Rózsák völgye

  Réges-régen élt egy királylány, aki nem volt megelégedve a sorsával. Unta már a királyi etikettet, a folytonos kényszermosolyt, ezért elhatározta, hogy otthagyja az udvart, és paraszti életet fog élni.

-         Dada! Hol van Rosita? – a királynő kétségbeesett hangja rázta meg a palotát.

-         Nem tudom asszonyom. Csak ezt a levelet találtam a szobájában. Önnek címezték.

-         Lássuk, most hova szökött? – a királynő idegesen tépte fel az uralkodói pecsétet.

 

„ Drága Mama!

  Nagyon sajnálom, de el kellett mennem, nem bírtam már a királynői   életmódot. Ne is keressetek, a vízbe vetettem magam!

Imádok mindenkit!

Rosita”

 

-         Úristen! – a királynő rohant a tengerpartra, de nem talált mást, csak Rosita játékmackóját.

-         Hát megtetted… - suttogta Rosita anyja. Térdre borult, és imádkozott lányáért, Nem volt szomorú, mert tudta, hogy ez volt lánya minden vágya. Ő pedig bármit megtett volna gyermekéért.

Rosita eközben a tengerpart mentén gyalogolt, keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát.

-         Ameno… - dúdolgatott egy dalt magában.

-         Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezte egy hang.

-         Ki volt ez? – kérdezett vissza rémülten.

-         Ne ijedezz! Nézz magad elé! Mit látsz?

-         Egy apró pillangót.

-         Na látod! Én kérdeztelek.

-         De a pillangók nem tudnak beszélni!

-         Hogy-hogy nem? Itt mindenki tud beszélni. A fák, a fű, a madarak…

-         Miért? Hol vagyok?

-         Nem hallottál még a Rózsák Völgyéről?

-         De az csak a mesékben létezik. – mondta meglepetten Rosita.

-         Ezt meg honnan szeded? A Rózsák Völgye mindig is itt volt. Jajj, de buta vagyok! Még be sem mutatkoztam. Riff, a pillangó. És, te ki vagy?

-         Az én nevem Rosita. Rosita, a királylány.

-         Ááááá! Akkor Téged várt a mi nagy urunk!

-         Ki a ti nagy uratok?

-         Fernando da Silva. Már 300 éve uralkodik a Rózsák Völgyében.

„ Akkor már biztos jó öreg. És rám vár…Ajjaj!” gondolta Rosita, és kitalált egy cselt.

-         Figyelj csak Riff! Menj előre az uradhoz, majd én is megyek, de előbb átöltözöm, mert így ugye nem mehetek egy nagy uralkodóhoz. Menj csak előre!

-         Jól van, de gyere! – Riff kicsit gyanakodott, mert a lányon egy álomszép ruha volt, mi lehet még ennél is szebb?

Riff gyorsan a palotába repült.

-         Nagyuram, nagyuram!!! Itt van Rosita!

-         Komolyan mondod Riff? Istenem, hát megjött végre! Ő az, akire mindig vártam…De így nem jelenhetek meg előtte! – a nagy úr úgy gondolta, hogy egy ilyen szépség előtt nem jelenhet meg a legócskább ruhájában, amiben teheneket szokott fejni.

Miközben öltözött, valaki kopogtatott az ajtón. Riff nyitotta ki a kaput.

-         Kisasszony! Hát megjött?

-         Mé? Mit gondótá? Maj nem gyüvök?

-         Na de kisasszony! Így itt nem beszélhet!

-         Má mé nem?

-         Megjött a kisasszony Riff? – kiáltott ki izgatottan a szobájából Fernando, majd hirtelen előrelépett.

-         Ó uram, ő csak egy parasztlány.

-         Jó napot, Lizzy a nevem. Oszt magát hogy híjják?

-         Fernando da Silva. Mondták már, hogy gyönyörű vagy? Vedd le a kalapod!

-         Oszt ugyan mé?

-         Vedd le! – emelte meg Fernando kicsit a hangját.

 

Rosita levette a kalapját. Ahogy jobban megnézte magának a nagy urat, valami furcsát érzett. Alig kapott levegőt, majd hirtelen összeesett.

-         Rosita! – kiáltott fel Fernando, mert ő bizony az álca ellenére is tudta, hogy Rosita az. A lányt bevitték a legszebb szobába, és befektették a legszebb ágyba.

Mikor reggel felébredt, madarakat látott az ablakpárkányon.

-         Rosita a királynőnk, Rosita a királynőnk!

-         Dehogy vagyok a királynőtök!

