Lélek nélkül élve

A fórumot elérheted a forum.tttweb.hu vagy a tttweb.hu/forum címek használatával is.

Számít a véleményed!

Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.

#17
2014. okt. 15. 17:47
Szívesen!
Nem történt semmi mert nagyon egyszerűen megoldottam. Nem voltam otthon :)
Egyébként rakódik össze a kirakó, rengeteg minden változik, szinte minden, kívül is belül is. Erre vártam már nagyon rég, Istentelen énem legyőzetni látszik végül és a szenvedésem mely a szeretet hiányából fakad is új energiákkal feltöltődni látszik :) Azt hiszem most jó az irány :) Vannak tervek, és lehetőségek is, ennél több nem is igen hiszem hogy kellhet :)
#16
2014. aug. 24. 1:43
Köszönöm, hogy megosztottad ezeket! Mintha hasonló érzések kavarognának mindenhol.
Történt valami az államalapítás napján?
#15
2014. aug. 6. 17:16
Mindenkinek meg van a saját véleménye a világról és másokról is. A tiéd az melyet most a szememre vetettél. Nem az én érdemem hogy a te szellemi sajátosságaidat az én nevemmel kötöd össze, ahogyan a segítségedre sincs szükségem. Nem azért hoztam létre ezt a topicot hogy segítséget kérjek bárkitől is :) Inkább mondanám azt, hogy hangosan gondolkodok. Nem kell olvasnod az írásaimat, nem kell a megértésed és jó szándékod sem. Tartogasd azt olyan embereknek akik szeretnének is élni azzal. A leg leg legalja pontok kivételével nem arról vagyok híres hogy bárkitől is kérek vagy elfogadok segítséget. Aki háborúban volt a háborúról beszél aki a játszótéren az a játszótérről és aki a moziban az a filmről. Nincsen ezzel semmi baj, mindenki kiadja azt ami benne van hogy megkönnyítse a megéltek feldolgozását legyen az jó vagy rossz élményvilág. A fényről is sokat beszéltem a múltban, csak most nem az a rész zajlik, ezt vagy el tudod fogadni vagy nem, de ha nem tudod elfogadni akkor gondolj bele abba hogy nem te éled meg hanem én és hidd el hogy nem az a legnagyobb bajom hogy mini entitások odalibbentek mellém :) Másrészt nézz magadra, nézz rád és rám kívülállóként és akkor értékeld újra a megnyilvánulásodat velem szemben. Akkor talán megérted miért is írtam azt le hogy meglepő volt eleinte hogy az egyetlen egy létező ezen a redvás kis golyón a "leggonoszabbnak hitt szemétláda" volt aki nem vetett rám követ, mindenkivel ellentétben. Csak 1 védett meg, és az az 1 pont az volt akire nem számítottam. Nem kértem, nem ígértem neki semmit és ő sem kért cserébe semmit se. Épp ezért is volt érdekes. De tudod megláttam azt benne hogy van bennünk valami közös. Őt is ugyan úgy dobálják annyi különbséggel hogy őt szellemek milliói míg engem ehhez képest csak egy cseppnyi csapat a tengerben. De átéreztem a hasonlóságot és így azt is értem miért ő ért csak meg engem. Mert más nincsen ilyen sorban, sőt... kegyetlenül távol állnak az emberek ettől a ponttól (szerencsére). Így hát jobb átgondolni szavaidat még mielőtt kimondod vagy leírod őket mert később súlyok lesznek belőle mikkel magadat nem engem bántasz.
Ha pedig úgy véled képes vagy megoldani az én életemet, akkor előbb azt old meg, hogy többé ne érjenek el téged picike enegiszopó entitások, majd értékeld újra a megszálló fogalmát és imádkozz azért hogy soha ne találkozz olyannal aki tényleg téged akar nem pedig csak "pár decit inni a véredből" :) A betonon sem nő ki a gyom csak ha rést talál rajta.
#14
2014. aug. 1. 15:34
Érdekes,hogy mindig akkor találom meg a bejegyzéseidet,amikor van 1 megszállóm.Tegnap jött a hang,hogy "van 1 lidérced",szóval ma rákerestem,és megint téged találtalak.Hol itt,hol ott.Régi ismerősöm a vámpírkategória.Egoista értelmiségi,gyenge saját akarat,és az ahhoz tartozó kis entitás.Mindig megoldom,de látom te leragadtál.Őszinte leszek....,hánynom kell tőled,azon a szinten vagy,ahol nem tudlak megszólítani,pedig tudom mi bajod.Az igazság sem tud megszólítani,ezért inkább magamnak írom ha megint itt tartanék.
