Salzburg (Történt: 1945.03.24 - 1945.04.13 - ig)


Előzmény: Graz

 

Salzburg

(Történt: 1945. 03. 24 –1945. 04. 13-ig)

Gyönyörű, erdős részen utaztunk a tankok tetején, s boldogan énekeltünk, szokásunkhoz híven. Jót tettünk ezzel magunknak és a szomorú, levert menekülteknek. Annyira jól éreztük magunkat, hogy sajnálattal vettük tudomásul, amikor a tankok dübörögve álltak meg Köflach községben, a "Gasthaus" előtt. Ezen a helyen híre sem volt a bombázásnak. Ebben a kis faluban szívet melengető emberséget tapasztaltunk; egy nagyobb házban, a tulajdonosok rendelkezésünkre bocsátották a lakásukat, minden kényelmével együtt, gyönyörűen berendezve.

A lakás gazdája – Karl Kirschengast – a harctéren harcolt, felesége pedig önkéntes ápolónő volt. Annyira megbíztak bennünk, hogy a szekrények kulcsait is a zárban hagyták. Ez a nagylelkűség arra ösztökélt mindannyiunkat, hogy nagyon vigyázzunk mindenükre. Kató néni is figyelmeztetett erre, nem szerette volna, ha e jószívű emberek csalódtak volna bennünk.  Mindezt megértettük, és e szerint éltünk a szép házban.

Élelmiszerrel a német katonák láttak el egész utazásunk alatt, ezért éhség nem gyötört. Sokkal nagyobb gondot okozott a tisztálkodás és a mosás. Most végre kádban lubickoltunk, finom, puha ágyban aludtunk, és hálásan gondoltunk az ismeretlen tulajdonosokra.

Kató néni mindent kimosott s a lehetőséghez képest berendezkedtünk, ugyanis itt laktunk tíz napig. Ez idő alatt naponta kirándultunk Gigával és Riával a közeli hegyre, ahol sokszor megpihentünk a bánya bejárata fölött. Onnan figyeltük a szépséges tájat, órákig elmélkedtünk az élet dolgairól, az eddig történtekről, mígnem az éhség "haza" hajtott.

Légiriadó többször volt, de itt senki nem félt, ugyanis bomba még nem potyogott ezen a helyen. A városka lakói megszokhatták a naponta felhangzó vészjelzést, ezért gondolhatták úgy, hogy a vijjogó hang csak a légterükben elvonuló ellenséges gépek jelenlétére figyelmezetnek. Tévedni emberi dolog! Egyszer, váratlanul, hat bomba repült a lámpagyárra, pedig a sziréna sem szólt. Később derült ki, hogy sötét este fény szűrődött ki a gyárból. Szerencsénkre, a házaktól igen messze volt a gyár.

Tíz nap elteltével a lakást szép tisztán elhagytuk, és tovább utaztunk a németekkel. A kicsik és Kató néni autón utaztak, Giga és én egy tank tetején páváskodtunk, Éva és Ria egy motoros katona oldalkocsijában ültek. Izgalommal vártuk a remek élménysorozatot, amiben nem csalódtunk. A táj szebb volt minden eddig látottnál. Magaslati erdők között utaztunk, miközben csodálatos tisztásokat hagytunk magunk mögött. Félelmetes viaduktok kötöttek össze hegyláncokat, és bűbájos hidacskák a patakok partjait. Még a légiriadó sem zavart, mert veszély esetén megbújtunk az erdő összeboruló fái között, amiben segített a gépjárművek tetején zöldellő gallytömeg. Jót mulattunk azon, milyen módszereket találnak ki a felnőttek egymás félrevezetésére, bár tudtuk, ez a játék nem babra megy.

Utazás közben azt is tapasztalhattuk, hogy megrázó eseményhez nem szükséges bomba vagy gépfegyver. A mögöttünk haladó tank tetején ült anya és lánya. Többször hátranéztem, mert furcsán cakkozott hajukat az arcukhoz simítottan viselték. Egyszer csak hirtelen zűrzavar támadt, megálltak a járművek, mert az anya lecsúszott a tankról és a lánctalp halálra lapította. Szörnyű látványt nyújtott a bordás mintázatú holttest.

Ahogy haladtunk egyre feljebb–feljebb a Pacalpe csúcsa (l2oo m) felé, a táj jellege folyamatosan változott. Amíg Köflachban (456 m) verőfényes idő volt zöldellő tájjal, addig itt, hó borította a hegytetőt. A fenyők olyanok voltak, akár a feldíszített, szépséges karácsonyfák. Eddig nem tapasztalt különleges élményben részesített a környezet és a hőmérséklet gyors változása. Órákon belül láttam havat és forró nyarat. Otthon erre több hónapot kellett várnom.

