Na jó,ez elég sötétre sikeredett! Pozitív hozzáállás! :) Hogyha sötétnek hiszed sötét is lesz.

Sokszor vannak nekem is hasonló gondolataim.Én már ott tartok,hogy inkább nem kérek tőle semmit.Ne ígérjen,hogy majd! Nekem most van szükségem és még sok emberek itt a Földön ! Ide kellene a segítsége,nem pedig hogy majd fent ! Elég vicces hogy a megváltás csak a halál után van. Elvárások vannak,segítség mért nincsen?

Elég durva érzéseket keltett bennem amit írtál.
Nem tudhatom miket élhettél meg, de nagyon segítenék.

"Sokszor nem tudom már mi számít rossznak vagy jónak."

Szerinted túl lehet emelkedni a dualista gondolkodáson?Segítene? Máshogy kell gondolkodni?Nagyon számít a nézőpont.

Ismersz személyesen olyan embert, aki olyan dolgokat élt meg mint Te?

Kigondolja az Isten, hogy teremt magából sok önmagát, képére formálja adottságait tekintve, de elbutítja őket kegyetlenül. Mikor mély homályából ébredezik a lét, népeket kreál, szabályokat, társadalmi berendezkedést épít, melyek megsérthetők s szemben áll elsődleges akaratával. Véteni születik meg az ez ember, már az előtt bűnös hogy leköltözne a földre, hisz vágyában megkovácsolódik ezáltal a földi élet élése közben fellépő akaratos akarattalan vétkezés, melyért büntetést kap hogy tanuljon és szenvedjen, azért, amit valójában ő sohasem akart. Színre, földrészre külön külön kiszab ítéletet. Talán az Isten beteg volna? Ha önmagát ennyi részre osztja, s megrontja hogy javulhasson, lehet hogy maga az Isten betegedett meg, s így kívánja meggyógyítani, kitisztítani magát, melyekre sok 1000 évnyi földi idő szükséges? Lehet hogy világháborúk és földrészek felperzselése az ő magasztosságának negatív kiáradásából, tisztulásából fakad, s igazából ő szorul megmentésre nem mi? Mi vállaljuk kollektív életünkkel egy magasabb cél érdekében a születést?
Vagy az Isten nem beteg úgy mond, csupán pszichopata? Élvezi hogy teremtett valamit, melyben olyan sok a szenvedés? Felülről nézi és lehet hogy a játék pont saját szabályai miatt olyan érdekes?
Mi jóság van vajon az ő gondolataiban? Van egyáltalán vajon? Miért nem tesz erről sohasem tanulságot csak a rosszról és gonoszról? Hol érhető el az Isten, vagy valami amit a földi tudatlan Istennek hív? Merre kell keresni? közelre nézni vagy távolra? Kívülre vagy belülre? És ha kérjük miért nem segít miközben egyetlen gyermeke is megválaszolta: "Kérj, s megadatik!" Esetleg nem tud az ember tiszta szívből kérni, s e fertőzött kérelem nem hallgattatik meg, így az ember nem is kaphat mást csak csalódást? Miért fertőződik el a szív ennyire? Miért nem lehet csak úgy egyszerűen szeretetben élni, nem ármányok közt lapulni, félni? De milyen lehet egy másik ember élete, látása, gondolkodása és érzelmei? Nem tudom már milyen úton kellene haladnom tovább. Mit tett az idő amit nem vettem észre, ami elhaladott mellettem? Mit tettem? Vagy mit nem? megannyi biztosan bizonytalan kérdés, és hiába a tudás értetlen az ész mert fedve a szív. Furcsállom hogy az emberek élnek vígan mint hal a vízben, mit sem sejtve mindarról a világról amit akaratom ellenére is látnom kellett, ami megváltoztatott, mely megölte bennem nagyrészt a szeretetet. Nem gonoszság az ami meglapul bennem, inkább közöny, bizonytalanság, értelmetlenség. Nem látni egy életnek sem az elejét sem a végét vagy értelmét. Nem depresszió ez, igazából nem bánt a világ. Inkább értelmét nem látom annak az egésznek amiért itt vagyok már. Mint mikor elindulunk egy útra ahol történik valami út közben és haragosan és megpukkanva feltesszük a kérdést önmagunknak: Mit keresek én itt, mi a lófasznak jöttem én ide? Maradtam volna otthon békében a melegbe!
Sokat gondolkodom azon, miért láttam meg az Isteni jóságot, ha képtelen vagyok megtenni mindazt amit láttam, magaménak formálni, elsajátítani?