A lelked nem veszett el te szerencsétlen,te szakadtál le róla.
A lélek maga a tűz,hiányzik a szenvedély és az érzelmi mélység,amit csak a pocsolyából tudsz felhozni.Azonosultál a Luciferi síkkal,pedig az ember nemcsak az...teljesen át vagy itatva,beszélni is onnan beszélsz,nincs alattad föld,légüres térben vagy és túldramatizálsz mindent.
Egyszerűség,józan belátás,ÉRZELMEK!Csak ésszerűség van,logika,ott minden fáj,az is ha megmozdulsz!saját magaddal szembeni elutasítás...Gyönyörű!A pöcsöm letörne a helyedben!
Le kéne ereszkedni,koronát odaadni!!ÖNKÉNT!!!Dalolva!!!Nem kell,gondolkozz!!!nem kell sznobizmus,ha a sárban van a fény!
#13
2014. júl. 31. 15:55
"...Ám ahogy ott nyugdíjaskodtam és néztem az elhaladó autókat, motorokat, gyalogosokat a madarakat akik egymást ölték a morzsákért, elkezdett a fejemben egy nagyon furcsa érzés lenni. Mint ha nyomás lenne a fejemben de nem fizikailag. Furcsa behatárolhatatlan érzés volt ez mert ugyan a fejemben nem volt nyomás még is éreztem a pláne pedig az volt hogy sokkal nagyobb területen éreztem ezt mint amekkora a fejem térfogata a valóságban..." – A

Ismerős az érzés... általában meditáció közben szoktam tapasztalni. Akkor, amikor egy ideje már szavak, gondolatok nélkül figyelek. Azt gondolom ez az agyféltekék szinkronizációjának az állapota (hemisync). Ilyenkor a Jelen átélése felerősödik, megszűnik a Viszonylagosság "mocskolódása".
Ez nem azt jelenti hogy ne lenne transzcendens forrása a tapasztaltaknak, csupán az van, hogy a fizikai biológiai jelenségek is tükrözik a Fentiek tökéletességét...
#12
2014. júl. 29. 11:44
Mi értelme az életnek? Mi értelme a halálnak? Mi értelme mindennek? Sokszor találtam feleslegesnek mindezeket végigélni. Úgy is mindenki tudja mi az eleje és mi a vége. Születünk, élünk majd egy csöndes estén meghalunk. Ám még is valahogy szerelmes perceimben találtam egy okot egy aprócska pipi okot ami fényt derített fejemben mindarra ami talán továbblépéshez vezethet. Rengeteget gondolkodok rajta, napjában 100x ő jár a fejemben, kb se Istenem se hazám. Rávezetett arra, hogy vannak olyan dolgok az életben amik rejtve vannak az ember előtt de meg kell találni. Ha megtalálod olyan értelmet nyer az életedben amely azonnal és visszavonhatatlanul arra késztet hogy változz, hogy fejlődj, hogy küzd és hogy megvalósítsd az álmaidat. Még mindig forgok annak lehetőségén mennyire lehet ez valóságos, mennyire lehet ez igaz hogy egy nap akár a közeljövőben valami Isteni(?) csoda folytán 1 folyóba kavarodik az életünk. Ám ritkaság számba megy hogy kettős személyiségemből most az elnyomott nyomja el az elnyomót. Mert szeret. És él hal és reményt kapott a reményből pedig őrült nagy erőt nyert és most küzd és magával sodor és megmondom őszintén semmi kedvem nincsen ellenkezni ellene. Lehet hogy rossz ötlet, lehet hogy bukás lesz a vége de meg kell próbáljam megütni a szintet amikor azt mondom hogy igen, érzem magamban azt hogy felvehetem vele a kapcsolatot és igen, megvan bennem az amire talán neki is szüksége lehet. Bár ki tudja ez mi lehet. Már ezek az irományok is rizikósak mert nem tartom elképzelhetetlennek hogy ne legyen fent ezen az oldalon... ahogy elnéztem érdeklődési köre valamelyest spirituális is kicsit de konkrétumot nem írok le pontosan inkognitóm megtartása miatt. Nem jött még el az én időm de úgy vélem közeledik... mint ha valamit baszott messzire látnék közeledni ami vagy a szerencsém kibaszott napja vagy a gyorsvonat még nem tudom, de ebben már csak hitem erősíthet. Érdekességgel töltött el az a tény is miszerint már több mint 200 an olvasták el ezt a témát alig 1 hét leforgása alatt :) Meglepő, de végül is örülök neki :) Lélek nélkül élve egy nagyon tág fogalom... minden érzelem érzés történés beletartozik. Jelenleg képben sem vagyok mibe vagyok, kell idő úgy érzem ahhoz hogy újra kalibrálhassam magamat és bemérhessem történéseim mértékét és a lehetőségeimet a változáshoz mérten. Valami 100% hogy változik bennem mert érzem, érzelmi és energetikai minőségeim átalakulnak, folyamatosan fáj a fejem bizsereg a testem mindenhol, ez kellemetlen de nem rég szerzett cimborám kinek neve legyen "D" úgy érzem segít nekem.
