennünk, hisz az élet ment tovább. Tudta ezt a mesterem is, mert egyik nap leakasztott a szögről, és elindultunk dolgozni, akár régen. Nehezítette a munkánkat, hogy új tetőt alig készítettünk, legtöbbször szétlőtt, megrogyott tetők vártak ránk. A rossz javítása sokkal nehezebb, mint az új elkészítése, ráadásul félelmetes volt, mert előfordult, hogy szöget ért az élem, a gazdám legnagyobb gondossága ellenére. Bontott anyag rejteget ilyen veszélyt. Fájt ez mindkettőnknek, az élemet is javíttatni kellett, de nem tehettünk semmit, dolgoznunk kellett.

Így éltünk sok évig, miközben a mesterem gyerekei megnősültek, a lányaik férjhez mentek, és unokák is születtek. Az ő házaikat is a gazdámmal segítettük megépíteni azzal a különbséggel, hogy addigra a fiúk is komoly erőt és tudást jelentettek az apjuknak, illetőleg az apósuknak. Nagy előny volt, hogy családi összefogással készültek a gyerekek házai, így nem terhelt senkit a munkadíj. A magyar szorgalmas, okos nép, kiagyalta a túlélési módot. Az állam keveset adott, ő sem adott az államnak.

Ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket hallgathattam a falon függve. Mondhatom, sokat tanultam a gazdámtól, ezért érdemes meghallgatnotok.

Egyik nap levél érkezett, ami nagy örömöt okozott a családnak. Az országból kimenekülő legidősebb fiuk második hazára lelt, ott megnősült, és gyermekei is születtek, tudatta az írás. Fényképet is küldött az első szülött gyermek, így legalább képen láthattuk őket. Ettől számítottan rendszeresen jöttek-mentek a levelek, amik arról is tanúskodtak, hogy a fiúk, nem tudja feledni a hazáját, nagy honvággyal küszködik. Akkoriban még nem volt ajánlatos hazajönni, hiszen „disszidens” volt, ahogyan ezt mondták, politikai megbélyegzésként. 

 Újabb évek jöttek, mentek, amikor sok-sok év megszállás után, kimentek az országból az oroszok!

 Ekkor, a falon függve láthattam, hogy a család minden tagja egy asztalnál ebédelt gyermekeikkel együtt. Akkor és ott, mindenki boldog volt, csak azt fájlalták, hogy a legidősebb gyermekük nem lehet jelen a családjával. 

Ennyi idő után, már a kimenekült fiú sem volt fiatal, az ő gyerekei is megnőttek az itthon lévő unokákkal együtt. Nemsokára őket is megismerhettük, amikor megérkeztek Amerikából. Nagy örömmel vártuk mindnyájukat, de szomorúan vettük tudomásul, hogy az unokák amerikaiak lettek, idegeként néztek ránk, sőt, magyarul sem tudtak. Az anya-nyelvük angol volt, hiszen az anyjuk csak ezen a nyelven értett: Így fogy a magyar. A gazdám szíve is összefacsarodott, amikor ezt észlelte: már semmi nem volt ugyanaz, mint régen.

     Én csak szerszám vagyok, ezért nem érthettem, miért okoznak az emberek ennyi fájdalmat egymásnak, miért ilyen gonoszok embertársaikkal?

A választ a gazdámék beszélgetéséből értettem meg, akik mindezért a kommunista vezetést kárhoztatták. Ők voltak azok, akik a magyar nép nagy részéből kiölték az istenhitet, és a hazaszeretetet! Ők tiltották meg a hittan tanítását, a templomba járást, és mindazt, ami biztosította volna a jövő nemzedék erkölcsös, hazaszerető felnőtté érését.  Minden többi ebből következik, mind a mai napig.

No de haladjunk csak tovább, életem történetével.

Vigasztalásnak szánom, hogy volt olyan időszak is, amikor hittük, hogy ez után minden jó lesz, az ország csak emelkedhet, megbecsülik és megfizetik a munkánkat, jövőt biztosítanak a fiataljaink számára, és nyugodt öregkort a munkában megőszülteknek. Ebben is csalódnunk kellett, hiszen esténként arról beszéltek öreg gazdámmal az ott megjelentek, hogy a rendszerváltásnak nevezett idő óta rabolják az országot, hiszen semmi és senki nem változott odafent. Igaz, rövidke időre felcsillant a remény az ország egén, de ez is szertefoszlott. Most éppen itt tartunk.

Mi már munkaképtelenek vagyunk, mindketten megöregedtünk. A gazdám se mászkálhat már tetőn, hiszen nyolcvanhat éves, a reuma is gyötri. Rám sem számíthat, évek óta függök a falon, megbecsült családi ereklyeként.

Tudjuk, hogy mi már nem érhetjük meg sem a család, sem az ország jólétét, mégis hiszünk a nemzet felemelkedésében, bízva a magyarok Istenében és az utódainkban.

 

2007. február 16.

 

 

 

 

 

 

Adatok

  • szabadits34

  • nincs

  • 2012. ápr. 1. 21:14

  • nem volt módosítva

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 1 646 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0