E csodálatos erdőben újabb szörnyű dolgot is láttam: lyukkal a homlokukon, kamasz fiúk feküdtek holtan a fűben egymás mellett meztelen felsőtesttel, katonanadrágban, lábukon zoknival. Legalább húszan voltak. A német tisztek lövették fejbe a tizenéves fiaikat, mert megtagadták az értelmetlen frontszolgálatot. Ma is előttem vannak, ahogyan némán fekszenek szegények az elhaladó tankjaink mellett. Felnőttnek sem való látvány.

A hegy csúcsáról lassan ereszkedtünk egyre lejjebb, lejjebb, végül Wolfsbergbe (463 m) érkeztünk, ahol egy gyermekkertészetben töltöttük az éjszakát. Ehhez a gyönyörű városhoz nem illettek a dübörgő tankok. Itt csak egyetlen éjszakát töltöttünk, mert másnap marhavagonba költöztettek, s ezen túl vasúton folytattuk az utunkat. Állandóbb ”lakhelynek" bizonyult az eddigieknél, de ennek ára is volt: a vasúti csomópontokat folyamatosan bombázták.

Alighogy elhelyezkedtünk, valaki elment a vagonok előtt, miközben kiabálta: "Pit csőn! Alsszó pit csőn! (Bitte schőn! Alsó bitte schőn!) Roosevelt ist tot (Roosevelt meghalt! l945. o4. l2-én)! Ezzel a hírrel indultunk tovább.

Wolfsberg után alagútba futott a vonat a Saualpe elénk nyúló lába alá. Amikor kibújtunk az alagútból, csodálatos világba jutottunk. Izgalommal teli félelmet éreztünk a folyó fölött dübörgő vagonban, mialatt kétszer mentünk át a magaslatokat kerülgető Drau folyó hídjain. Ezek a lebilincselő élmények is enyhítették az átélt borzalmak okozta szorongásainkat.

Szörnyű pusztítás látványa fogadott Zell vasútállomásán, e rettenetes háború nyomott hagyott mindenütt. Örültünk, hogy nem akkor bombáztak, amikor ott állt a "lakásunk". Itt egy órányit lehettünk, s szerencsénk volt, mert ahogy elhagytuk a helységet, újabb támadás érte a tönkrezúzott állomást. Esteledett, amikor befutott a vonat Klagenfurtba.

Ami az állandó "lakást" illeti, abban csalódtunk, mert itt le kellett szállnunk, azaz kilakoltattak. A sínek mellett vártunk a hideg éjszakában, amikor hajnalban végre begurult a kijelölt helyre egy amerikai foglyokat szállító szerelvény. A helyfoglaló nagy izgalommal járt. A csomagjainkkal futottunk egyik vagontól a másikig, amikorra befogadták sokgyerekes családunkat. Végül örültünk, hogy fedél alatt nyomoroghattunk a zsúfolásig telt vagonban, idegen "lakótársakkal"

Minden tiszteletem Kató nénié! Igaz, egyik gyerek sem sírt soha semmiért, a kivétel én voltam: Grazban.

Az éjszaka leple alatt érkeztünk Villachba, ahol az idegen katonák leszálltak, s végre magunkra maradtunk.

Spittal a. d. Drau városban egy órányit álltunk, majd az öregedő mozdony nagyokat pöfögve, lassan húzta a szerelvényt sok kis alagúton át, egyre feljebb–feljebb, amikor a zuhogó esőben Bubu kigurult a vagonból, és dunyhástól belehemperedett az árokba. Szerencsére észrevettük, és a lépésben haladó szerelvényből kiugrottak a nagyobbak, s visszahozták a mélyen alvó hatodfél éves Bubut.

Akkor is az igazak álmát aludta, amikor újra a helyére tették, hiszen mindez éjjel történt. Bubu a vagon belsejében feküdt Kató néni mellett, de álmában az ajtó felé mászhatott, ami majdnem végzetes lett. Mi nagyobbak a fölöttük lévő hatalmas polcon heverésztünk, és bámultunk kifelé, amikor megláttuk, hogy valaki kiesett: kitűnően képzett őrangyalaink vannak.

Azon az úton, más megpróbáltatás is volt: szegény mozdony nem bírta el a vagonok sokaságát. Nagyokat fújtatott, majd fáradtan megállt, s mi örülhettünk, hogy nem kellett kiszállnunk. Hosszabb idő után három mozdony érkezett a szerencsétlen gép megsegítésére: egy húzta, míg három tolta a szerelvényt. Így indultunk el újra éjjel, a zuhogó esőben. Reggel érkeztünk a háromezer méter fölé nyúló Akogel-gruppe lábához, ahol a vagonokat elnyelte a hegy alá fúrt több kilométer hosszú alagút.

