Vocklamarkt


Előzmény: Ederbauer

 

Vöcklamarkt

(Történt: 1945. 06. 11-11. 05 -ig)

Hosszú várakozás után autóra szálltunk, és a Vöcklamarkt mellett épített ideiglenes szálláshelyek (barakkok) előtt álltunk meg. Ide szállították azokat a családokat, akik féltek az oroszoktól, s e miatt nem mertek haza menni Magyarországra.

Mi a 24. számú szörnyűségbe költöztünk, aminek ”lakható" része a föld alatt nyirkosodott, míg a fölötte lévő nyeregtető a gödör szélére támaszkodott. A hosszú építmény elülső tűzfalán ajtó volt, a hátulsón egy kicsi ablak. Átázva, zuhogó esőben szaladtunk lefelé öt lépcsőn a "veremlakásba", s amikor a szemünk megszokta a sötétet, észrevettük a téglából rakott tűzhelyet és a mögötte, két oldalon elhelyezett tábori ágyakat (priccseket). Az egész helyiség vizes, dohos és hideg volt, pókok és hálóik tömkelegével. Itt hajtottuk álomra a fejünket éhesen, fűtetlen helyiségben, a „fekvőhelyeket” fedő nyirkos "szalmaágyon". Alighogy elaludtam, felébresztett a fejemre csöpögő saras víz, ezért a gerendához kötöztem a csajkámat. Így tett mindenki, aki nem akart elázni.

Másnap hét ágra sütött a nap, s akkor láttuk, hogy hosszú völgyben vagyunk, amire merőlegesen épültek a ”lakások”. A völgy egyik végéhez közel volt az országút, a másikhoz Schmidham falucska. Az a napunk tűzifagyűjtéssel kezdődött, az előttünk és mögöttünk magasodó domboldalon, a gyönyörű fenyvesben. Amikor megszáradt a tüzelő, Kató néni befűtött, s a melegben már elviselhetőbb volt a szállásunk. Sok elkeseredett család lakott együtt idegenekkel, de nekünk szerencsénk volt, tízen betöltöttük a helyiséget, ugyanis Ilonka néni velünk lakott itt is, Katinkával. Ebben az ideiglenes faalkotmányban (barakkban) folyamatosan fűtöttünk, miközben tűrhetően elhelyezkedtünk.

Vöcklamarktban jegyre osztogattak kenyeret, órákig tartó sorban állás után, amivel az első napon elvertük az éhségünket egy rövidke időre. Másnap elmentünk "vásárolni" Kató nénivel, de pénzért itt sem adtak semmit. Éhen mégsem maradtunk, ugyanis a világ minden táján vannak jószívű emberek. Ettől kezdve kéregettünk, amibe úgy beletanultunk, hogy elnyerhettük volna a "Koldulás Nagymestere" – címet.

A gyerek hihetetlenül tanulékony és alkalmazkodó. Mielőtt elindultunk élelemszerző útjainkra, összegeztük az eddig tapasztaltakat, s a szerint cselekedtünk. Első lépésben megvizsgáltuk, van-e istálló az adott házban. Azután megfigyeltük milyen ember gondozza az állatokat, majd bekémleltünk a tehenekhez. Egytehenes gazda szegénynek számított, a hat-nyolc állatot tartók pedig visszautasítottak, az esetek többségében. Rövid idő alatt megismertük a házak lakóit, állatállományukkal együtt. Ennek eredményeként tíz ember közül kilenc adakozott. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Vidáman jöttünk–mentünk a falu határán túl, míg "munka" közben szenvedő arcot vágtunk. A szenvedő arc az adakozók igénye, akik nem tűrik, hogy mosolyogjon a rászorult. Így tanít hazudni a felnőtt.

Feladataink végrehajtása közben a fösvénységet is megismertük, sőt, gyűlöletet is tapasztaltuk.

Egyik nap elindultam a boltba kenyérért. A pékség polcai roskadoztak a finom, illatozó árú súlyától. Az ajtó fölött elhelyezett csengő csilingelésére előjött a szikár termetű tulajdonosnő, akitől köszönés után kenyeret kértem, s mutattam a pénzt, előrenyújtott tenyeremen. Rideg hangon, szikrázó haraggal vágta oda: "I' hap' kejn! (Ich habe keine)! – és magamra hagyott az üzletben. Ez a nő megalázott és felháborított, de azt sem értettem miért nem vásárolhatok az üzletben? Szükség szabta helyzetemben a polchoz léptem, leemeltem két egész kenyeret, és illa berek, nádnak ered futottam, ahogyan a lábam bírta. Kató néni boldogan osztogatta az aludttejszínnel megkent szeleteket az éhes családnak.

