Minden ember életében kiemelkedő fontosságú,hogy a környezetével milyen kapcsolatba kerül. Egyetlen dolgot biztosra vehetünk. Mindenkinél elérkezik egyszer a pillanat, amikor bizonyos együttállások következtében a környezeti elemek egyike a vesztét okozza. El ugyan nem kerülhető a vég, de vajon felkészülhetünk-e rá, hogy méltósággal viseljük a sorsunkat?

A felkészülés tudatos értelemben azt jelenti, hogy számot vetünk a kínálkozó lehetőségekkel, és a döntéshelyzetekben előrelátó gondolkodásról teszünk tanúbizonyságot.

Adott helyzetben mindenki aszerint dönt, ami -hite szerint- számára, és az őhozzá tartozó közösség számára a legkedvezőbb, figyelembe véve a körülményeket, és feltételezve, hogy nemes szándék a vezérlő elv...

Egyes problémákról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy azonos mértékben jelent kihívást különböző embereknek, pedig, ha jobban belegondolunk, az emberi életutak különbözőségébe, felismerhetjük, hogy a különböző társadalmi, kultúraláis háttér eleve eltérővé teszi a tényleges problémák jelentését.

Éltetünk különböző szakaszaiban más- és más képességekkel rendelkezünk. Az idő múlásával korábban igaznak hitt állításaink válhatnak megkérdőjelezhetővé, vagy éppenséggel valótlannak vélt helyzetek bizonyosságáról győződhetünk meg, alapos szemrevételezést követően.

A természetben megfigyelt jelenségek hatásaitól csak az képes részben, vagy egészen függetlenítani saját életvitelét,aki teljes egészében mélyére ás érzékio tapasztalatainak, felfedezve azon lelki tényezőket, melyek befolyásolják akaratát a tettei kivitelezésében, vagy épp ellenkezőleg, cselekedetek véghezvitelére sarkallják.

Tudatos Énünk megélése során szüntelenül kétfajta képpel kényszerülünk szembesülni:
Az egyik kép az, amelyiket a környezetünkben élők, mint egy tükörképet tartanak felénk. Szemükben felnagyítódnak hibáink, és erényeink, tekintetükkel az érző/értő lélek kiolvashatja rosszallásukat, helyeslésüket. Vélekedésüket rólunk.
A másik önmagunkról kialakított kép, lényünk legbelső természete, melyet sokszor annyira rejtett mozgatórugók irányítanak, hogy lehetetlennek tűnhet elsőre a helyénvaló önmegismerés.

Aztán, ahogyan letelik az egyének számára rendelt személyes életidő, és a legkülönfélébb élet-, és munkatapasztalatok rakódnak egymásra, mint a festő vásznán a színes festékrétegek, mindinkább nyilvánvalóvá válik, a tézis, melyet kezdettől fogva gyaníthattunk; minnél több dolog van az ég alatt, amit megismertünk, annál szélesebbre tárulnak az ismeretlenre nyíló kapuk...

Ilyen helyzetben mégsem a kétségbeesés nyújthat vigaszt, hanem még nagyobb kitartással és elszántsággal vagyunk kénytelenek szembenézni a ránk váró csodálatos élményekkel, mert csakis a tapasztalat az, ami végül meghozhatja számunkra majdan, egy küzdelmes élet hosszú, fáradtságos tanulással és munkával teljes pillanatainak gyümölcsét. Azt a boldogságot, amit mindazok együttérző szeretete jelent, kiket kegyesen mellénk rendelt valamely felsőbb hatalom, hogy társaságukban élvezhessük az emberként való létezés örök misztériumát.