Graz (történt: 1945.03.10 - 1945. 03. 24 -ig)


   

Előzmény: "Nyőgér"   

 

Graz (történt: 1945. 03. 24 -ig)

 

Amikor eltűnt a szemünk elől Nyőgér, figyeltük az utat. A teherautó ponyvája nyitott volt hátul, s mi láttuk az elhagyott, gyalog vánszorgó embereket, s örültünk a "kényelmes" autónak.

Rövid utazás után megálltunk Körmend főterén, ahol szirénaszó fogadott. Akkor és ott szerencsénk volt, a bombákat Budapestnek szánták, így zavartalanul tölthettük az éjszakát a "Király" szállóban. Korán reggel Henrichék ébresztettek legmélyebb álmunkból, és tettek fel a teherautóra csomagjainkkal együtt, ahol újra elaludtunk, a sötétben úgysem láttunk semmit. Sietnünk kellett; az oroszok fenyegetően közeledtek. 

Amikor felébredtünk, gyönyörű, verőfény volt. Pinkamindszent után meglepődve olvastuk: Moschendorf (Nagysároslak). Itt megállt az autó, és megtudtuk, hogy ebben a városban alszunk. Amíg vigyáztunk az út szélén a kicsikre és a hátizsákokra, Kató néni és Ilonka néni szállást kerestek és találtak. Örömmel indultunk az új alvóhelyre, hátunkon a zsákjainkkal. A szállás egy parasztház pajtájában volt. Emlékeimben él a sok szalma, a finom szénaillat és a félelmetes ágyúdörgés. Az oroszok tizenöt kilométernyire voltak tőlünk. A robbanásokat kísérő torkolattüzek vöröslő színe beférkőzött a deszkák rései között, s hosszú csíkokat vetett a szalmára. Az ágyúk hangja és az azt kísérő felvillanó fény nem volt jó altató, mert féltem, hogy ideérnek az oroszok, amíg alszom. 

Az egyre erősödő dörgő hang közepette szálltunk fel hajnalban az autóra. A kicsik és a csomagok az autó belsejében voltak, mi pedig büszkén ültünk a kocsi hátuljában, és örültünk a szabad kilátásnak. Amilyen gyönyörű volt a táj, olyan rossz volt az út.    Egész idő alatt féltünk, hogy felborulunk, de baj nélkül érkeztünk Harmischba (Hóvárdosba), ahol megálltunk egy tündérszép helyen, az erdő szélén. Szállást, egy öreg néni adott a falu végén a pajtájában, ám ezt nem tartottuk bajnak. Nagyon jól éreztük magunkat, mert végre jóllakhattunk: Hanz volt a katonák szakácsa. Délutánonként Giga, Bubu és Hanz jódlia visszhangzott a gyönyörűséges erdőben, s mi boldogan hallgattuk. Ha elfáradtak, együtt énekeltünk órákig. 

Harmadnapra erősödött az ágyúdörgés; az oroszok közeledtek, s mi tovább menekültünk. Az út rossz volt, a járművek ide-oda dőltek, akár a részeg emberek, ennek ellenére, baj nélkül megérkeztünk Oberdonauba. Ebben a falucskában öt napig aludtunk pajtában, ahol boldogan fúrtuk be magunkat a szalmaágyba esténként, és azonnal mély álomba merültünk. 

Oberdonauban váltunk el végleg a németektől. Hanz nagyon finom ebédet főzött búcsúzóul, sőt, még pudingot is készített. Ezután elköszöntünk tőlük, és többet nem láttuk őket.

Újabb katonai autóval érkeztünk Grazba. Ebben a városban éltem meg az első olyan mértékű légitámadást, ami kibillentett békés, boldog gyermekkoromból.

Este érkeztünk meg az elsötétített városba, ahol szirénaszó fogadott. A vijjogó hanggal azonos időben potyogtak a bombák, s lángba borult több épület. Futva kerestünk menedéket a sötét, idegen városban, ahol Kató néni előttünk vonszolta a kicsiket, miközben hátrakiabált: "Gyerekek! Le ne maradjatok!"  Kató néni hangjában félelem uralkodott! Ez megrémisztett, s olyan érzést keltett mennem, mintha egyedül lennék e szörnyű baj közepette. Belémvágott a gondolat, hogy meghalhatok, és elfogott a rettegés, mert tudtam, hogy Kató néni is védtelen.

Viszonylag közel állt egy nagy épület – az Irgalmas Nővérek Zárdája –, de nem engedtek be. A sárgára festett kétszárnyú ajtó ridegen tudatta: ide nem jöhettek! Eközben megkezdődött a szőnyegbombázás, iszonyú robbanássorozatok közepette. Kétségbeesetten dörömböltünk a zárdaajtón ököllel, de irgalom nem volt. Az egyre szörnyűbb légitámadás menekülésre ösztökélt, ezért rohantunk az ott várakozó villamoshoz végső mentsvárként. A külváros felé tartó járműre sikerrel felpréselődtünk, a menekülő tömeggel együtt. Amikor a villamos kiürült, mindenki sietett haza, s csak mi álltunk ott Kató nénivel nyolcan, és Kameniczki Ilonka néni a kis Katinkával. Egyetlen lélek sem volt az utcán csak mi, de ide nem estek bombák! Jobb helyünk volt ezen a külterületi városrészen, mint a zárdában lett volna! Megvártuk a bombatámadás végét, majd újra villamosra ültünk, hisz nem alhattunk a hideg köveken.