Kihúzták alólam a padlót de érdekessége az a dolognak hogy azt vártam majd hanyatt esek, ehelyett úgy érzem megtanultam repülni és ahogyan kihúzták inkább már lebegek mint sem koppanna a fejem a földön. Talán egy védelmi mechanizmus az azonnali alkalmazkodásra. Azt hiszem...de csak halkan és félve mondanám ki.... azt hiszem gyógyulok. Lassan de biztosan, lépésről lépésre. Látok rá lehetőséget hogy úgy ragyogjak mint egykor rég. Tudom nem 2 nap a felépülés, de legalább már tart... Felépülés. Lehet hogy itt sokaknak semmit sem mond ez a szó, mert sohasem fogják megtapasztalni azt milyen mikor darabokba van a szellem (amit megjegyezném nem olyan nagy baj :D ), de úgy lehet kb elképzelni mint ha szarrá vertek volna csak a testeden nem látszik. Mindig mindenhol fáj. Erő 0 még egy kv lefőzéséhez is, akarat 0, remény 0, optimista életszemlélet -123 :D, Halálvágy 100%, Isten gyűlölése...olvass vissza XD Szóval szar kör és nem gyógyul olyan hamar mint a test sajnos.... hónapok és évek. Bár lepusztulása is évekbe került.
A régi útról lassan lelépek, az újra pedig rá, s visz a lábam el bárhová. Remélem boldogabb években lesz részem mint ezelőtt, remélem végre megízlelhetem azokat a napokat végre és éveket amire azt mondja az ember hogy érdemes élni.
Remények, kívánságok, kiderül hamarosan mely és milyen mértékekben valósul meg, hallgatják meg :)
#11
2014. júl. 28. 13:40
Változik a világ és még is sok meglepetést okoz számomra.
Érzem hogy visszatér belém a lélek, az ürességet betöltötte valami forróság, valami ami eddig elképzelhetetlen volt számomra.
10 évvel ezelőtt láttam egy lányt egy koncerten, gyönyörű volt s többé nem láttam vagy 5 évig :D Aztán megint láttam valahol de ezen emlékek kétségesek részleteit tekintve. Semennyire sem ismerem ahogyan ő se engem, igazából még csak azt sem tudom érdekelhetem e őt valamilyen szinten is mert a campuson láttam meg újfent, de ő engem nem vagy nem tudom nem láttam hogy látott e. Minden esetre nagyjából "első látásra" szerelem. Ám bár szép történet lenne, kiderítettem róla hogy nívósabb körökben mozog. Én meg kibaszottul csóró vagyok :D Szóval ezek a problémák nem tudom mennyire ölnének meg mindent, minden esetre ott maradt a szívem nála campuson... végem lett mint a botnak. És ez egyszerre fáj, a reménytelenség miatt de ugyan akkor kurvára boldognak érzem magam mert tudom hogy nekem nagyon nehezen adatik meg a szerelem. Nagyon furcsa vagy különleges kell legyen valaki ahhoz hogy bele tudjak szeretni de... nem tagadom. Kihúzott mellkassal kimondom: beleszerettem.

