Gonosz suttogás

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

#6
2013. dec. 18. 11:37
Fájó mellkassal feküdtem le éjjel, s az éjszaka további meglepetéseket tartogatott a látszólag nyugodalmas csendességben. Ugyan kívül nagy volt a csönd, belül mintha akkor kelt volna minden életre. Sosem éreztem azt hogy igazán e-világon élek. Mindig is a fantáziámban és lelkes vágyaimban, érzelmeimben éltem távol e kietlen pusztaságtól. Talán ezért is maradtam talpon, s talán ezért is utasítottam el a nyers valósságot ami csak a semmitmondó tapasztalatokat adhatta meg számomra. Ahogyan ott feküdtem az ágyban, minden olyan gondterhessé vállt, olyan keménnyé, a gondolatok csak úgy tépázták agyamat és ismerős érzéseik kerítettek hatalmukba. Régen, még a kezdetek kezdetén, mikor megismerkedni kezdtem ezzel az egész spirituális élettel, s megismerkedésem célpontjába a 3. szem kinyitogatását tettem, akkor éreztem ugyan úgy mint ezen az éjszakán. Látom magam előtt ha rágondolok, tisztán emlékszem rá. Mikor semmi mást nem tudtam, csak azt hogy márpedig nekem szükségem van a látnoki képességre, mellyel bebarangolhatom a földet, a mennyet és a poklot, átláthatok élőn és holtan, meditációk keretein belül próbálkoztam erőltetett ütemben látásra bírni fel nem készült szememet. Mikor már közel éreztem a siker ízét, mikor már csak pillanatokra álltam attól, hogy szemem elé tárulkozzék a titokzatos és rejtett világ, akkor történt meg az amire nem számítottam. Elfolytak a gondolataim. Éreztem saját magamon az őrület jeleit és kínzó érzését ami elől nem tudtam elmenekülni, képtelen voltam koordinálni. Láttam a saját agyamban a gondolatokat, mint cikázó impulzusokat, és annyira gyorsan cikáztak, hogy képtelenség volt követnem. A külvilág dettó. Minden olyan gyorsaságban és iramban száguldott hogy másodpercek leforgása alatt becsavarodtam és azt sem tudtam hol vagyok mi van velem vagy hogy egyáltalán mi történik. Énségem darabjaira esett azonnal, de akkor szerencsére nem sérült meg. Egy angyal szállott le hozzám kit nem láttam félig nyitott világomban sem, valószínűleg azért mert ő így kívánta. Gondolom ilyen sokk hatás alatt megőrültem volna látványától még akkor is ha az semmi borzalmasat nem akart volna produkálni felém. Csak feküdtem és éreztem ahogyan az angyal rászáll az arcomra és aktív munkába kezd 3. szemem környékén. Bezárta az akarattal megnyitott szemet. Megmentett. Annyira kimerültem azalatt a kb 5 perc alatt hogy azonnal elaludtam és reggel úgy keltem fel mint akit agyonvertek. Ám nem múlt el teljesen a hatása éjjeli okoskodásomnak. Még 2-3 napig éreztem múló hatását ostobaságomnak. Dekoncentrált voltam és a nap legnagyobb részét saját mentális világomban, gondolatok érzelmek közepette töltöttem. A 3. nap környékén tudtam csak visszatérni a földi valóságba, és feleszmélni arra, hogy mi is történt valójában. Ezeket mások is észrevették rajtam. De végig tereltem hogy csak fáradt vagyok és álmos (amivel igazából egy cseppet sem hazudtam). Viszont elgondolkodtam azon, mi lett volna ha ez így lett volna. Ha tényleg sikerül átlépni azokat a határokat amik tudtom nélkül a végzetemmé is lettek volna. A probléma a következő volt. Mikor valaki úgy hiszi hogy a 3. szem kinyílása annyiból áll, hogy láthatunk szellemeket meg aurákat az nagyot téved. Egy olyan érzékelésről van szó, mely csaknem 100% ban eltér a fizikai valósságtól, mindattól a képtől mit mi hiszünk hogy majd láthatjuk. Ám a valóság más. Mindent látni egyszerre tökéletesen fókuszált állapotban azaz 4. dimenzióban olyan megterhelést jelent az agy és idegrendszer számára, melybe beleugrani nem lehet csak úgy végleges következmények nélkül. Megfeszül a test idegrendszere, ismeretlen érzések vesznek körül, és fogalmad sincsen mi történik. Az ember ösztönébe kódoltatott hogy rettegje az ismeretlent, melyről semmit sem tud, mert az életösztön programja készteti a túlélésre, így akarva akaratlanul negatívat feltételez, csak hogy ez az állapot biztos legyen. És mivel ismeretlen, még ha nyugodt is az ember, egy kis idő után automatikus reflexszerű félelem veszi elő, felgyorsult szívverés, s végül a logikus és ésszerű gondolkodás elhagyása. Ekkor lesz úrrá az emberen az őrület. Logikailag összefüggéstelen dolgokat tesz, gondol, érez. Menekülni akar, de képtelen, mert saját maga elől ez lehetetlen.
Mikor az éjjel ezek az érzések idéződtek fel bennem, nyugodt voltam. Csak feküdtem és vártam, hagytam hogy a dolgok a saját folyómedrükben alakuljanak. Energiarendszeremen egy furcsa forróság kezdett el végigvonulni a gyökércsakrámtól a koronacsakrám irányába. Nem mondanám hogy fájt, és azt sem hogy kellemetlen volt, csupán csak ismeretlen és furcsa. De nem pánikoltam megszokván az évek alatt az energiák mozgolódását. Az energia könnyedén áramlott testemben és szellememben mindaddig míg el nem ért a fejemhez. Ott mintha egy sziklányi ellenkező közegbe ütközött volna. Vérnyomásom felment, hangosan zakatolt a szívem, és forró volt az arcom. Nagy lett az energia nyomása. Ám ez valami problémára hívta fel figyelmem. Ahogyan elkezdtem vizsgálni önmagam, s fejem környékén a mozgásokat, történéseket, azt véltem felfedezni, hogy 3. szememen olyan kötés jellegű lefedettség van, mint a beton, mint a felrepedezett beton, vagy a kopár világos föld mint megmos az eső és mikor kiszárad szétreped de kemény marad. Érdekesnek találtam. Nem hinném hogy pozitív jellegű blokk volna, mert fény energiák nyomait sem találtam benne. De sötét sem volt igazán... mintha egy elhalt valami lenne mi élettelen. Nem piszkáltam, csupán megfigyeltem. Éreztem hogy az alulról feltörekvő energia azt a területet venné célba, de képtelen feljutni oda, előtte elakad. És minél jobban próbálkozik annál magasabb a vérnyomásom és forróbb a testem, főleg a fejem. Gondoltam itt nagy a baj. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem égi energiák próbálnak most frissíteni engem, hanem titokzatos szellemi mesterem próbálkozik valamiféle igen komoly átalakítással. Vele egyszer találkoztam eddig s nagyon érdekes szellem(?) volt. Először azt hittem hogy gonosz, mert semmi fénye nem volt. Sötét volt. Titokzatos. Nem beszélt, vagy ha igen azt nem értettem meg, más nyelven beszélt, vagy talán inkább kántált. Minden egyes szava, olyan mágikus erőkkel bírt ami engem ámulatba ejtett. Nem arra használta hogy engem lenyűgözzön vele, nem tudom mire használta, de nagyjából úgy figyeltem munkásságát mintha 5 éves kisgyerek nézné 20 cm-ről a Dragon Ball-t a tv-ben. Hihetetlenül magas szintű bölcsesség áradt belőle. Ő pont olyan volt, mint aki teljesen érinthetetlen. Tudtam hogy velem volt, de még is hűvös volt, emberi érzelemnek nyomait sem találtam benne találkozásunk alatt, s kérdésekkel töltött el az is, miért most? És mi az oka hogy megmutatta magát? Mert előzetes angyali beszélgetések nyomán emlékeztem arra hogy ő mindig itt van, szóval ez nem okozott újdonságot, csupán a döntése miszerint megmutatkozik, az vetett fel sok kérdést mire mái napig nem tudom a választ.