Néha a kicsik is próbálkoztak élelemszerzéssel. Bubu, Judit és Katinka almát szedtek egy közelebbi fa alól, mert nem érték el a fejük fölött csüngőket. Ez okból kényszerültek a lehullott, kukacos gyümölcsből enni, miközben előrohant a gazda, kezében kaszával, s üldözőbe vette a halálra rémült gyerekeket. Judit hét éves volt, Bubu hat, míg Katinka huszonnyolc hónapos. Amikor a két nagyobb berohant a barakkba, minden ízükben remegtek, alig tudták elmondani, mi és hol történt, miközben Judit egyik cipőjét is elveszítette. Kató néni és Ilonka néni szaladtak Katinkáért; aki ott zokogott a feldühödött dúvad előtt. Az anyja ölbe kapta, és felindultan szidalmazta a kegyetlen gazdát (jó szolgálatot tett kifogástalan német tudása).

Erdőben is barangoltunk, ahol finom, érett szamócára leltünk. Ilyen csatangolásaink közepette figyeltünk fel hangos gallyropogásra, amit a közelünkben álló, minket figyelő, hatalmas medve okozott. Szerencsénkre, rövid szemlélődés után kényelmesen megfordult és elballagott. Mondanom sem kell, hogy fellélegeztünk.

Az erdőben. német szekértábort[1]is felfedeztünk, amire két őrszem vigyázott. Köszöntünk és miközben bámultuk a lovakat, megnéztük a szekerek tartalmát a családfenntartók szemével:  sok használható holmit fedeztünk fel. Kató nénit nagyon érdekelték a táborban látottak, különös figyelemmel a pokrócokra. Többünknek nem volt se télikabátja, se megfelelő takarója, időközben kinőttünk mindent. A családi tanács úgy döntött, hogy elmegyünk a táborba, hátha eredményes lesz a kirándulás. A "haditervet" előre megbeszéltük.

Az őrök azonnal felfigyeltek Kató nénire (harmincnyolc éves volt), aki Judit és Bubu "védelme" alatt beszédbe elegyedett velük. Ezen túl ránk se néztek, csillogó szemmel figyelték Kató nénit.

Ezt látva, elsomfordáltunk az őrök közeléből, s beosontunk a szekértáborba. Minden kocsit átkutattunk, és elhordtuk a zsákmányt az erdő mélyére. Kosár gyanánt pokrócot használtunk, amit a négy sarkánál fogva emeltünk a vállunkra, hogy nyom nélkül maradjon a rejtekhely. Erőnk híján többször fordultunk, s mindent elhelyeztünk egy bokorral fedett mélyedésbe. Ezután visszaszivárogtunk Kató nénihez, aki csak erre várt a kicsikkel, védelmünk érdekében. Amikor öten körülálltuk a sötétben, a reményt vesztett katonák győzködni kezdték, jöjjön máskor is, de Ő kedvesen visszautasította a kérést azzal, hogy sok gyereke van, nem ér rá ilyesmire. Udvariasan elbúcsúztunk, és kerülő úton siettünk a rejtekhelyre, ahol a nagy zsákmány lapult. Volt ott egy húszliteres és egy tízliteres zománcozott lábas, egy vörösréz lábas tele liszttel, félzsáknyi szárazbab, ugyanannyi borsó, fakanalak, evőeszközök, legalább hat–nyolc lópokróc és több kiló só.

Kató néni annyira örült, hogy azon nap felírtuk az ajtónk fölé: "Vidám lányok tanyája!" Így adtuk tudtára mindenkinek, hogy odabent boldog emberek laknak.

Természetesen gond is adódott, ugyanis a nehéz zsákmány messze volt, nem tudtuk hazahozni. Ebben segítettek azok a férfiak (fiúk), akik a l4. számú szálláshelyen laktak heten, s nagyot nevettek, amikor a feliratot meglátták. Ezen felbuzdulva ők is a bejáratuk fölé pingálták: "Vidám fiúk tanyája!" A vidám fiúk végeztek el sok nehéz férfimunkát, s élelmiszerrel is segítettek: igazi "kenyeres pajtások" voltak.

