Utazás Liptai Józseffel (történt: 1944.11.09-10-ig)


            "A Háború" folytatása:                        

                                  

                                  Utazás Liptai Józseffel

                           (Történt: 1944. 11. o9- l0-ig)

Amikor Esztergom főútjára értünk, megláttuk a front elől menekülő családok sokaságát, amint vonszolták magukkal a gyerekeket, az öregeket, a betegeket, agyonfáradtan, éhesen, fázva és reményvesztetten.

Mellettünk dübörögtek a német tankok, teherautók ponyvával vagy a nélkül, végeláthatatlan sorokban.

A gyalog menekülők között haladva értünk a német konzulátusra, hogy engedéllyel a kezünkben felszállhassunk arra a járműre, amelyik hajlandó felvenni. Ezek után a Szent Anna templomot (kerek templom) körülvevő térre érkeztünk, ahol ponyvás teherautóra vártunk. Hosszú idő elteltével megszánt egy német katonai autó vezetője, s mi boldogan szálltunk fel Liptai Józseffel abban a hitben, hogy Apu nemsokára utánunk jön Nyőgérbe. Ekkor a legkisebb gyerek ötödfél, a legnagyobb tizenhárom éves volt. Hideg, késő őszi idő volt az nap, az eső is zuhogott, de a sátor védelme alatt jól éreztük magunkat.

Liptai József tagbaszakadt, robusztus, szakállas, ötven év körüli, magányos farkas volt. Valamikor oroszlánvadász, majd kígyóvadász, végül a hobók veszedelmes életét élte, majd hazatelepült Magyarországra.

Liptai József nem értett a gyerekekhez. Hallgatag ember volt, azt sem tudta hogyan kell hozzánk szólnia, ezért nem jegyezte meg a nevünket sem. Kísérőnk volt a szó szoros értelemben. A kicsiket mi nagyobbak segítettük, minden szükségletünket magunk rendeztük, a lehetőségek felmérése után. Víz a kulacsainkban volt, s ha kiürült, gondoskodnunk kellett a pótlásáról.

Életmentő volt cselekvőképességünk.

Az autó Komáromig vitt, ahol Liptai József leszállt, s megvárta, amíg a kicsikkel lekászálódtunk a magas platóról. Amikor egy kupacban álltunk, megszólalt a sziréna, s mi tudtuk, hogy fedezéket kell találnunk. Nem messze húzódott egy lövészárok, amibe beleugráltunk, mialatt az út szélén hagytuk mindenünket. A gödörből észrevettük a vadászrepülőből gépfegyverező katona vöröscsillagos sapkáját, s örültünk a lövészároknak. Azt is láttuk, hogy a menekülőkre lövöldözőt eltalálták a flakkosok[1], és a gép nagy tűzcsóvával zuhant a földre.

Liptai József az autók leintéséhez sem értett, ezért vártunk egyhelyben déltől estig, miközben elfogyasztottunk minden ehetőt a hátizsákjainkból, s több légiriadót is átvészeltünk. Ha nagyon elfáradtunk, ráültünk a zsákunkra, és vártunk, vártunk türelemmel az út szélén, a hidegben. Egy autó végre Győrbe vitt, s letett a vagongyár előtt. Féltünk, mert a felnőttektől hallottuk, hogy a vagongyárat biztosan lebombázzák. E miatt álltak ellen a nagyobbak Liptai József azon döntésének, hogy ebben a városban aludjunk. Giga tiltakozott a legerélyesebben, s vezetőnk engedett. Bámulatos, de a nagyobb testvéreim irányították ezt a nagydarab világutazót, kivétel volt az útirány, mert azt ő szabta meg.

Fáradtan, elcsigázottan érkeztünk a főtérre, ahol felvett egy ponyvás teherautó, s lám, alig értünk ki a városból, szólt a sziréna, zúgtak a bombázók, s hatalmas robbanások igazolták döntésünk helyességét.

A kicsik azonnal elaludtak, zsákjaikra borulva. Veszedelmes utak voltak ezek, mert az autók világítás nélkül közlekedtek, senki nem akart célponttá válni. Az autón nehéz gépet szállítottak a katonák, e mellé ült Giga, ahonnan később felállt valamiért. Ez volt a szerencséje, mert a keskeny úton árokba csúszott az autónk, ami fél oldalára billent; miközben kerülte a szembe haladó, szintén sötétben közlekedő tehergépkocsit. Ha Giga, akkor ott ül, agyonnyomja a platón megcsúszott gép. Az autót egy fa mentette meg a felborulástól, igaz, ennek ára volt: benyomta a kocsi fél oldalát. Bubut és Juditot újra az országút hidege ébresztette, hiszen le kellett szállnunk. Amíg vártunk, a férfiak minden erejüket latba vetették, amikorra kihúzatták az autót az árokból. Végül elindultunk, s a kicsik újra elaludtak. Pápán szálltunk ki, s az álomittas Bubut és Juditot a dermesztő hideg ébresztette immáron sokadszor.