Ahogyan erőlködött, feljutni felsőbb csakráimba, újra éreztem az őrületet. Most ugyan csak minimálisan, és nem vakultam be miatta, de azonnal tudtam miről is van szó. Hagytam hogy tegye amit tennie kell. Ám érdekes mód abba maradt. Úgy vélem átértékelte a helyzetet és alkalmatlannak talált még rá, arra, hogy megmutassa nekem azt a valóságot, amitől akkor régen majdnem a falat kapartam. Nem hibáztattam emiatt magamat sem és őt sem. Nem jött még el az ideje, de ez nem azt jelenti hogy ez sohasem fog eljönni. Csupán csak erősödnöm kell lelkiekben ahhoz hogy ha eljön a nap ne törjek össze a mindenek terhe alatt. Gondolkodtam azon is hogy miért volt úgy akkor régen ahogy. És gondoltam már akkor is hogy nem feltétlenül a jó út piszkálni olyasmit amihez egyáltalán nem értünk, de valaki akkor is elhitette velem hogy jó lesz az :) Az emberi utakat úgy a legkönnyebb tévútra vezetni, ha a vágyain keresztül akarjuk irányítani, így mindig józan ésszel kell saját vágyainkra tekinteni, s akkor nem leszünk befolyásolhatóak. Ha akkori vágyaimba belekapaszkodva sikerült volna az őrületbe belekergetnie s nem siet segítségemre az ismeretlen angyal, képtelen lettem volna mindazt a sötétséget megdönteni amit az elkövetkező 5-6 évben megdöntöttem. Belegondolni is félelmetes, 1-etlen egy vágyam beteljesülése milyen következményekkel járt volna az akkori jövőre való tekintettel. Ezekre a gondolatokra támaszkodva úgy hiszem, igaznak tekinthetem azt a mondást ami úgy szól:

"Semmit sem kaptam meg amit szerettem volna, de mindent megkaptam amire szükségem volt!"

Folyt.köv...