Giga feljegyezte a nevüket: Tóth Pista (hentes volt, de hazajövet sajnos meghalt a linzi kórházban. A flekktífuszból sikerült kigyógyulnia, de a hosszú éhezés után – orvosa tilalma ellenére – jóllakott mákos tésztával, amibe belehalt, pedig otthon várta a felesége és négy éves kislánya), Várhegyi Karcsi, Bogos Lajos, Kovács Jancsi, Balázs Bandi, Fehérvári Karcsi és Pölöskei Cecíl (Ő volt a főlovásza Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzójának). Hozzájuk fordultunk most is, amikor az elrejtett szerzeményünket haza kellett hoznunk. Azonnal segítettek, mert tudták, hogy tönkretehet mindent a dér vagy az eső. A csodálatosan szép lipicai lovakat otthonról menekítették és gondozták. Igáslóban sem szűkölködtek, szerezték az elhagyott szekértáborokból. Az állatoknak lopták a takarmányt, amiért rendszeres összetűzéseik voltak a rendőrökkel.

Két lóval indultunk a rejtekhelyre, ahol mindent felpakoltak a lovak hátára, s baj nélkül érkeztünk a barakkba a sok kinccsel. Kató néni azonnal feltette főni a húszliteres lábasba a bablevest, mi pedig  boldogan énekeltünk a "Vidám fiúkkal" a barakk előtt.

Sajnos, az élet nem mindig vidám, hisz szörnyű dolog is történt. Az egyik csődör szájba rúgott egy tizenhét éves fiút, aki a ló körül legénykedett, minden figyelmeztetés ellenére. Láttam, amint tehetetlenül feküdt a féloldalt lógó, összetört alsó állkapcsával, s erősen vérzett. Szörnyű látvány volt. Cecil bácsi rohant megfékezni a lovat, majd rápattant a csődör hátára, és mentőért vágtatott, míg mi rémülten szaladtunk Kató nénihez. A fiú hónapok múltán jött rendbe úgy, ahogy.

Időnként elcsavarogtunk Vöcklamarktig is, ahol útközben tejjel teli kannákat láttunk egy kispadon. A gyepen ültünk és néztük, ahogyan a tejszállító autó vezetője felrakta a tele edényeket, a helyébe üres kannákat tett, tetejükön a vételárral. Amikor senki nem figyelt ránk, közelről is megnéztük, tényleg az utcán hagyták-e a pénzt, azaz a tej ellenértékét. Nem hittük el, hogy őrizetlenül hagyják az értékeiket, pedig igaz volt. Ez a módszer nagyon tetszett nekünk is, bár tudtuk, hogy az élelemszerzés ilyen módja tilos a magyarnak. Igaz, efféle korlátozásokra rá sem hederítettünk, mert igazságtalannak tartottuk. Kató néni pénzt adott, és a vízhordásnál tanult módszerrel hazavittünk egy kannát fizetség ellenében, igaz, csereedény nélkül. Amikor elfogyott a tej, már üres kannával dolgoztunk. A pénzt minden esetben otthagytuk, a szokásaiknak megfelelően.

Szívesen venném a kereskedelem ilyen becsületes bonyolítását ma is, de ettől egyre messzebb vagyunk.

A tejet titokban vittük haza nagy körültekintéssel, de egyszer mégis észrevettek. Ekkor otthagytuk a kannát és futottunk, ahogyan a lábunk bírta. Ez után végleg lemondtunk erről a vásárlásmódról, pedig ennyi tejből mindig volt „otthon” tejszín, túró, vaj és író. Ma sem értem, hogy az osztrákok miért kényszeríttették a menekülteket arra, hogy éhezzenek, amikor mindenkinek volt pénze, hogy eltartsa a családját, és áruban sem volt hiány.

 Idő haladtával az egész környéket megismertük és szemmel tartottuk. Egyik nap erős motorzúgás és egyéb zaj hallatszott: amerikai katonák vertek tábort a közelben. Sokan és gyorsan körbekerítették a kijelölt helyet, épületeket csavaroztak össze, járdákat tettek le műanyagból, asztalt, széket helyeztek el ebédlő gyanánt, azaz mindent elkészítettek, amire szükségük volt.

Naphosszat figyeltük szokásaikat, éreztük ételeik illatát, s egyre közelebb merészkedtünk a drótkerítéshez, ami mögött ebédlőasztalok álltak. Itt evett az egymást váltó katonák sokasága.