-         Dehogyisnem! A párkák megmondták.

-         A párkák a görögök istennői. Hol vagyok egyáltalán?

-         A Rózsák Völgyében.

-         Az csak mese.

-         A mese csak annyira mese, amennyire mesének hisszük. Királynőnk! Öltözz át! A férjed már vár.

-         A férjem?

-         Igen. Fernando da Silva. Már 15 éve a férjed.

-         15 éves vagyok. Hogy lehetne a férjem?

-         Ja igen! A párkák azt mondták neki, hogy te, királynőnk, te leszel a felesége. És a nagy úr már 15 éve vár rád.

-         Ugyan! Ez a sznob nagyúr?

-         Menj csak az ablakhoz! – a madarak az ablakhoz terelgették Rositát.

  Amikor kinézett, a „sznob nagyúr” éppen a lovakat csutakolta. Beszélt hozzájuk, értette a nyelvüket. Rosita beleszeretett az egyszerű emberbe, aki a cifra ruha mögött rejtőzött.

Fernando hirtelen felnézett, és meglátta az ablakban szerelmét. A lány csak bámulta a fiút, és kinevette sajátmagát. Hogy is gondolhatta, hogy Fernando valami ráncos öregember?

-         Rosita! – kiáltott fel az ablakba Fernando – Gyere! Nézd meg a lovad!

Rosita rohant le a lépcsőn. Fernando a legszebb lovat ajándékozta neki. Gyönyörű fekete kanca volt. A neve pedig, mi is volt a neve? Megvan! Corazon, vagyis szív. Mert ez a ló volt a legjámborabb a világon.

Rosita és Fernando ezután nagyon-nagyon boldogan éltek. Mindenhova együtt mentek, és Rosita elfogadta a királynői címet. Együtt uralkodtak a Rózsák Völgyében. Míg ketten voltak, nem volt semmi gond az országban.

Ám egy nap eljött az elkerülhetetlen.

-         Rosita! Menned kell!

-         De hova, miért? – Rosita nagyon kétségbeesett.

-         A Rózsák Völgye eddig volt az otthonod. Segített, hogy megtaláld önmagad, a vágyai, az álmaid. Most menned kell, el kell válnunk. De minden éjszaka visszajöhetsz hozzám, ha nagyon akarod.

-         Miért csak éjszaka? Én nem akarok elmenni!

-         Zephirus! Vidd őt! – Fernando parancsot adott a szélnek, hogy vigye vissza Rositát az otthonába.

 

 

-         Rosita! Rosita! – a királynő hangja ébresztgette a lányát.

-         Mama! Te mit keresel itt? Hol vagyok?

-         Itthon kislányom. Santander palotájában

-         Azonnal ki kell mennem  a tengerpartra! – Rosita megpróbált lábra állni, de nem tudott. – Mi bajom? Anya! Miért nem tudok lábra állni?

-         Kislányom! Egy évvel ezelőtt nagyon beteg lettél. Egyik nap ájultan estél össze, és csak most tértél magadhoz.

-         Akkor álmodtam?

-         Mit álmodtál?

-         Semmit anya, semmit. – Rosita nem törődött bele, hogy csak álom volt. Nagyon várta már az éjszakát, hogy Fernandóval lehessen.

-         Azt mondta, ha nagyon akarom, vele lehetek.

Nagyon akarta, hát újra a Rózsák völgyében állt.

-         Fernando!

-         Rosita!

Újra találozott a két szerelmes. Rosita megértette, hogy neki a másik világban van az otthona.

-         Rosita! Nekünk, a szerelmünknek így nincs értelme.

-         Egy szerelemnek akkor nincs értelme, ha már mindkét fél feladta, márpedig én soha nem leszek hajlandó feladni. Azt mondtad, megtaláltam az álmaimat. Nekem Te, és ez a hely az álmom. Nem fogok beletörődni, hogy elveszíthetem.

-         Istenem! Nem tudom, mivel érdemeltelek ki. Én sem akarlak elveszíteni! – Fernando szorosan átölelte Rositát, legszívesebben el sem engedte volna, de jött a reggel, a nagy ellenség.

   Így éltek, mindig csak éjszaka találkoztak. Rosita jó királyné lett, de minden nap egyre jobban várta, hogy a Rózsák Völgyébe költözhessen. 35 éves volt, mikor örökre odaköltözhetett végre. Akkor halt meg ebben a világban. De mielőtt meghalt volna, megtanította  a gyerekeinek a szeretet és a mese hatalmát.

• Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-NC-SA 4.0)