www.youtube.com/watch?v=XPS0n7fK_j0
#5
2013. dec. 16. 21:53
Ma miközben dolgoztam, fontos üzenetet kaptam, miszerint az egyik barátom bekerült az intenzív osztályra mert mindkét veséje leállt és már a halál peremére sodródott. Nem is kellett többet megtudnom ahogyan végeztem indultam is a klinikára, és hosszas bogarászás után megtaláltam a belgyógyászatot. Pechemre kifutottam a látogatási időből de ez a nővéreket érdekes módon egyáltalán nem zavarta s beengedtek hozzá. Cimbi pont aludt mikor odaléptem az ágyához. Leguggoltam mellé és megszólítottam. Ő ekkor kinyitotta szemét és mint aki a másvilágon jár rám nézett és nem láthatóan nem volt képben vele hogy mi is van épp. -Én vagyok! Mondtam neki, mire rá is kérdezett szemét serényen dörzsölgetve. Eltelt vagy 1-2 perc mire magához tért álmából és felfogta jelenlétem valódiságát. -Úr Isten nem is gondoltam volna hogy eljössz, senki sem jött el ma csak anyám. Mondtam neki persze hogy eljöttem, ez csak természetes dolog! Beszélgettünk megtudakoltam mi is történt pontosan és hogy mik a kilátások a jövőre nézve. Szerencsére már nem olyan súlyos a helyzete mint amikor beszállították, de valószínűleg mindaddig míg nem talál 2 vesét valahol 2 naponta vértisztításra kell járnia. Nagyon megérintett. De azt mondta ez mind semmi. Előző nap a vele szemben lévő ágyban halt meg egy nő. Pusztán hörgésbe kezdett majd elmúlt. Jöttek az orvosok, elhúzták a függönyt, próbálták újraéleszteni de mindhiába. Ráhúzták a lepedőt, kitolták, s véget is ért egy emberi élet. Mikor ezt mesélte láttam rajta hogy ő is megérintette a szakadék peremét és egy pillanatra lenézett bele a mélybe. Ahogyan beszélgettünk. a szomszéd ágyban egy bácsi feküdt, kint egy lélegeztető maszk volt. Ám ami furcsa volt benne az a szenvedés amit folyamatosan élt. Először azt hittem hogy öntudatlan és csak kényszermozgásai vannak a testnek a fájdalmaktól amiben láthatóan szenvedett, de kiderült hogy végig magánál volt mert mikor jöttek az ápolók beszéltek hozzá ő pedig nyöszörgött válaszul. Ám a bácsi arca pont olyan volt, mint aki fulladásos halálban készül meghalni. Szája nagyra volt tátva, arcát fájdalom és görcsök gyötörték. Nem tudom mi baja lehetett, de cimbi azt mondta meg fog halni. S akkor ahogyan ránéztem...hát ilyen az emberi halál. A kínok közötti halál. Mikor már belül halni szeretnél de még életben tartanak. Érdekes módon nem voltak bennem irtózatos érzések. Valahogy mindattól a borzasztó képtől is eltekintve, természetesnek véltem mindazt amit láttam. Valahol az jutott eszembe hogy ez a nyers valóság, s a halálnak csupán mi tulajdonítunk olyan jellegű félelmet amilyet, mert az saját magunkból, saját félelmeinkből, gyengeségeinkből ered. A bácsi arcán nem a félelem látszódott bármennyire is eltorzult volt a kíntól, hanem sokkal inkább az hogy menne már mert ennek már nincsen értelme. Ahogyan néztem a bácsit, 105 ről felment a vérnyomása 130-135 re és ott is maradt. A gép pittyegni kezdett de valószínűleg csak jelzés értékű volt mert nem jöttek oda hozzá. Ám ekkor átfutott az agyamon az, hogy lehetséges hogy nem kellene most a bácsin agyalnom, nehogy valamiféle kapcsolatot létesítsek vele vagy rajtam keresztül valaki más. Erre konkrét magyarázatot nem tudok adni, de akadt már a múltban olyan eset, mikor ugrálás szerű szellemi mozdulatokkal talált meg egy egy sötét lény bizonyos embereket, így véletlenül sem akartam hogy kíváncsiságom és meglepettségem miatt esetleg egy gyors szívroham végezzen a bácsival. Ám ahogy ezt kigondoltam hirtelen figyelmem egy másik ágyra szegeződött ahol egy nő feküdt szintén becsövezve de... Ahogyan odakaptam a fejem, mint egy inger hatására, mint mikor valaki néz és a nézését érzed meg és azért nézel oda, az tárulkozott elém, hogy a nő felém mutat nagyra nyílt szemekkel de annyira kimerült volt hogy még hangot sem adott ki. Ekkor hirtelen elgondolkodtam hogy: Ez most vajon mit lát? O_o Ki van itt? Mellettem? Mögöttem? Velem? Mert hogy amikor bementem teljesen nyugodt volt. Feküdt, nézett maga elé, lassú lélegzeteket vett és nem történt semmi különös, csupán odaültem cimbi ágyára és figyeltem a bácsit ahogy haláltusáját vívja. Megkaptam rajta a képet rendesen, de nem tulajdonítottam neki nagy ügyet. Hazajöttem, bekajáltam, de már akkor is éreztem hogy olyan gyenge vagyok.... levert, fáradt. És most hogy ezeket a sorokat írom hágott tetőfokára a hangulat. Valakit összeszedtem nyitottságom révén, s foggal körömmel ragaszkodik éltető energiáimba, félelmében, kétségbeesettségében. Mintha a torok és szív csakrámba beledugtak volna valamit, úgy szívja életerőmet. Ami igazából annyira már nem zavar, csak kellemetlen érzés hogy bemegyek meglátogatni egy régi ismerőst és hazajövök kitudja hány kivel. Érzem a fényt. Érzem óvó jelenlétét ahogyan műtéthez készülnek hogy eltávolítsák rólam a halál élményétől megbolondult szellemet (vagy szellemeket, ezt nem érzem pontosan). Ám akit érzek, abban érzem a halál élményét, hogy milyen volt számára meghalni. A pillanat, mikor az utolsó levegővételek közepette mindazon reményt árasztó dolgokra gondolt mint a család, a nyári napsütésben játszani a gyerekekkel. Ez egy nő, egy vörös hajú 40 körüli nő. Azt nem jelenthetem ki kategorikusan hogy ez az a nő e aki cimbi ágyánál halt meg tegnap, de akár lehet ő is. Mivel ő a legfrissebb, lehetséges hogy ő, mert úgy vélem akik régebben tették le örökre a fejüket azok már elkóboroltak, elszálldostak családtagjaikhoz vagy ki tudja merre. Ezt a nőt látom belül jelenleg is ahogyan beleesik a sötétségbe a semmibe. Ám ezek azt hiszem saját félelmei, azaz saját poklát éli meg velem és rajtam függetlenül is. Szorít a szívem és nyilallik a mellkasom. Érdekes mód ennyi információ mellet sem tudnám megmondani hogy miben hallhatott meg. Csak azt látom ahogy meghalt és érzem amit érzett. Furcsállottam is hogy amikor eljöttem tőle, végig fel volt vonva mind a 2 vállam önkénytelenül is. Valószínűleg most emelkedtem csak olyan tudati állapotomba ahol is érzékelni tudom jól a jelenlétét. Ám belegondolva, inkább szedjem össze én, mint valaki más aki nem hogy tenni képtelen ellene, észre sem veszi... Ám ami még furcsább... minden pokolbéli tapasztalatom mellett sem éreztem még ilyesmit sohasem. Más földön élő ember halálát, létének végét. De azt hiszem ez valamelyest újabb ajándék, mert megláthattam azt benne, hogyan halnak meg mások, és miért félnek a haláltól annyira borzasztóan. Láttam benne annak a gondolatnak a hiányát ami bennem az évek alatt kiépült, hogy aztán is van valami ami sokkal valószínűbb hogy jobb mint sem rosszabb. Ez alatt azt értem hogy ez olyan mintha én azt mondanám elköltözök Debrecenből Pestre, és ott folytatódik minden, míg számára csak Debrecen létezik s Pest nem jelent neki többet mint a semmit, a mindennek a végét.

Bárhogy is végződjék, egy feszültséggel teli este vár rám ismételten.

Ám ne higgye senki sem azt, hogy negatívan élem meg belül ezt az egészet mert nem. Sokkal inkább próbálok úgy gondolni erre az eseményre mint arra a régmúlt dologra mely csak vallásilag fennmaradt esemény, mikor is az Úr szállott alá a pokolba hogy vigye mindazokat akik erre készen állnak. Pontosan így állok hozzá. Bár tudom hogy ilyen mértékű szellemi tömegeket én magam saját erőmből valószínűleg fizikai testem szétrottyanása nélkül képtelen lennék megmozgatni, ám a múltbéli eseményekre alapozva szinte biztos vagyok benne, hogy eme feladatot nem is én látom el most igazán, sokkal inkább csak odavittem valakit aki ezt szerette volna, ezt kérte tőlem tudtomon kívül is :)

Folyt.köv...
#4
2013. dec. 16. 16:33
Mikor gondolkodom azon, hogyan is jutottam idáig, egy letűnő élet és egy új születésének peremére, mindig az jut eszembe: Úgy hogy az előzőt tönkretették, míg az újat nekem adták.