Amikor Böchstein (1131 m) helység előtt kibújtunk a sötétségből, verőfényes, hideg reggel fogadott. Most csodálatos környezetben mardosta az éhség a gyomrunkat; huszonnégy órája nem ettünk.

A három kisegítő mozdony az állomáson maradt, s a vonat lassan, öregesen elindult lefelé. Dél lehetett, amikor megérkeztünk Bisofshoffenbe.

Az állomáson "borsólevessel" fogadtak, amiért sorba kellett álljunk, mert előttünk kígyózott az éhes emberek tömege. Amikor végre odaértem a katonáktól szerzett csajkámmal, elámultam a látottakon. Egy férfi olajoshordóból osztogatta a "levest", hosszúnyelű merőkanállal. A hullámos oldalú, kívül–belül rozsdás "fazékban" penész úszkált a "leves" felszínén. Ezt egyszerűen intézte el a merőkanalas: a háta mögé dobta a penész nagyobbik felét, majd telerakta a csajkámat (1 liter) "ehető" lével. Ezután hosszú ideig keresgélte a borsókat, amikorra húszszemnyit a lé közé pottyantott, s intett, hogy mehetek. A rozsda kevéssé zavart, mert a csajkám sem volt különb, ám a penészt utáltam, de nem volt más: ez a borsó volt a család tápláléka két nap alatt, s örültünk, hogy mindenki ehetett.

Este indultunk tovább a zuhogó esőben. Mély álmomból ébredtem, amikor a vonat nagyot zökkent: megérkeztünk Salzburg főpályaudvar teher-pályaudvarára. Amikor kinéztünk, szembetűnt a boltíves állomás, amint sérülten, szomorúan állt a zuhogó esőben, bombák tették tönkre eredeti szépségét.

Itt újra "borsólevest" kaptunk, pontosan olyat, mint előző napon, hosszú sorbaállás és negyedóra gyaloglás után. Amikor visszafelé siettünk, megszólalt a sziréna rémségesen vijjogó hangja. Futtunkban kilötyögött a "leves" fele, de ez nem számított. Élve kellett megússzuk az amerikai gépek golyózáporát. Nem történt bajunk, de a "lakásunkat" átlyuggatták a golyók több helyen. Amikor mindezt láttuk, örültünk, hogy sorba kellett állnunk, pedig  a java még csak ezután jött: repülőgépek sora dobálta a bombákat az állomás egész területére. Fejvesztve menekült mindenki, el az állomástól. Mi beszaladtunk egy romos ház pincéjébe, így ezt a napot is megúsztuk.

Másnap felfedeztünk egy sziklabarlangot az állomástól egy kilométernyire. Ezután a barlang felé rohantunk, amikor meghallottuk a vészjelzést. Kató néni célegyenesen vonszolta a kicsiket, mi távolabb cikáztunk nagy ívekben; a fejünk fölött repülő vadászgépek golyóit próbáltuk kivédeni. Eközben kiabálta Kató néni kétségbeesetten: "Mártuskám! Dobd el a kardigánodat, mert könnyebben eltalál a pilóta a piros–fehér csíkok miatt!" Futás közben hajítottam el ezt a veszedelmes célpontot.

Láttuk az alacsonyan repülő gépben a pilótákat, és ők is tudták, hogy kicsi gyerekekre céloznak. Nem számolhattak az őrangyalokkal! Segítségükkel épen jutottunk el a sziklabarlangba, az ide telepített kórház betegei közé. Az ápolásra szorultak polcágyakon feküdtek, mi pedig az ágyak között álltunk a "folyosón". Egyik nap elsodortak Kató néni mellől, és olyan ágy előtt préselődtem, ahol egy néni feküdt a szemmagasságom fölött. A beteg keze lelógott az ágyról, éppen a szemem elé. Ezt a kezet vizsgálgattam. Olyan volt, akár a Nagymamáé, még a vastag, széles jegygyűrű is hasonlított. Elmerülten néztem, s a Nagymamára gondoltam. Ekkor – mellettem – megszólalt egy férfi: "Ez a nő halott!" Újra rám tört a halálfélelem, s reszketve álltam az idegen felnőttek között, amíg Kató néni végre megtalált és megvigasztalt: "Dehogy volt az halott Mártuskám! Az emberek sok butaságot beszélnek!"- és anyaként ölelt magához. Ekkor használtam utoljára a rumot. Visszafelé nyugodtan jöttünk, és a kardigánomat is megtaláltam. Legközelebb nem vittem magammal csak éjszaka, akkor nem vadásztak ránk a pilóták.