És hogy méltón idézzem a campus hangulatát hát tessék :)

www.youtube.com/watch?v=qa06q4CYZsk

(Ugyan pont a fordítottja zajlik de még is :) Pont ez a szám ment mikor megkaptam az életérzést :) )
#10
2014. júl. 24. 12:17
Tegnap elborult az agyam és olyan rég nem látott részeim bukkantak elő melyek nemes egyszerűséggel szétalázzák a környezetet. Jelen esetben a hölgyeket vettem előtérbe. Mielőtt bárki is eldobná az első követ, nyomatékosítanám hogy nem 2 perc alatt lopták be magukat a szívembe...
Két hölgyről van szó, mind kettő gyönyörű, fiatal, csinos, férfiálom.
Elneveztem őket Levegő 1 és Levegő 2 nek, melynek okát mindenki megérti majd a későbbiek folyamán.

Kezdhetném a sort időrendisége miatt talán Levegő 1-el.
Levegő 1 egy gyönyörű nő. Nagyon hosszú szőke haj, kék igéző tekintet, formás keblek és fenék, hűvös kisugárzás mely sejtető és magával ragad. Levegő 1 el már nagyon régóta ismerjük egymást, találkoztunk is párszor, hol buliban hol kocsmában, nem volt köztünk semmiféle szerelmi szál, nem hajtottam rá, ő egy más világ, csak az egyetem élteti, a tanulás és a karrier.
Bőszültségem oka olyan jelenetek sorozatosságából alakult ki mely úgy vélem nem csak bennem keltenének negatív érzelmeket hanem akárki másban. Levegő 1 egy hihetetlenül antiszociális alkat. Ha odamész hozzá az utcán és ráköszönsz is elfordul, figyelembe sem vesz csak akkor jobbára ha egy társasággal érkezel és letűnt arisztokrata vére megköveteli a társadalom előtt az illemet...na akkor köszön. Vetettem már a szemére, de csak ócska kifogásokat hallottam, hogy mindig mindenki dudál neki, leszólítják stb. Könyörgöm... akkor már úgy kell viselkedni hogy a tulajdon ismerőseidnek is könyörögni kell egy "szia"-ért? Ezt többször is eljátszotta (ami azt illeti elég sokszor). Így hát kitaláltam hogy letörlöm faszbukról, pusztán a kíváncsiság gyanánt hogy mennyi idő telik el míg észre veszi, s egyáltalán bármiféle reakciót vált e ki belőle. Bő 3 hét kellett mire észrevette (gondolom csak amiatt mert kidobott a kit ismerhetek opció alatt...) s rögvest rám is írt és bejelölt hogy én most őt letöröltem? Felvilágosítottam hogy igen így történt és okát is leírtam neki. Erre folyamatosan csak ezeket a válaszokat kaptam: "???"
Mivel kifejtettem neki nem tetszésemet és képtelen volt diplomázás előtt lassan felfogni egyszerű paraszti logikával felvázolt gondolatmenetem, úgy gondoltam követem a szintet én is és adtam neki a válaszokat én is: "!!!"
S ahogy gondoltam... nem írt vissza. Megfogadtam addig fogom szívni a vérét minden egyes alkalommal mikor lehetőségem adódik, míg meg nem utál, le nem töröl, amíg egyetlen egy pozitív gondolat van benne. Ennek oka az, hogy utálom ha levegőnek néznek. Inkább gyűlöljön mint sem átnézzen rajtam. Kifejezetten rühellem az ilyen arisztokrata vérvonallal születő embereket akik azt hiszik mások felett állnak csak azért mert egyetemre járnak, azt hiszik bármi jelentőset hozzátesznek ehhez a társadalomhoz ahol már mindenki diplomás és felsőfokú végzettségre tett szert, ahol senki nem akar dolgozni, építeni, javítani, csak felvenni a pénzt. Így hát készülj kedves Levegő 1, hosszú út vár még ránk és nem te döntöd el mikor kezdődjék és érjen véget!

Jöjjön hát kedves Levegő 2, kinek combjait az Isten rajzolta, ábrázata pedig egy szolid barbi babát is kétségbe ejtene.