Ekkorra már egy éve úton voltunk, s az ételeink többsége tej, bab és liszt volt. Nem csoda hát, ha az ínycsiklandozó – sokszor ismeretlen –, finom illatra gyülekeztünk a dróthálónál. Megfigyeltük, hogy mindent konzervből készítenek, az üres dobozokat pedig kihajítják a kerítésen kívülre. Ezeket egyenként megvizsgáltuk, s szerencsénkre sok finom ennivalót találtunk, amit összegyűjtöttünk a dobozaikban, ételfajták szerint. Az egész család jóllakott a kihajigált, elsőrendű táplálékból. Legjobban jártunk a palacsintatésztával. Ezek a dobozok ötliteresek voltak, henger alakúak, füllel ellátottak, akár a vödrök. Egy-egy palacsintasütésnél legalább tízliternyi kész tésztát vittünk haza. Ebben közrejátszott a szakács is, aki a sűrű keveréket gyors mozdulattal öntötte ki, így a doboz alján maradt az étel egyharmada. A "vödröket" akkor dobta át a kerítésen, amikor látta, hogy erre várunk. Ebből a sűrű tésztából sütött Kató néni több száz palacsintát. Ilyenkor meghívtuk a vidám fiúkat ebédre, akik hoztak néhányszor lóhúst vagy kolbászt, amit a szerencsétlenül járt kényszervágott lovak húsából készítettek.

Senki nem élt ilyen jól a táborhelyen, mit mi és a vidám fiúk. Igaz, vallottuk a nép életbölcsességét: "Segíts magadon, Isten is megsegít!"

Amíg koldulással tejet és kenyeret szereztünk, addig az amerikai konyhán finom ételeket kaptunk. Egyre többet mentünk a táborba, és kevesebbet a faluba. Az is előfordult, hogy a konzervekben nem volt elegendő étel. Ilyenkor éhesen néztük a jóízűen falatozó katonákat az asztaluktól félméternyire, miközben markoltuk a drótot. Minden tizedik katona adott valamit. Egyesek elkérték a csajkánkat, s teletölttették a szakáccsal. Minden nap jóllakottan érkeztünk haza, étellel teli konzerves dobozokkal, ezért otthon sem éhezett senki. Baj akkor volt, ha esett az eső, vagy nagyon hideg volt. Ilyenkor a katonák belső helyiségeikbe költöztek, ami egyre többször fordult elő, hiszen megérkezett az ősz.

A dombon és az erdőn túl szántóföldek voltak, amiket szemrevételeztünk. Éhesen álltunk meg egy gyönyörű, levelek borította földrész előtt, s megkóstoltuk a zöldellő szépséget, de nem ízlett. A természet arra intett: nem minden jó, ami csábító. Megkóstoltuk a gyökerét is az éhségtől hajtottan, ám az sem volt jó. Csillapította ugyan az éhségünket, viszont cserében marta a szánkat. Kató nénitől tudtuk meg, hogy cukorrépát ettünk. Találtunk hatalmas burgonyaültetvényt is, ám ezt a területet "policejek" vigyázták. Mi viszont éhesek voltunk, ezért az erdő felől közelítettük meg a burgonyabokrokat. Kikapartuk a gumókat a zöld szárak alól, s iszkoltunk az erdőn át a szállásunkig. „Otthon” eldöntöttük, hogy itt szedjük össze a télirevalót. A sötétség leple alatt elindultunk hatan: Kató néni, Éva, Évi, Giga, Ria és én, egy-egy zsákkal felszerelve. A kicsik a barakkban aludtak, Ilonka néni felügyelete mellett

A krumpliföldet kúszva közelítettük meg, s kanállal kapartuk ki a gumókat. Ez a feladat nem volt izgalommentes, mert az őrök észrevettek valamit a halálos csendben, ám féltek odajönni; helyette kavicsokat dobáltak ijesztgetés céljából. Azt hihették, hogy veszedelmes férfiak lopják a burgonyát. Ebben a hitükben szerettük volna megtartani őket, ezért továbbra is hang nélkül szedtük a télirevalót. Olyan sötét éjszaka volt, hogy kizárólag tapintással tájékozódtunk, de úgy dolgoztunk, akár egy gép. A tele zsákokat elvonszoltuk a lejtőig és legurítottuk, bár a zsák útjában sokszor állt egy-egy fenyőfa. A szállásunk közelében felemeltük a terhet, hogy nyom nélkül juttathassunk a "lakásba", majd késedelem nélkül elraktároztuk a szerzeményt a „ágyak” alatt. Lakhelyünk víztartalma a burgonyának volt eszményi hely. Ezután visszaszögeztük a deszkákat, a szalmaágyat megigazítottuk és jót aludtunk reggelig. Nem csoda, hiszen nehéz feladatot hajtottunk végre, jóval erőnkön felül (A termőföld egy kilométernyire lehetett a lakhelyünktől).