Liptai József elment szállást keresni, s mi vártunk, vártunk dideregve a fagyos hidegben. Órák multán érkezett meg, s bevezetett egy nagy épületbe, ahol a szobában csak párnázatlan székek voltak. Igaz, a sarokban állt egy bőrfotel, amibe belevetette magát Liptai József, és azon nyomban elaludt. Mi ott tértünk nyugovóra, ahol tudtunk: hátizsákjainkra dőlve, összetolt székeken vagy a padlón. Az alig fűtött szobában fáztunk, de végül elaludtunk. Nem volt jó éjszakánk a hideg földön. Aki összetolt székeken aludt, annak sem volt kellemes, mert szétcsúszkáltak a székek.

Reggel már ennivalónk sem volt, hát nem ettünk. Vizet töltöttünk a kulacsokba és elgyötörten indultunk a főtérre, hátunkon a zsákkal. Több órát álltunk a hidegben éhesen, átfázva, amikorra felvett egy katonai teherautó. Sötétben, nagyon korán indultunk Pápáról, így délre érkeztünk Sárvár határához, ahol tankcsapda állta utunkat. Katonák ácsolták hatalmas fatörzsekből, ahol minden eddiginél nagyobb tömeg menekült nyugat felé gyalog, katonai autókon, tankokon, szekereken. A gyalogosok a hátukon cipelték pici gyerekeiket, kézikocsikon húzták beteg, járóképtelen öregeiket és csomagjaik tömkelegét.

A menekülő tömeg mellett a téren állt egy szép Krisztus oszlop1. A szobrot korlát védte, s mi itt rakodtunk le, védetten a járművektől, pár méterre a menekülő ember-áradattól. Ekkor közölte Liptai József, hogy elmegy Nyőgérbe, megkeresi Kató nénit, mi pedig várjunk itt, amíg visszatér. Gyalog kellett mennie tizenhárom kilométert, mert a kocsikkal menekülők észak felé tartottak, Nyőgér pedig délre esik Sárvártól. Aggódva néztük, amíg el nem tűnt, s azt sem tudtuk, mikor érhet vissza.

Aznap kemény fagy volt, s átfázva, éhesen, fáradtan vigyáztunk a kicsikre, akik lilára fagytak velünk együtt. Végül a krisztusoszlop körül szaladgáltunk Bubuval és Judittal, akik megértették, hogy mozogniuk kell, ha nem akarnak megfagyni. Amikor kifáradtunk, leültünk és reménykedve vártuk a segítséget.

Tőlünk pár lépésre megállás nélkül vonultak a katonai járművek telten civilekkel és katonákkal, míg a gyalog menekülő tömeg az út két szélén vonult tömött sorokban.

Több óra elteltével teljesen áthűltünk, s úgy éreztem, megfagyok. A kicsik is dideregtek, s egyre többször szaladtuk körül a szobrot, ugráltunk egyhelyben, de senki nem jött. Végül az arcunk is jéghideg lett, és ekkor Giga kitalálta, hogy húzzuk a fejünkre a váltás harisnyánkat. A szemünknél két lyukat vágtunk, s egymáson nevettünk. Ezen a kicsik is felvidultak, majd újabb köröket szaladtunk étlen, szomjan, mert befagyott a vizünk is a kulacsban.

Közben többször volt légiriadó, de mi nem mozdultunk a krisztusoszloptól; tudtuk, hogy elveszünk, ha Liptai nem talál meg. A légiriadókat helyben vészeltük át, a Jóisten segedelmével. Már sötétedett, s egyre hidegebb lett, amikor megállt előttünk egy lovas kocsi, szalmával megrakottan. A bakon Kató néni ült egy fiúval, aki a lovakat hajtotta, míg Liptai József a szalmában pihent, s mutatta az irányt.

Megmentő angyalként fogadtuk Kató nénit, míg ő kétségbeesetten kapkodta föl és dugta a szalmába a lilára fagyott kicsiket, miközben mi is felkapaszkodtunk, hidegtől meggémberedett végtagjainkkal. Liptai József elköszönt és eltűnt a sötét úton a tömegben.

 Ma tisztelettel adózom emlékének, mert teljesítette a vállalását; megtette, amire képes volt.

A szekér megállt egy vendéglő előtt, Kató néni és Janika (a bakon ülő fiú) lesegített mindannyiunkat, és bementünk a jó meleg helyiségbe. Mennyországban éreztük magunkat ezen a füstös, zsúfolt helyen, ahol végre felmelegedett átfagyott testünk, és finom csülkös bablevessel jóllakhattunk.

Újult erővel másztunk a szekérre és bujtunk a szalmába, hogy élvezhessük a kocsi ringatását a sötétben.

Amikor megérkeztünk Nyőgérbe, Kató néni szállást keresett.

Több család segített, én a szekeret hajtó Fazekas Janikáéknál aludtam Évával.

E nappal kezdődött életem legszínesebb, s talán legszebb másfél éve, a világháború kellős közepén.

 

 

(A folytatás: Nyőgér)

 



[1] Flakkos = többcsövű, légvédelmi tüzelő ágyú.

 

1 A barokk Krisztus oszlopot 1701 évben állították fel.

Adatok

  • szabadits34

  • történelem

  • 2008. dec. 31. 23:30

  • 2011. júl. 4. 22:24

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 1 291 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0