Nem engedi sem az életem sem korom. Nem tudom megváltani a világot, pedig láttam már a lényegét, még sem vagyok képes elérni. Nem látom az utat. Nincsenek segítők, angyalok, sem Jézus Krisztus. Csak én maradtam, s néhai gonosz vendégek. nem érzem a fényt, nem tudok töltődni, próba volna ez? De meddig? Még 10 évig? Szívatás ez? Beteges vicc? Máshol úgy sem számít az idő? De én öregszem, s belül már érzem magam 50-nek, néha talán haldoklónak. Ha testem követné lelkem állapotát, ezer darabban feküdnék a réten szanaszét varjak lakomájaként. S a tehetetlenség ami átjárja testem lelkem. Az a legrosszabb, nem érzem hogy hatalmamban állna feléje kerekedni az élet vas törvényeinek. Nem érzek segítő kezeket. Sokat gondolok a megváltásra, megváltásra mint lélekben megszabadulásra. Test terhének s az élet nehézségének elhagyására. De mindig hallom ahogyan magyaráznak, amit mutatnak. Az élet gyönyörűségének tömény elixírje. Megmutatják lelkemnek oly erős földi tisztaság és öröm lehetőségét mely mindig marasztalásra bír. De mindig elgondolkodom. Már megint a mézesmadzag. Mézesmadzag kerül sóvárgó szívem elé, mely munkára bírja az embert. Még megtenni valamit ami felemészt és felőröl, ami tönkretesz, megfoszt minden érdemleges kincsemtől mit sajátomnak mondhattam egykor. Rábírnak az igára és én még is belemegyek. Mit mutathatnak vajon legfelül ami ennyire megmámorít. S jönnek az angyalok, nevetnek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De nem szállnak le, csupán tisztes távolban lebegnek. Érzem az aurájukat. Annyira fontos lenne az a csepp fény is mint a megmentő korty a sivatagi messzeségben. De elmennek. Énekelnek, repkednek, és elmennek. Recsegő pattogó élményekkel rohan is a sötét, nehogy elveszítsen bármit is meggyalázott lelkemből, s mindabból a fertőből mit ő én nekem teremtett. És gyötör minden éjszaka. A lidérc nyomásának súlya nyomja mellkasom, bűzének kénes szaga áztatja leheletem, gondolata fortyog elmémben. De miért és meddig? Mi közöm ehhez az aljas gonosz körhöz már megint? Nem hívtam és nem kerestem senkit. Csak békéről és jólétről álmodom. Szép dolgokról. De mindig elveszik. Mintha valami fegyenc lennék, nem lehet egyéni ítéletem, életem. Sokszor érzem azt hogy, mintha be lennék zárva valahová ahol nincsen teljesen sötét ugyan, de valahol az élet alatt van, valahol a felszín alatt, ahol nem jár más csak a hideg, fájdalom, félelem. Itt régi sebek nyílnak, fájdalmuk újra valóságként árad rajtam végig, mint ha ma történt volna az a 6 éves jelenés, az a rettenet. Egy bútor reccsenése hatol végig a nyakamtól kiindulva az idegrendszeremen keresztül az egész testemen s rombolja így is romos aurámat. Mintha szegény idegrendszerem valamitől jelet kapna. Mehetnék még mélyebbre az okkultista világban, a mágia birodalmában, de félő elmém belebomlana. Sosem jártam olyan útra, minek nem láttam be a végét. Az veszélyes. De lehet hogy ez a félelem a végzetem? Ez bolondítja életem? Felül kellene emelkednem? Veszélyeket vállalva felemelkednem? Hatni élőre holtra anyagra? Ezt kívánná az Isten? Ezért nem tesz semmit? Fel kell fedeznem valami újat? Sokszor nem tudom már mi számít rossznak vagy jónak. Több értelme is kellene legyen ennek a tudásnak ennek a soknak. lehet hogy saját határomat kenne áthágnom, mert magamnak támasztottam s nem ezt várják el tőlem? A föld volna a hely hol mindent lehet büntetve büntetlenül? Ennyi kérdés egy ember fejében... és ez csak kezdet, nem végzet. Ez nem lehet végzet. Értelmetlenségben szakadni darabokra, megbomolva, szétrabolva. Ez nem lehet út, mert cél sem lehet. nincsen benne semmi Isteni. De akkor hát mi az amit észre kellene venni ekkora nyomorúságban? Mit nem lát szemem ami lehet hogy egyszerű lehet. Ki tudja miért kaptam én ezt az életet...

Olyanom van .