Reggel megérkeztek a "policejek", ugyanis a nyomok a táborig vezettek. Hozzánk is bejött legalább négy rendőr, de Kató néni elrendelte az alvástetetést, s mi álmosan "ébredtünk" a "policejek" nagy hangjára. Amikor meglátták a nyolc gyereket a két nővel, sarkon fordultak és elmentek.

Ilyen körülmények között éltünk, amikor közeledett a tél. Nem volt cipőnk, télikabátunk, meleg takarónk, s általában semmink. Nem róhattuk a lucskos, hideg utakat lyukas lábbelivel, sőt szandálban. Máról holnapra éltünk, s gondoskodnunk kellett ennivalóról akkor is, ha mindent elborít a hó, amit megfelelő ruházat nélkül nehéz, vagy lehetetlen megoldani. Nagy baj volt az is, hogy az amerikaiak belső helyiségben étkeztek, s egyszerre dobálták ki a konzerves dobozokat, kiszámíthatatlan időközönként.  E miatt fagyoskodtunk órákig, amikorra összeszedtük a napi élelmiszer egy részét, kinőtt télikabátban, rongyos cipőben, széllel bélelt ruházatban.

A nehézségektől függetlenül, minden áldott este énekeltünk négy szólamban, vagy kánonban a barakklakók tapsai kíséretében. A kedélyünket végig megőriztük.

Egyik reggel meglepetés ért, mert leesett az első hó, s még a barakk is megszépült, kívülről. Boldogan játszhattunk odakint, mialatt Kató néni éjjel–nappal szabta–varrta a télikabátokat, aligvilágítás mellett, miközben a németektől "szerzett", durva pokrócok kisebesítette az ujjait. A bélést és a vatelint a kinőtt kabátokból nyerte, amiket ízekre bontott. Kató néni varrónő is volt, szerencsénkre. Amikor tehette, segítségül hívta a két nagylányt, ám a munka nagy része rámaradt. Ő főzött, mosott a lavórban (mosószer nélkül), folyamatosan varrta, stoppolta a szakadozott, kinőtt ruhákat, felügyelt ránk, s ha tehette, koldulni is jött velünk. A cipőnk állapotán viszont Kató néni sem tudott segíteni, ezért szárította, toldozta–foldozta állandóan vizes és lyukas harisnyáinkat.

Kimeríthetetlen energiával végezte a feladatok oroszlánrészét, remek kedélye és nagy "anyai" szeretete felejthetetlen. Velünk énekelt esténként, miközben éjjel–nappal fáradozott értünk.

Sok gondja mellett, a legnagyobb aggálya a tizennégy éves Éva volt. Zabolátlan magatartása és szépsége miatt, zsongtak körülette a fiúk. Egy amerikai katona is sűrűn körözött a környékünkön, akivel Éva hetyegett a „lakásunk” előtt, ezért Kató néni, mellé rendelt többünket. Egyedül nem engedte sehova, s kéregetni sem járhatott, igaz, nem is akart. Ha kimozdult, legalább hárman kísértük legnagyobb dühére. Egyik nap Éva szép púderdobozt kapott az amerikai fiútól, és egy nagy kartondoboz élelmiszert. Boldogan vittük Kató néninek, aki nem örült nekünk. Évát keményen megszidta, és megtiltotta az ajándékok elfogadását egyszer és mindenkorra. Éva szikrázó haraggal érvelt, de Kató néni nem engedett: engedelmességre kényszeríttette. Még így is megszólította egy "menekült házaspár", s meghívta őt vacsorára egy Harmischban bérelt házba. Kató néni anyaoroszlánként állt Éva elé és megtiltotta, hogy elmenjen. Csakis ezzel a fellépéssel érte el az erőszakos, tudatlan gyermeklánynál, hogy otthon maradjon. Éva dühöngött, miközben Kató néni századszor magyarázta el, hogy azok el akarják rabolni, mert gazemberek. Végül Kató néni erőteljes fellépése hatott (az érvei nem); Éva nem ment "vacsorázni". Másnap megtudtuk, hogy a férfi és a nő elutaztak Amerikába a "vacsora" időpontjában. Évának ez sem volt bizonyíték, véletlennek vélte, s hitte az igazát.