Éva nem jött velünk a legelső alkalommal, helyette megdézsmálta Ilonka néni kolbászát. Ekkor derült ki, hogy Ilonka néniék nem éheznek. Éva mindig azt tette, amit akart; tizennégy éves volt és nehezen fegyelmezhető. Sok öröme nem lehetett a dézsmából, mert a vagont több golyó ütötte át, csoda, hogy ép bőrrel megúszta. Ezután Ő is szaladt velünk, amire az átélt félelem kényszeríthette. Szegény Kató néni nem úszta meg ennyivel: a vagonokban kanyarójárvány ütötte fel a fejét. Közülünk hárman betegedtek meg: Évi (Zsóka néni lánya), Judit és Bubu. Ők lázasan menekültek a gépfegyver és a bombák elől.

Évinek tíz év múlva mellhártya–letapadást állapítottak meg az orvosok, ezért Zsóka néni évekig kárhoztatta Kató nénit, mondván: "Nem vigyázott Évire, lázasan kellett futnia!"

A borsólevesek nem sokat értek, ezért Kató nénivel elindultunk élelmiszert vásárolni. Nem jártunk eredménnyel, mert pénzért sem adtak élelmiszert a menekült magyaroknak. Kizárólag jószívű családok szántak meg, de ők ingyen juttattak tejet, kenyeret, és amit tudtak. Ezen felbuzdulva házról–házra jártunk naponta: Giga, Ria és én, miután az ehhez szükséges szavakat megtanultuk. Magunkkal vittük a csajkáinkat, és az itt–ott talált katonai kulacsokat, amiket spárgával összekötve lógattunk a vállunkon. Egy–egy sarkon megálltunk, s megbeszéltük ki merre megy. Tapasztalatuk szerint ugyanis, kevesebbet adtak az emberek, ha ketten–hárman kéregettünk, ezért kerülni kényszerültük egymás "útvonalát". Naponta kaptunk tejet, de az első adagot mindig megittuk, így történt, hogy többet nem éheztünk. A később szerzett élelmiszert átadtuk Kató néninek, aki nevetve mondta örömében: "Hogy ti milyen ügyesek vagytok!" A dicséret szárnyakat adott a további kéregetéshez. Üres kézzel soha nem jöttünk "haza". Többször kaptunk kenyeret, lisztet, néha kolbászt is, ami fenséges lakoma volt. Mindezt szerettük volna kifizetni, de ritkán fogadták el tőlünk. A legtöbben unták a menekülteket, sokszor elutasítottak, de mi tovább kéregettünk; Kató néni várt az éhes kicsikkel.

Amikor megérkeztünk a zsákmánnyal, a Nyőgérből hozott alumínium lavór előlépett főzőedénnyé. A sikáláshoz homokot használtunk, amit összegöngyölt falevelekkel kényszeríttetünk munkára, míg a többiek fadarabokat gyűjtöttek a főzéshez. Két darab élire állított tégla helyettesítette a tűzhelyet, azt mindig magunkkal vittünk, hiszen csak a vagon előtt főzhettünk. Abban az időben tejleves nokedlivel volt a menü., amit nagy étvággyal, boldogan ettünk a bombázások közepette. Tele voltunk energiával, tenni akarással, s büszkék arra, hogy a család napi élelmiszer–szükségletét előteremtettük. Lesoványodott emberek tömege állt velünk sorba borsólevesért; ők nem jártak koldulni, helyette szédelegtek az éhségtől. Többször kérdezték Kató nénit: "Mit ad a gyerekeknek, hogy ilyen remekül néznek ki?" Kató néni mondta, hogy kéregetünk, de nem hitték el, csak néztek.

Így telt el három hét – sok légiriadó kíséretében –, amikor végre kiadta a parancsot az állomásfőnök az indulásra. Örömmel vettük a döntést abban a reményben, hogy soha többet nem állunk meg ilyen hatalmas pályaudvaron tehetetlen célpontként.

Indulás előtt betettük a vagonba a téglákat, fát gyűjtöttünk a legközelebbi főzéshez, s mire mindezzel végeztünk, elindult a szerelvény.

Megnyugvással vettük tudomásul, hogy eltűnt a szemünk elől ez a veszedelmes pályaudvar, s izgalommal, vegyes örömmel vártuk az ismeretlen jövőt.

l998. október 15-én

 

A következő: Ederbauer

 

Adatok

  • szabadits34

  • nincs

  • 2011. júl. 9. 10:16

  • 2017. feb. 11. 19:42

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 1 806 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0