Lavegő 2 hasonlatos adottságait tekintve Levegő 1 hez, bár ő hosszú barna hajú és barna szemű, hosszú combokkal és hihetetlen pornós járással, ám még sem ribanc. Az ő története is hosszú időkre nyúlik vissza. Talán 15 lehettem mikor megismertem egy házibuli keretein belül. Barátja volt, nem hajtottam rá. Aztán nem láttam vagy 4-5 évig. Mikor újra találkoztunk nem volt senki sem az életében és nekem is épp szünetelt pokolban töltött 6 éves nyaralásom exemmel. Így hát gondoltam elhívom üsse kő. El is mentünk, örömmel fogadta a felhívást, kellemes helyre mentünk nyugodt környezetbe, beszélgettünk egy fél napon keresztül, minden úgy történt ahogyan az a nagy könyvbe meg vagyon írva, majd becsempésztem a történetbe egy szál vörös rózsát. Ez is ütőképes kártyalapnak bizonyult, minden minden klappolt de a végén amikor elkísértem a buszhoz (mert nem debrecenben lakott), egyszerűen se szó se beszéd felpattant a buszra és ennyi... én meg csak néztem és nem tudtam hova tenni a dolgot... elbasztam valamit? vagy most mi is van? Egy kicsit felment a pumpa de nem vészesen, inkább csak az bántott hogy törtetésemért cserébe egy sziát sem kaptam... kb semmit. Jött az sms hogy jajj nem tudom mi ütött belém úgy sajnálja meg minden ne haragudjak. Aha nekem már itt kiakadt a mérce... Eztán nem láttam újfent 4 évig :D Aztán kb egy éve, kint szívom a cigimet a bolt előtt és elnézek jobbra és ott jön. Jön felém, megáll és köszön 2 puszival hogy szia de rég találkoztunk. Kedves voltam és megértő, érdeklődtem élete felől mik zajlottak le az elmúlt 4 évben a rózsa óta, de az esetet természetesen nem említettem neki. Mai főmmel már éreztem, alattomos kígyó ez s vigyáznom kell meg ne marjon. Beszélgettünk majd megemlítette hogy barátjával lakik nem messzire munkahelyemtől. Nem tulajdonítottam sok mindent ennek, de ő felvetette hogy majd bejön máskor is mert erre jár haza. Persze természetesen be is jött sokszor, volt hogy 2 naponta. Éreztem hogy szarban van és menekülne, és ennek hangot is adott hogy nincsen a barátjával minden rendbe köztük. Lelki szemetessé alakultam a másodperc tört része alatt hisz ki ne akarna segíteni egy ilyen csinos és elbűvölő hölgynek? Aztán a több beszélgetés és több találkozás régi érzelmeket keltett fel amiket ő is érezhetett úgy vélem. Ám egy nap csak elsétált a melóhely előtt. Majd újra és újra és napok hetek hónapokon keresztül. Tekintetét maga elé helyezte hogy véletlenül se láthasson meg engem. És itt ... itt elszakadt minden. Hogy újra eljátssza... újra átkúr ráadásul úgy hogy semmi komoly nem is történt. Nem jutottunk közelebb egy baráti viszonynál sohasem még is úgy éreztem magam mint egy ex pasi akire rá sem néz az ex barátnő. Ekkor fel ment a pumpa és a tegnapi nap folyamán vele is összehozott a sors, ráadásul személyesen. Kint cigiztem és láttam hogy jön. Gondoltam itt nincs menekvés... idejött, nem köszöntem neki csak egy aha igen persze lehet aha aha beszélgetésbe elegyedtem vele, melyben inkább ő erőltette a témákat és nem én. Láttam is rajta hogy meglepett. De nem baj. Bunkónak kell lenni, bunkó kell legyek mert nem hagyom magam újra és újra egy faszkalapnak nézni. Így hát érdektelenül végighallgattam mik történtek vele majd leráztam annyival hogy: "az kemény, kitartást" és ezzel a lendülettel beléptem az ajtón és faképnél hagytam. Láttam is rajta hogy nem tudott mit lépni, mikor már beléptem az ajtón még akkor is magyarázott valami az elköszönéssel kapcsolatba hogy: "majd...." nem értettem pontosan és nem is érdekelt. Lelki szemetesed voltam és most visszaborítok mindent a nyakadba ahová való.

Érdekes mód mind ketten nem tetszésüket fejezték ki a maguk módján ám még sem értem a lényeget... miért találják felháborítónak azt ha pont azt kapják amit érdemelnek? Miért hiszik magukat királylánynak miközben rothadó lelkű csinibabák csupán... Olyan emberekben csalódtam akikből mást néztem ki, és olyanokban csalódtam kellemesen akikkel szemben előítéleteim voltak. Még is kiderül idővel mindig ki hogyan viszonyul a másikhoz. Érdekek, státusz, emelő kéz, s mikor nincsen szükségük rá pusztán eldobják mint egy eszközt mit megvehet az ember a boltban.