De ha elvonatkoztatok mindazon szellemi tényezőktől, mit a harcok, a szellemvilágba való gyökeres és végérvényű belépés jelent, s csak az emberi életemre gondolok, akkor végül találok benne valamit ami még is pozitív kicsengéssel érhet véget.
Mikor a nyakamba szakadt az élet valódisága, s apránként megpillantottam a földi létezés gyötrelmeit, és igaziságát, a szomorúbb arcát, a keserűbbik ízét, valahol volt egy mentsváram, mit elpusztítóm ajándékozott nekem.
Érdekes mód ezt az összefüggést, a miértet még nem voltam képes logikailag is helytálló válasszal nyugtázni.
Valahol tőle is átvehettem valamiféle bölcsességet, ami a túléléshez kellett, valamit amit rengeteg ember elítél s én még is az életemet köszönhetem neki, s azt hogy tudatom még épp és összefüggő állapotban kelt és fektet le engem nap mint nap.
Mikor elérkeztek a sötét napok, belefeledkeztem az alkohol és cigaretta véget nem érő sokaságába, s az a mámor, az a semmivel sem törődő élethelyzet megakadályozta mindazt, hogy olyan traumákat szenvedjek amiből képtelen lettem volna ismét felállni, ami tényleges pusztító jellegeket ölthetett volna. Ha rágondolok magamban látom magam előtt az arcát ahogyan elmagyarázza azt, hogy megmutatta nekem hogyan élhetem túl ezeket a vészjósló napokat...éveket. Ám mindamellett hogy megmentett, valahol még is önmagát biztosította be, mert folyton folyvást életemmel adózom neki azért hogy akkor nem maradtam ott... Mert minden egyes slukk cigivel és minden egyes korty alkohollal valahol talán őt éltetem magamban. Esélyt adok ahogyan az Isteni is esélyt adott már neki 1000x és 1000x a fennmaradásra. S ő még sem változik. Mert ilyen a természete. Viszont látom azt is hogy ez még is csak egy igen erős kötelék kettőnk között. A megszokások és káros szenvedélyek útjára végső soron még is csak az ő kísértése indított el. A kíváncsiság s az élet amit ezáltal élhetek. Felhasználva nyilasságom valódiságát kiváló tervet eszelt ki. Szabadság vágy, és lángolás, mi más ez az életérzés mint a legnagyobb féktelen bulik melegágya :) Végül is, azt adta meg amire vágytam, anélkül is hogy kértem volna... De nem haladhatok el afelett, hogy ezzel őt erősítem én saját magamban, s be kell vallani, valahol féltem is ezt elveszíteni. Miértjét nem igazán tudnám megfogalmazni. Talán azért mert úgy érezném hogy nem maradt semmi sem. Hogy üresség töltené ki a mindennapjaimat, hogy minden mi ehhez a létező világhoz húz megszakad, és onnan már nincs visszaút. Félek saját röghöz kötöttségeim feloldásától ezen a téren. De talán ez nem is véletlen. Talán még csak nem jött el az ideje, vagy ő szeretné ha azt hinném nem jött el az ideje ezzel adva saját magának időt a továbbiakra. Látszólag megbékélt, de tudom hogy csak erőt gyűjt támadáshoz. Utolsó nagy találkozásunkkor ígéretet tett, ha segítek neki, soha többé míg ez a földi életem tart nem küldi rám csatlósait hogy vérem ontásával próbálkozzanak. S cseles kérdésemre miszerint más formában sem próbálkozik e majd? Természetesen nem jelentette ki. Így tudtam hogy bár egy elég ütős kártyát elveszített, a sokak sorsa s birodalmának megtartás, az emberiség sorsának alakulása fontosabb volt neki attól hogy egy szedett vetett idiótát megtarthasson magának pokolból felböfögött lényei számára támadási felületnek. Bár ígéretét megtartotta, jól gondolkodtam felőle, attól hogy egy csatát elveszített a háborút még nem adta fel. Valahol kedvemre való ez a játék. Mintha csak egy fantasy filmben élnék ahol egy hatalmas stratégát, egy diktátor lépéseit kellene kitalálnom. Őszintén szólva kifejezetten jó érzéssel tölt el mikor 1-1 lépését előre meg tudom jósolni és rávághatom hogy: HÁHÁ! Azt hitted nem tudom!? (Ilyenkor mind 1 hol van, úgy is hallja...). Sokszor nem tudom eldönteni hogyan is ítél meg engem. Komolyan vesz e vagy sem. Mert sokszor egyértelműen azt érzem hogy igen, másszor meg azt hogy oda se bagózik... mint ha csak nem is léteznék... Még is hány ember beszélget vele aki nem mindenféle elbaszott hatalmat akar dolgokért cserébe? Majdnem sértő a magatartása :D De végül is... ő ilyen. Igazából ő találta meg velem a közös hangot nem én vele. Megmutatta végtelenül gonosz részét is mi szinte maga a megsemmisülés ígéretét hordozza, de azzal nem ért el mást csak azt hogy automatikusan egy védelmi funkció vesz birtokába mi magasabbról szármozik mit bármelyikőnk is elérhetne vagy semlegesíthetne. Így hát a tárgyalóasztal vizuális képe maradt meg mindkettőnk számára, mi bevallom sokkal kellemesebb légkört teremtett mint gondoltam. Bennem rengeteg előítélet és bibliából számozó "óvakodj a gonosztól" tartalom élt, s ezzel sikerült szinte teljesen leküzdenem magamban. Ebből alakult hogy a bibliából számozó dogmatikus és fanatikus vallási hozzáállás is meghanyatlott. Ez jó. Ez szabaddá tett, de még is tudtam hogy hova intézzem fohászom s hogy hová tartozok legbelül. Sohasem veszítettem el legbelül azt az értéket mit a legfenségesebb csiszolt bennem tisztára. A feltekintést. Akkortól kezdve a mái napig bármennyire is rossz volt a napom, minden este amikor valóban azt akarom, ugyan azzal a tiszta érzéssel fel tudok nézni az égre és igaz érzéseket közvetítek feléje. És ő ezt mindig látja is és megérint, beszél hozzám. Megnyugtat. Elküldi a sötétséget, hogy ne magyarázzanak amikor az ő jelenlétét óhajtom, fájom és vágyom. Ez egészen kimagasló érzésekkel tölt el, mert értem van. És érezni egy olyan valakinek a törődését aki...hát... maga a mindenek (?) Eléggé felemelő, ámbár mély érzelem.
Sosem értettem viszont, mikor a sötétebbik megérintett és megóvott akkor mikor a segítségemet kérte, miért tette?
Nem is maga a tény hogy megvédett olyasvalamivel szemben amihez nekem az ég világom közöm nem volt, hanem a benső indíttatás. Mindig is az érdekelt az emberekben a szellemekben, a benső miért, a tiszta szándék, ami akár jó akár rossz, de a valódi szándék. Azért mert akkor, mikor is körém vonult mindenével és én szellemem mindenét elveszítettem elnyomottsága által (mi nem szándékos rossz volt hanem csak magától értetődő), egy kicsit, egy pillanatra, olyasmit éreztem meg, ami bennem sok mindent összetört. Eljátssza az univerzum gonoszát, a mészárost, az ostromgépet mely minden várat bevesz, de akkor abban a pillanatban mikor majd az ég is megremegett, egyfajta óvó érzést, tiszta érzést, szándékot, anyai minőséget éreztem meg. Ebből két dolog következik. Az egyik. Igen is képes oly tiszta és tökéletes Isteni érzésekre mint maga a fény. Másrészt pedig, ez az egész csak egy hatalmas kreált maszk kell legyen, hogy mindenki féljen tőle és elutasítsák, hogy végezhesse fejlesztői feladatait s a világ sötét oldalának irányítását. Ám megmondom most az őszintét. Egy kérdés mely tisztára mosott előttem jó pár lényeges kérdést. Miért nem a fény burkolt bele mindent megóvó köntösébe? :) Erre azt hiszem nem is lehet más választ válaszolni mint azt, hogy szerette volna vagy ő vagy pedig a fény, hogy meglássam az ő eredeti vagy valódi milyenségét. Nem lehet más oka! Képtelen vagyok másra gondolni. Semmi más nem jöhet szóba, hisz megvédeni ugyan úgy a fény oltalmazó karjai is megtudtak volna...