Végzetes szerencsétlenséget okoz, ha a szépség olyan energiával párosul, amit nem fékez belső akarat.

A hideg beálltával egyre nehezebb lett az életünk. Egyik nap meglátogatta Kató nénit egy házaspár Harmischból és kérték, adjon nekik örökre engem, Ők iskoláztatnak és felnevelnek. Ettől a családtól mindig kaptam reggelit, tejet és írót, kéregetéseim során. Kató néni kedvesen elmagyarázta, hogy nem adhat oda, mert nem az ő gyerekei vagyunk, hanem a bátyjáé, aki hazavár minket. Én csak álltam és hallgattam; tudtam, hogy Kató néni nem ad senkinek. Sajnos a házaspárról nem tudok semmit, de azt igen, hogy minden esetben segítettek, amikor szükséget szenvedtem.

Ahogyan telt, múlt az idő, egyre több élményben volt részünk. Ezek a közös erővel uralt élethelyzetek – sokszor vészhelyzetek –, egységbe kovácsolták a családot, minden vonatkozásban. A Kató nénivel kialakult bensőséges viszonyunk egyik jele volt a szeretetből fakadó becenevek sokasága. Ezek közül a kedvence az "Ürs" volt, de elfogadta a többit is; tudta, hogy szeretjük. Amikor az évek során levelezni kényszerültünk Vele, írása végén ezt olvastuk: Ürs. Ha nekünk szólt a levele, soha mást nem írt alá. Azt sem ellenezte, ha kedveskedve tegeztük, bensőséges, vicces, örömteli beszélgetéseink során, viszont magáztuk komoly témák közben vagy nézeteltéréskor. A hangulathoz igazított tegezést haláláig (nyolcvan éves koráig) alkalmaztuk.

Ezt a szeretetteljes hangulatot zavarta meg az a hír, hogy a menekülteket hazaküldik, hiszen vége a háborúnak. Választási lehetőséget is adtak: Magyarország helyett Belgakongót, de erről lemondtunk.

Fájó szívvel, rossz előérzettel becsomagoltunk, felszálltunk egy zsúfolt amerikai teherautóra, s zuhogó esőben érkeztünk Vöcklabruckba. Ott derült ki, hogy a hazainduló vonatot orosz katonák kísérik. Ez rémisztő hír volt, ezért újra autóra szálltunk, s több ijedt családdal együtt visszautaztunk a barakkokhoz. Ott nagy meglepetés ért; kifosztották a "lakásunkat". Sokat dolgoztunk, amire a rend helyreállt, ám régi jó kedélyünket csak a felirat hirdette: "Vidám lányok tanyája!" Sok „lakhely” állt üresen, megérkezett a tél is, éheztünk, fáztunk, s fájón éreztük, hogy a legszebb időszaknak vége. Így voltak ezzel a vidám fiúk is, mindnyájan rossz érzéssel gondoltunk a hazautazásra.

Még egy hónapot töltöttünk kétségektől gyötörten, amikor az osztrákok kiutasították a magyarokat az országból.

Leverten csomagoltunk: rossz híreink voltak az erőszakoskodó oroszokról. Másodszor hagytuk el az ideiglenes szálláshelyünket (barakkot), de most végleg.

Amerikaiak vittek Vöcklabruk vasútállomásra, ahol már bent állt a Magyarországra induló szerelvény. Felszálltunk egy vagonba, s elhelyezkedtünk az egyik oldalán tízen a csomagjainkkal, míg a másik felén a hét vidám fiú szorongott egy négytagú családdal.

Nagy csend honolt a vagonban, amikor végre kifutott a vonat a nyílt pályára; senki nem tudta mire számíthat Magyarországon.

1998. szeptember l0-én

 

Folytatás: Útban hazafelé



[1]  Szekértábornak a lovas kocsikkal vonuló katonai alakulatok tábor helyeit (pihenő helyeit) nevezzük. A szekereket kör alakban helyezték el, a kör külső felén meredező rudakkal, ahol a lovas kocsik védelmül szolgáltak a körön belül alvó katonáknak és lovaiknak. A tábort őrök vigyázták.

Adatok

  • szabadits34

  • nincs

  • 2011. júl. 27. 17:10

  • nem volt módosítva

  • magyar nyelvű

  • saját

  • 1 802 megtekintés

  • 0 darab

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

Eddigi hozzászólások

Legyél az első, aki elmondja a véleményét.

Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0