A villamos mentén hatalmas lánggal égtek a házak, utat mutattak a zárdáig. Most tárva–nyitva volt a sárga ajtó, s hely is jutott a folyosón. Amikor "berendezkedtünk" a csomagok tetején éjszakára, újra megszólalt a sziréna lélekbemarkoló vijjogása. Megrémültem. Mi lesz, ha az épületet éri találat? Itt halunk meg, s ez ellen senki nem tehet semmit. A szemem előtt megjelentek az égő házak és a halottak szörnyű látványa: halálfélelmem volt.

Amikor rázkódtatta az épületet az újabb szőnyegbombázás, azt hittem, találat érte a zárdát. Egyre fokozódó halálfélelmem remegtette a testemet, s kitört rajtam a zokogás, gyötrő szomjúság kíséretében. Kétségbeesetten mondogattam sírva: "Vizet kérek! Vizet kérek!" Már nem figyeltem a bombázásra: fokozatosan romlott az állapotom. A szájüregem kiszáradt, akár a tapló, a nyelvem egyre jobban rátapadt a szájpadlásomra, s alig kaptam levegőt. Ez fokozta halálfélelmemet. Ahogyan a nyelvem állapota engedte, mondogattam: "Vizet kérek! Vizet! Megfulladok!" – és zokogtam.

Közben ropogtak a bombák, mozgott az épület, de engem már semmi nem érdekelt, kétségbeesetten küzdöttem levegőért.

Kató néni nagyon megijedt, amikor észlelte az állapotomat, azonnal vizet és orvost keresett. Ekkor Ria közölte, hogy a folyosón van egy vízcsap. Kézen fogva rohantunk a csaphoz, ahol vég nélkül nyeltem a folyadékot, de amint abbahagytam, újra feltapadt a nyelvem a szájpadlásomra, s felerősödött a halálfélelmem.

  Eközben Kató néni németül beszélt egy orvossal, aki vizsgálat közben kiejtette a "Tot" (halál) szót, amitől újra megijedtem. Azt hittem, arról tájékoztatja Kató nénit, hogy meghalok. Ez kétségbe ejtett! Nem akartam meghalni!

Az orvos eltűnt a tömegben, majd visszajött egy lapos üvegben tárolt rummal. Ebből két-háromgyűszűnyit a szájamba öntött és figyelmeztetett, hogy nem szabad lenyelnem, csak tartsam a szájamba, és minden rendben lesz. A tolmács Ilonka néni volt. Az orvos "gyógyszere" bevált! Amíg a rum a számban volt, nem száradt ki a szájüregem. Ezen túl a zsebemben tartottam a "gyógyszerem".

Ezt a légiriadót megúsztuk, de Grazot egymás után érték a nagy erejű légitámadások. Amikor a szirénát meghallottam, elővettem a rumot és a számba tartottam. Szófogadó gyerek voltam: nem nyeltem le egyszer sem.

Pár óra alatt rájöttem, hogy nem kell rum, ha nincs légitámadás. Ez a felfedezés megnyugtatott. Másnap megtudtuk, hogy van egy bombabiztos sziklapince, ezért odafutottunk, amikor szólt a sziréna. A hegy alatt egyáltalán nem féltem, ezért a rumot sem használtam. Tudtam, hogy hegyet átszakító bomba nem létezik.

A város szörnyű látványt nyújtott az ismétlődő szőnyegbombázások után: utcán heverő halottak, kiégett, félbevágott házak, a romok alól kilógó végtagok, összecsavarodott járművek, felborult villamosok, földön heverő, vastag fák, drótok, azaz minden, amitől egy gyermeket óvni kellene a felnőtteknek.

Egy visszavonuló német alakulat tankján utaztunk tovább. A kicsik és a csomagok a tankok belsejében kuksoltak, mi "nagyok" a harckocsi tetején ültünk és örültünk, hogy a várost mögöttünk látjuk. Összesen egy éjszakát és egy nappalt töltöttünk ebben a rosszemlékű városban, de életre szóló élmény volt!

Másnap megtudtuk a németektől, hogy a zárda romokban hever, és nagyon sok a halott.

 

 

A folytatása: Salzburg

 

Adatok

  • szabadits34

  • történelem

  • 2009. már. 20. 17:20

  • feb. 11. 19:32

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 1 202 megtekintés

  • 1 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

#1
2009. ápr. 8. 18:11
Biztató , ahogyan elbeszéled, jó és érdekes, Űdv.Miki.
Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0