Miért szerette volna ha megtudom ő kicsoda és hogy ő milyen? Átverés volna? Az nem lehet. Az igaz szívet nem lehet becsapni hazug érzésekkel. S pont úgy éreztem meg, mint tiszta napfényt egy sötétítő kendőn keresztül átszűrődve. Hiába nem ragyog olyan tisztán és fényesen, akkor is egyértelműen tudni róla hogy az bizony a napnak a fénye. Viszont ha így van, miért mutatta meg nekem ezt a paradoxont? Megmentelek s közben meg is öllek. Saját bűntudata volna? Esetleg egy eddig senki által meg nem tapasztalt igazságot szeretett volna az arcomba lobogtatni amit ismételten csak saját értetlenségem miatt nem vagyok képes felfogni úgy ahogyan azt kellene? Vajon mi az igazság egy olyan sötétben uralkodóról, mit a fény nem világít meg mert benn él? Hogyan lehetne jellemezni, vagy akárcsak átlátni őt saját működését s annak akár csak töredékét is? Hogy miért vagyok kíváncsi rá ennyire? Azért mert én már leráztam magamról azokat az elképzeléseket miszerint a rossz elfogadhatatlan és űzni kell azonnal. Így már más megvilágításban tudok rátekinteni. Ellenségként csak akkor mikor annak ott az ideje. De mikor csend van bizony ezen érdekes gondolatok kerítenek maguk közé. A megismerés, miáltal elnyerhető a megértés s majdan az elfogadás, s akkor béke lesz. Ez az Isteni hármasság lebeg ilyenkor a szemeim előtt. Ám míg én érzelmes gondolatokat támasztok felé, közben ugyan úgy tervezgeti a holnapot, mint egy eleven kisgyerek :)

Folyt. köv...
#3
2013. dec. 16. 15:15
Ahogy tűnődöm életem fájdalmán és a múlt történésein, kezdek ráébredni, valahol természetes emberi ösztönöm, minden nap azt súgja nekem, szükségem van a rosszra, hogy pusztítson, hogy égjen, hogy fájjon. Minden nap gondolok a rosszra és arra, vajon mi vár még rám, mit hoz a jövő, mit tartogat mindaz ami a múltamból alakult az eljövendővé. Tele vagyok kételyekkel és beláthatatlan utakat fürkészek, hátha még is megvilágosodna előttem valami, valami ami reményt adhat, ami megmutatja hogy lesz abban a kételyekkel teli jövőben valami jó is és szép. De sohasem látok semmit sem. Bármennyire akarom és bármilyen magasra száll éjjeli fohászom, soha semmit sem tudok meg még a máról sem nem hogy a holnapról. Gondolataimban a miértek sorakoznak kíváncsi és erőszakos természetükkel felvértezve. A milliónyi kérdés mi válaszra várt egy magasból érkező gondolatmintára valahogy egyszerre elcsitult. S jő a magasröptű gondolat, mi kérdéssel felel kérdéseimre: Hogyan láthatnál olyas valamit ami még nem is létezik?
Ebből adódik a válasz megannyi kibogozhatatlannak tűnő kérdésemre: Nem láthatod azt ami még nem is létezik. Nincs jövőm...
De a kérdés újra belém hasít: Miért nincsen jövőm? Halni fogok talán a napokban? Ennyi volt, elvégeztem amit kellett és kész vége mindennek? S jött a válasz ismét, de most pont úgy ahogyan vártam, ahogy lennie kell. Egy egybefüggő megértés csomag vette célba értetlen elmém érdeklődő figyelmét. Pont úgy láttam meg az összefüggést, mintha párhuzamosan több száz dolgot értettem volna meg, s ezzel 1 mp alatt egy teljes képet festett volna gondolataimba és érzelmeimbe a nagy mindenség. Egyrészt rájöttem, hogyan is lehetne már nekem előre beprogramozott jövőképem, mikor már nem az az ember vagyok aki egykor voltam? Hogyan is lehetnék én irányított gép, mikor földi korlátaimat már rég átléptem? Sehogy sem... Már én alakítom a sorsom és életem, már én teszem függővé saját életem történéseit vágyaimtól, félelmeimtől. Az életem a saját kezemben van, csak eddig fel nem fogtam értelmemmel, hogy tudatossággal viszonyuljak feléje. Folyamatosan a külvilágtól vártam a segítséget miközben a külvilágnak van szüksége az én segítségemre és nem fordítva. Megpillantottam egy pillanatra a különbséget az én és a többi ember élete között. Szemem megakadt egy olyan dolgon, ami nem tudom hétköznapinak számít e, hisz ugyan ezen útra akárki léphetne, de még sem lép rá szinte senki. Ezen útban megtekinthettem, hogyan éri el szellemem legsötétebb zugait is a fény, milyen mikor szinte bekebelez, felőröl tisztaságával.
Mi az igazi indok a történtekre? Találtam magamban, a természetemben, a létezésem értelmében valamit, amiről nem tudtam eldönteni igazából hogy micsoda, de a tisztaság, a nyugodni nem akaró jóindulat, és a szebbre a jóra való törekvés árad belőle. Talán Magasabb énem központját leshettem meg egy másodperc erejéig, vagy emberi létezésem Isteni mivoltját tekinthettem meg, bárhogyan is legyen, az ott belül, ami minden nap sürget, és erőd ad arra hogy tovább menjek és reméljek, ki fog menteni engem a semmiből a mindenbe. Mert a sötét suttogása körmönfont módon kúszott bele az életembe és annak legapróbb szegleteit is ellenem mozgósítja. De mindaz mi még meg sem valósult, nem célba vehető sem, s hiszem, hogy amit álmomban láttam oltalom, a villódzó jelek körülöttem, az Isteni oltalom jelei voltak életemre való tekintettel. Így biztos vagyok benne, hogy utam most arra tendál, hogy újabb védelmi rendszert alkosson főm felé, mi meggátolja ezt a fogyni nem akaró gonoszságot életemre törő magatartásában. Harcolhatnék is, gondoltam magamban. Szeretek harcolni. De intelmet éreztem egy messzi széltől, hogy ne akarjak túl mohón a csatatéren várakozni az ellenre, mert az én életemet nem ennek szentelte fel. Ugyan megtalálom majd a jövőben is a módját, hogyan is tehetek keresztbe folyton folyvást a sötétség mindent bekebelező gyűlöletének, ám most nem ez a feladatom. Élnem kell. " Ahhoz hogy boldoggá tehess másokat, előbb neked kell boldognak lenned" - Tárulkoznak fel előttem biztató érzések mik ezeket a szavakat fogalmazzák meg bennem. Nevezhető ez közhelynek is, de még is jelentős az igazságtartalma. Mert minden ember médium ezen a földön, és minden ember azt sugározza szét a környezetébe ami benne belül rejlik. Ha szomorúságot érez, depresszívvé teszi környezetét és környezetében élő társait is. Ez nem hiba. Csupán természetes folyamata a létezésnek. A gyengébb erőt merít az erősebből s az erősebb segíti cipelni a gyengébb terheit, míg meg nem erősödik annyira hogy maga cipelje azokat és hogy végül ne is teherként tekintsen már azokra. Ám a betöretlen bocskor sok bosszúságot okoz viselőjének... Minden lépés fájdalmas olyan lábbéliben, ami még nem ismeri kellőképpen a bejárni kívánt utat! Így történik ez mindenkivel, szentekkel, gonoszokkal, egyszerű és bonyolult emberekkel. Így ez alól mindenféle bölcselet megléte mellett is nem mondhatom magam kivételezettnek. Mikor ezeken a dolgokon gondolkodom, s eszembe jutnak a jövőről alkotott pozitív képeim miket én magam kreáltam annak érdekében hogy önmagamban tarthassam a lelket, furcsa mód az ártó ám láthatatlan kezek ismételten közbeszólnak. Mikor belenyugszom életem haladásában s a semmibe meredek, nyugodtak a napjaim, mert nincs bennem semmiféle forradalom, nincs mit elnyomni, leverni az ellenzék züllött zászlajának. Ám mikor elhatározom, hogy kitörök, s úgy élek ahogy én akarok, érdekes módon besokasodik a munkám. Az idegesebbnél idegesebb és nyűgösebb ügyfelek özönlenek be a boltba, felgyorsulnak az események s ők előszeretettel osztják meg velem negatív gondolataikat hogy milyen ez az élet, lányaikat fiaikat vette el tőlük az isten egy egyszerűnek induló mandulaműtét kereteiben. S hogy már nincs remény. Ezen lehúzó tendencia látom én hogy ellenem irányul. Mindenképpen megtörténne, mert meg kell történjen. Ám az összefüggés a mikorban van. Katonákként állított bábok sokasága azon időpontban talál meg gyakorta mikor forradalmat szövögetek, mikor uralmam alá óhajtom hajtani az életet. S mivel az Égben az Isten a Földön az Ördög az úr, valószínűleg nem nézi jó szemmel hogy kipofázok a sorból. De ez csupán egy sajnálatos tény, hisz én nem tehetek róla. Az Isten teremtett és alakított olyanná amilyen lettem. Lelki forradalmár, a zászlóvivő aki a legmagasabb romok tetején fog állni végül büszkén a megdöntött hatalmak sírhalmait figyelve, örökre visszacsengő visszhangjával miszerint az Isten él és elpusztíthatatlan! Nem is lehet más az Isten szeretete, mint a diadal és a nemes gondolatok megfogalmazódása az emberi szívekben. Ám ezt a jövőképet látván érzem már érzem hogy figyel és csak várja, alakítgatja forgatagát az életnek hogy bebizonyítsa, elhitesse velem ellenkezőjét jövőképem büszke képzetével szemben.
Ám itt nincs mit tenni. Megmérettetik ki ellene vonul. S ez kötelesség nem lehetőség. Mert mi más volna ékes bizonyossága egy ember akaratának ha nem a meghurcoltatással szembeni ellenálló képességének felmutatása a mindenség felé...