Ezen megindulva nagyon nagyon durván semmibe nézem őket minek jelét is adtam, valószínűleg fel is fogták talán. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekel a véleményük mert 0 emberek, 0 nők, érzelemmentes ribancok csupán akik a lehetőségeket keresik az emberekben csupán. Lehet hogy sokak szemében fordul a világ velem kapcsolatban, de ez sem számít igazán, mert ezt érzem bent igaznak. Nem tehetem meg hogy csak a társadalom miatt azt mondom és azt teszem amit elvárnak, mert azzal önmagamnak hazudnék és ha önmagamnak is hazudok akkor valóban nincsen értelme már semminek sem. Igazából kifejezetten örültem a meghökkent reakcióknak, éreztem hogy az én kezemben is van eszköz mellyel ugyan azt a szart tudom nekik visszaadni amit ők adtak nekem. Ők semmibe néztek és nőiességüket használták fel ahhoz hogy megforgassák körülöttem a világot 56 x. Cserébe én elhitettem velük hogy ilyen vagyok (mert részben ez igaz is(volt)), s mikor a leginkább nem számítottak rá, megmutattam nekik mekkora senkik, mennyire nem ér semmit az amit csinálnak, mennyire nem fognak számítani ebben a világban pontosan azért amilyenek amit tesznek és akikkel teszik.
Mosolyogva tettem álomra a fejem. Álmaim nem kerültek elém, csak kiballagott elmém a végtelenbe mire nem is emlékszem csak reggel felkeltem.
Változok. Tegnapi nap folyamán megkaptam a képet és 3mm-re ledúrtam a hajamat + körszakáll :) Furcsa érzés ahogyan a szellő cirógatja a fejbőrömet, még is megláttam benne hogy a legkisebb változás is milyen eredményekhez vezethet egy embert. Ahogyan végig kaptam a szellő simogatását, az jutott az eszembe, ha nem szabadulok meg hajamtól nem érezhetem meg ezt az életérzést sohasem. Így eldöntöttem hogy minden mi terhel és gabalyodást okoz megy a kukába. Kapcsolatok, tárgyak, gondolatok. Egyszerű, még is nehéz döntések. Van aminek kísérnie kell az élet folyamán és van aminek pusztulnia kell mert lejárt az ideje de még is foglalja a helyet hogy valami új léphessen a helyére.
Ez talán kódorgó lelkemre is igaz. Nem is biztos hogy vágyom én rá annyira igazán, nem vagyok biztos benne hogy szükségem van egy olyan lélekre aki által bárki áttaposhat rajtam és bárki bármit megtehet velem. Szellemem bölcsességét összeszedte már bőven. Lehet hogy soha többé nem kell nekem az a lélek aki miatt ilyen elesett és nyomorult voltam annyi éven át. Lehet hogy elkezdett jobban megérinteni ez a keményebb életforma ahol keményebben élik az életet de még is tartalmasabban és haladósabban. Nem mondom hogy mostantól mindenki szar mert nem erről van szó, inkább csak arról hogy megpróbálom máshogyan kezelni az életemben adódó eseményeket problémákat. Ez nem feltétlenül rosszabb csak másabb. Talán találok egy másik lelket majd, egy olyat akinek az is számít én mint földi létező mit akarok, mit szeretnék, mik a vágyaim az álmaim, és talán segít abban is hogy megvalósíthassam őket nem úgy mint a régi akinek csak az Isten szava és akarata volt szent és nagy ívben szart rá hogy én mit akarok vagy nekem mi jó vagy mi nem. Lehet hogy jobban fog tetszeni ez az élet, ha más úton szeretném megközelíteni a céljaimat. Lehet hogy kerülő út, de lehet hogy megéri ez a hosszabb utazás!

"A poharam alján a jég,
Előttem a pult,
Egy nagyon mély szakadék aljáról
Repít fel a katapult!"