Hiszen bennem is bennem van az Isten egy darabja, s ki tudja mekkora darabja ha már idáig is eljutottam, ki tudja mekkora erő lakozik még bennem, és meddig vagyok képes elmenni. De ez a jövő még várat magára, a romokról letekintés a magasságos zászlajának lobogása, a lelki háború vérző tetemeinek elégtételt vevő pillantása, hogy a káoszban újra rend uralkodjék még késik. Okkal. Fiatal vagyok még. Élnem kell. Ám biztos vagyok benne hogy mindent el fog követni annak érdekében hogy a lehető legprecízebb módon meggátolja haladásomat az úton, mely végén olyan emberré lehetek, mely alkalmas hordani jelét és zászlaját a mindenek szeretetének.

Egyszer rajzoltam. Rajzoltam egy nagy keresztet, mi egy A4 es lapot osztott 4 felé. felül 2 kisebb darabra alul pedig 2 nagyobb darabra. Bal felül egy sötét nap helyezkedett el, sötéten lángolt s világította meg a földet. Jobb felül pedig egy vörös de fényes napot, mely élettel lehelte tele a tájat amire nézett. Baj alul egy kihalt vidék tátongott, egy korhadó kopasz fával minek odúja is sejtelmesen a halál ígéretét nyöszörögte és a kínt, mi egykori szépségéből utolsó emléke és érzése lehetett. Ágai minden felé ágaskodtak, szúrósnak tűntek és hűvösnek. A fa mellett úgy esett hogy egy sírhely lett. Sírhelyre lánc volt aggatva mi egy zöldre festett lelket fogott meg s nem eresztett. Fölfelé szállott volna, de a lánc miatt nem tudott s csak sikolya, rémült arca mutatta hogy nem itt szeretne lenni hanem valahol máshol. A kép jobb alsó sarkában egy domb állt 3 ból, pont úgy ahogy a korona címeren, dombok felett egy aranyló fényes kapuval, mibe hatalmas nagy kérdőjel vésetett. Senki sem tudta mit jelenthet, mert a fénybe belelátni nem lehet. Így lett a talányok kapuja, mit senki sem tud mit rejt maga mögött. A dombok szélébe egy vörösen dobogó szívet tettem, mi ha nem közvetlenül rá nézünk csak perifériánkból figyelünk dobogni kezd, s villódzva sejteti hogy bizony él minden e világon még akkor is ha saját képzeletünk megalkotott kivetülése a létezésben. A kereszt mi 4 re hajította a lapot, szöveget kapott, mi az Isten dicsőítését, a megmenekülést és a segítségkérést, bocsánatot hirdeti függőleges fáján. Vízszintesén pedig az Ego Sum Via Veritas Et Vita - Én vagyok az út az igazság és az élet - üzenetét mutatja meg magából.

Eltelt sok év mióta ez a rajz elkészült. S sohasem vettem elő, de nem is dobtam bele a semmibe hogy azzá legyen amiből született. Ám nemrégiben elővettem, s méregetni kezdtem. Csak "úgy" eszembe jutott. S ahogy ott töprengtem felette és gondolkodtam rajta, hogyan is sikerülhetett ezt kivitelezni, vagy mit kaphattam akkor mikor ez született. Újfent érzések fogtak el és ragadták meg értelmem, figyelmem óvatosan ostobaságom mögé irányítva rámutattak a lényegre. A régmúlt megkötöz és megöl, az újdonság a nem megszokott a nem hétköznapi viszont tele van élettel. Változások kellenek. Ismeretlen vizek, mik épp úgy tartogatnak meglepetéseket mint kérdéseket. Mert az ismeretlenbe hogyan is érhetne bele bárkinek a keze. Azonnal eszméltem. Ez lesz a fegyverem! Igen. Hitem egy olyan eljövendőben amit magam sem ismerek, de bízom benne hogy olyat kapok amivel meg leszek békülve. Mert ha nincsen rá vágy, csak a hit, és a tudatosság hogy bizony hamar jönni fog, akkor teljességgel vádelem alatt állok, magammal és más idegenkezűségekkel szemben is. Ezt átlátván első gondolatom az volt: Hatalmas játékos a tervező... Tényleg az idők és mindenség ura, mert mindenkit kivétel nélkül kijátszik ha épp úgy követeli meg a helyzet, vagy ez a döntése, az óhaja. Persze ennek megvalósulása nem 100% os védelem. Viszont mindenképp töredéke lesz a lehetősége annak, hogy a sötétség olyan gátakat vethessen életembe, mi nem csak kellemetlenné tenné azt, hanem teljességgel meg is akasztaná valahol. És itt mondom azt, hogy óriási stratéga az Isten.

Folyt.köv...
#2
2013. dec. 1. 14:58
A kérdésre, mit saját magammal szemben állítottam - hogy hol is kezdjem? - Azt hiszem a megfelelő válasz, az az, hogy át kellene vezetnem magamat "A Mágia Birodalma"-ból a "Gonosz suttogás"-ba. Ennek az az egyszerű oka van, hogy valahol valami véget ért s valami új lépett a helyébe. Életet nem kímélő csatározásaim, mik gyakran a végkimerülés határait feszegették véget értek, s látszólagos nyugalmamban, a sötétség új utat talált, esetleg nyitott hozzám, s megtalálta a módját rá, hogyan vegyen újabb erőpróbák alá, miként rostáljon tovább és tovább izzó katlanjában. Sokáig én magam is szinte rettegtem, hogy újra eljön. Hogy újra megélem azokat a keserű napokat és éveket, mik már oly régóta rengették életem szinte minden másodpercét. De nagy figyelmességem közepette azzal szembesültem hogy nem jön senki. Üresség kerekedett a lepusztult szellemi csatatér helyszínén. Elfogytak a bábuk s helyükben csak a mészárlás darabjai emlékeztetnek a kegyetlenség napjaira. Ha behunyom szemem, most is előttem vannak. Látom őket. Pontosan úgy, mint ha csak egy régi emlékre gondolnék vissza fizikai életemből. Egy tekintetre, egy képre, egy gesztusra vagy egy mozdulatra. Ám a sötétség serény, mert lázas munkálkodásban van örökkön és örökké hogy fenntarthassa létezését e világ falai között. Így történt az meg, hogy bár legyőzetett, nem hagyott szabadulni. Ha magam elé képzelem, s látom utolsó ütőképes játékosát is kiesni a sorok közül, azt hiszem a legjobb ám közhelyes kijelentése az lenne, mely helyt állna ebben a szituációban hogy: "Még nincs vége..." S palástját átlökve válla fölött elfordul s elindul vissza... vissza a tervezőasztalhoz.

Valahol, akkor, mikor is végére ért hadászati mágiám utolsó mentsvára is, és ő legyőzött lett legyőzőből, valahol én is legyőzettem. Nem általa, sokkal inkább hiánya által. Akkor jöttem rá erre, mikor már jó ideje nem jelentkezett jelenléte. Hiánya punnyadásra, eltunyulásra, lelki értékeim kikopására sarkallt. Hogy miért? Mert ez egy kiváló stratégiai taktika. Ha nem kell harcolnom, lassan de biztosan én is elkezdem élni az ő világának játékait, s akkor egyenes útja nyílik életem megkörnyékezésére újfent. S ez valóban így is lett, azt hiszem ez törvényszerűen alakult. Mert ki nem dolgozik keményen elgyengül, elernyed, kocsonyává lesz. S ezt várta ki ő is a hosszú hónapok alatt. Mert ki harcol és küzd, folyamatosan egy erőltetetten megemelkedett tudati és szellemi állapotban van, s egy idő után hasonlatossá lesz az Istenhez, annyira beleolvad lelke és tudata saját felsőbbrendű énjének tiszta tökéletességébe. Ám ha az űzöttet hagyja pihenni, az visszahúzódik földi lényegébe, s megismerve itteni, emberi életének minőségét, lehetőségeit, alig ha talál pozitív és biztató képet jövőjét illetően, felsőbbrendű hatalmasságához mérten. Hát nem kiváló stratégia? Önmagával megtörni valakit, az igazi kihívás úgy gondolom. Semmi nem kell hozzá, csak egy csipet "Ismerd meg önmagad" és egy kis "Ereszkedj vissza a szomorú valóságba" a tetejére egy kis "Vonj párhuzamot a kettő között" és már is tálalható az emberi-lelki idegroncs.

A múlt fényben és pompában tündöklött az örökkévalóság végtelen tengerén. Minden hangja és illata maga volt az abszolút tökéletesség és gyönyörűség. Ám ez a sok ármány és küzdelem felemésztette napjaim folyamán, még akkor is ha ez saját vesztét is okozta. Viszont mit tehet még egy ember mikor már semmi sem maradt? Vajon mire képes még az ember, azaz ember, aki nem ismeri saját határait sem? Hát a reményre. Mely mindannyiunkban benne él és bár nem látszik, jobban tombol lelkünkben mint bármi más e földön. Ezer és megannyi formájában él bennünk és körülöttünk a remény. Mert nem haladhatunk el amellett sem soha, hogy a remény gyakran csupán egy alacsonyabb (de nem kevesebb) fokozatú minőségként van jelen életünkben, ami pedig a vágy. Vágyakozni valami iránt, vágyni valamire ami jelenleg nincs, de lehetőség van rá hogy egyszer legyen, legyen ez reális vagy első elgondolás alapján irreális, az akkor is remény. S míg remény él az emberben, addig van hajtóerő a lélekben. Tettrekészség, elszántság, elhivatottság és öröm. Mert minden nap szemünk előtt lebeg a cél, s öröm édes mámorától még az út nehézségeire sem figyelünk gyakran. Biztos mindenki volt már így, hogy annyira ráizgult valamire hogy semmi sem érdekelte csak az az egy dolog, vagy esemény vagy bármi ami a vágyának célja volt. Ám ha a remény meghal, ha sikerül elérni hogy már ne vágyj, hogy már ne akarj és ne ragaszkodj hozzá, akkor lett az ember elveszett. Mert semmi sem köti őt emberi és szellemi életével össze. Nincs meg a kapcsolat, mely a szellem vágyából és a fizikai kiteljesülésből adódik majd végül ha célba ér. " Az álmok azért vannak, hogy egy szép napon megvalósítsuk őket, nem pedig elveszítsük!" Hallottam egyszer régen valahol valakitől. S már akkor is gondoltam milyen igaz egy mondás is ez. Ám ez a mondóka kihagyott valami nagyon lényegeset. Mégpedig azt, hogy semmi sincsen kőbe írva, így mint minden ebben a létezésben, az álmok és a vágyak is változhatnak. Ez a momentum azért is lényeges, mert ez nem egyenlő a lemondással, sokkal inkább csak azzal hogy valami más, valami ami szívünknek szebb, és valószínűleg jobb is, lépett a helyébe annak, amire idő közben rájöttünk vagy megéreztük, nem is szolgálna az minket úgy igazán.

Nos ebben a tekintetben talált hozzám is új és kifürkészetlen utakat a sötétség soha nem alvó de figyelő szeme, mi folyton pásztázza életemet és körülményeimet, miként nehezíthetné meg sorsom és mindennapi életemet.
Nem bánt ő sosem, nem förmed rám, nem támad meg, csupán csak suttogását hallom a szoba sötét szegletéből mi baljós előjeleket hirdet fejemre, miszerint tragédia az élet. Családtagok elvesztésével s nyomorúságos élettel kötelezi akaró szavai szinte már minden éjjel eljutnak füleimbe. De dacolok. Nem Isten ő hogy pálcát törjék főm felett akaratom ellenére. Gyakran gondolok arra a mondatra ami egy Tankcsapda számban lett megíródva: "Ha távol tartod a rosszat a jó majd, jó helyre fog vinni!" És gyakran ebbe kapaszkodom. Felébredek és körbenézek a szobában, melyik sarokban állhat vajon, merről lesi álmaimat, honnan súgja folytonos rosszakaratát. Mert érzem ám, érzem minden egyes alkalommal hogy ellátogat. Karmazsin szőnyegén lépked be szobámba mintha vacsorameghívást kapott volna, ami akár lehetne igaz is, csak ezen esetben a házszámot téveszthette el.

Gyakran jár a fejemben a halál. Mivel már találkoztam vele s megismertem édes megkönnyebbülését, ezen emlékeket idézi meg bennem, hogy vágyjam rá, hogy akarjam ezt a könnyedséget, a test terhének elengedését, s ő majd beteljesítené vágyam és akaratom. Belekapaszkodik mindenbe mi egy emberi élet ellen lehet. De sosem haladok el afelett a momentum felett, hogy ha ez nem lenne helyén való, akkor nem is lenne lehetséges hogy megtörténjék, mert az Isteni akarat nemes egyszerűséggel nem engedné meg számára hogy továbbra is életemet neheztelje körmönfont terveivel. Így valahol belül, kívül bármennyire is nehéz, látom ám, az Isteni gondviselés ott lebeg a fejem felett, s ügyelnek rá, hogy ne illanjon el belőlem a remény. Mert mindig az utolsó utáni pillanatban újabb értelmeket adnak nekem, ami ha csak egy napig is tart, de azzal is egy napra előrébb vagyok az életemben. Ez az állapot elég lavina szerű állapotokhoz vezet, mit érzelmeimben olykor csak alig tudok elviselni. Néha még magamat is alig bírom elviselni...

Álmodtam. Sokfélét és sokszínűt. De ebből a sokból kettő különösen megakadt bennem, s azonnali gondolkodásba ejtett.

Az első:
Egy nagyon magas, talán több kilométeres torony tetején feküdtem egy párkányon. A párkány elég keskeny volt, de elfértem rajta. Egy nagyon hosszú létra vezetett lefelé a földre, de amint lepillantottam hatalmasat húzott rajtam a mélység. Nem mertem belekapaszkodni a létra előtt álló kapaszkodóba még akkor sem mikor tudtam, masszív szerkezet, el nem fog törni. A félelem annyira megrémített, hogy a kezemet sem voltam hajlandó kinyújtani hogy valahogy felkecmeregjek a fém létrára mi ebből a toronyszerű építményről a földre vezetett. Arccal befelé fordultam hanyatt fekve a párkányon a torony fala felé és féltem. Egy lány is ott termett hirtelen és fel le mászkált a létrán és az jutott az eszembe hogy ő vajon hogy hogy nem fél? Ki ő? És hogy kerül ide? Követnem kellene? Vajon ha ilyen magasan vagyok, nekem most itt kellene maradnom vagy le kellene másznom? Hisz ha magasan vagyok akkor valószínűleg egy elég magas szellemi vagy lelki helyen lehetek. Ám itt még is mit csinálnék a világ végezetéig? Vagy a lány csak a csábító eszköz hogy kövessem lefelé a mélybe? Egyáltalán olyan mélység várna odalent amire én gondolok? Mert mikor is lenéztem, odalent erdőket láttam, szép zöld erdőket, idefent meg nagyon fújt a szél, és minden csak beton és acél volt. Hogy kerültem egyáltalán én ide? Meg miért? És mit kellene tennem? Menni? Maradni? A jó aspektusú és a rossz aspektusú végkimenetel is azonos nehezet nyomott a mérlegemen...talányok... Ám ekkor jött a második álom min megakadtak gondolataim.

A második:

Egy rövid álom volt, kevés részlettel, valószínűleg azért is mert csak kevés de annál fontosabb mondanivalója volt.
Gyors képek váltakoztak szemeim előtt ahogyan magamat látom baráti társaságommal különböző helyeken, kocsmákban, és mindenféle színtéren. Mindenkinek telefon volt a kezében, talán ezeket a képeket is épp egy telefonon nézegettem amit valaki megmutatott nekem de ebben nem vagyok biztos. Ám ami biztos, azaz, hogy minden egyes fényképen amin rajta voltam, kékes-fehéres ragyogó és erősen fénylő jelek cikáztak körülöttem. A legtöbb képen egy kör alakban a derekam vonala menték körülöttem, de volt 1-2 kép ahol már nem egészen kör volt hanem inkább hullámzó képet festett a derekam környezetében cikázó jelsokaság. Senki máson nem volt, csak rajtam. Ez elgondolkodtatott. Most vagy azt jelenti hogy kiválasztott vagyok valamire, vagy azt hogy Isteni oltalom alatt állok, esetleg valami egyéb variációt ami fantasy filmekbe illene, de ezt nem részletezném mert nem érzek semmiféle szuper erőt a birtokomban :)

A sötétség érdekes dolog. Sohasem tudtam igazán eldönteni hogy pozitív vagy negatív hatása az erősebb, de az biztos, ha mindent túlél az ember amit megpróbáltatásul "ajándékoznak" elé, erős, tiszta és nemes lélek lesz belőle, még ha ez a kínok házának részletes bejárásával is jár karöltve.

To be continued... :)

www.youtube.com/watch?v=-8VhmcrrTW8
#1
2013. dec. 1. 13:26
Mint ahogyan már több témában is megszokhattátok már, ahogyan zajlanak ügyes bajos dolgaim a spirituális világban, miután bennem is összeállt a kép és megfogalmazódott bennem több dolog, azt általában itt számotokra közzé teszem, kinek legyen ez tanulság, kinek kíváncsiság (mert pusztán csak érdekli a téma), de ez jelen esetben sem maradhat el :)
Mint ahogy a téma címe "Gonosz suttogás" jól érzékeltetheti többek számára, hogy itt nem valami hatalmas mágikus cselekménysorozatról lesz szó, hanem sokkal inkább egy olyan megnyilvánulási formáról, mely már sokkal inkább minden embert könnyedén megérinthet. Ráhatások, gyengéd sugallatok, mik természetes részei hétköznapjainknak s még sem vesszük észre (legtöbbször) mi is történik valójában. Természetesen ezen pár sort csupán előszónak véljétek ha lehet, mert kifejteni valószínűleg több időt vesz majd igénybe a dolog :)
Remélem újabb olyan témával szolgálhatok amin lehet csámcsogni és agyalni :)
Ez a téma, már sokkal erősebb misztikummal fog rendelkezni mint pl A Mágia Birodalma. Titokzatossága pedig pontosan abban rejlik, hogy képtelenség belelátni teljességgel mibenlétébe és értelmébe ezen jelenségsorozatoknak, sokkal inkább csak elméleteket gyárthatunk, s rész igazságokat tárhatunk fel. Jó olvasgatást (Majd ha kész lesz, de már ma elkezdem és publikálok is egy darabot) :) !
Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0