#9
2014. júl. 23. 11:24
Tudtam, már régóta sejtettem hogy a fényben élve nem lehetek egész, nem lehetek olyan amit egykor elképzeltem. Sokat gondolkodtam azon vajon megéri e úgy élni hogy mindig csak a jót keresem, mindig csak a szép dolgokat akarom megvalósítani, de rájöttem hogy a mennyből a pokol csak egy ugrás mert az ember természetéből fakadóan vágyik a rossz dolgokra is és aki ezt tagadja hazudik önmagának. Lehet észre sem veszi hogy mikre gondol olykor, csak átvillan rajta s tovább is halad felette, de ez az igazság. Mindenkinek vannak pillanatai mikor a rosszat óhajtja. Aki pedig óhajtja s a fény felé halad, igyekszik azt elnyomni önmagában, semmissé kívánja, meg nem történté, pedig nagyon is valóságos minden apró gondolatunk s a bennünk szunnyadó láthatatlan dolgokból fakad eredete.
Mi vagyunk, nem más, mi akarjuk olykor hogy olyan dolgok történjenek meg amiknek talán sohasem lenne szabad. Ám aki ezeket a dolgokat elnyomja magában az pusztán annyit ér el vele hogy elraktározza annak energiáit, tartogatja, gyűjtögeti. Ám nincs akkora zsák a világon mely ne telne meg és önkénytelenül ne szakadna ki ha túlságosan is tele van. Ekkor kiborulunk, kifordulunk önmagunkból, egy időre elveszítjük önmagunkat és a külvilággal ápolt viszonylagos harmóniánkat. Velem is hasonlatos dolgok történnek jelenleg is. A haragom és a bosszúm az évek sérelmei kifakadni látszanak és olyan dolgot kívánok sérelmezőimnek melyek ha bekövetkeznének egy 26 Oscar díjas horror filmet forgathatnának belőle. Nincsen ezzel szemben bűntudatom, megértettem hogy vannak dolgok amiknek vissza kell jutniuk a feladóhoz, s egyedül én gátlom ezeknek a "természetes" folyamatoknak a haladását, útját. Régi szerelem, régi barátságok melyek szeretettel születtek és bosszúval értek véget és megtorlást követelnek. Nem nyugszik bennem valami míg meg nem valósul az elégtétel. Vannak dolgok amin az ember túl tudja tenni magát s új fejezetet kezd életében, ám vannak mélyre nyúló életesemények melyek felett nem képes elhaladni sérelmei okán.
Éjjel figyeltem. Éreztem ahogyan messzire kerülnek tőlem barátaim, kapcsolataim, mindaz az életszerű jelenet amit még mindig ápolok. Átvette szívemben helyüket a mágia a szellemiség és a le nem rótt események sokasága. Azonnal éreztem hogy van, hogy még mindig van valami ami nincs lezárva és befejezve a sötétségben. Nem véletlenül léptem hát vissza tudtom nélkül sem. Gondolkodtam rajta, ki akartam érezni mi lenne az, mi ok vezet engem még mindig vissza, milyen út amit járnom kell, kit kell még elpusztítani ahhoz hogy szabaduljak. Újra elmondtam lassan szokásos szövegemet miszerint senkiből nem kívánok semmit sem, ám gyanúsan karmikus út ez amin bolyongok. Egyedül állok a semmi közepén és csak pislogok mert bármeddig is ellátok nem látok igazából semmit sem. Üresség tölti meg a levegőt, bűze pedig egy múltbéli esemény felé sarkalja gondolataimat. Vissza mindennek a kezdetéhez, mikor ostobaságomból fakadóan én érdeklődtem a sötétség irányába s nem ők kerestek engem. Bár tudom azóta hogy ez szükségszerű érdeklődés volt, mert valahogy el kellett kezdődnie mindennek, még sem értem mi keresni valóm van még mindig ott mindennek a legelején.
Démoni látogatáshoz kapcsolódtam vissza önkénytelenül és egy pillanatra elfogott a régen érzett félelem és rettegés érzése. Már nem úgy fogadtam, uralkodtam felette, kifejezetten gyilkos indulatok vettek erőt rajtam. Átszaladt a fejemben hogy ha újra megtörténne nem haboznék. Felkelnék ágyamból és szembe néznék a lehető leggonoszabb földi jelenséggel. Ha a pokol felböfögte teremtményét én úgy alászállnék vele ha húsomba mar hát marjon s ha harap úgy hát harapjon. De legalább tudom, hogy bármi is történjék, bármi is legyen a vége, mindegy ki győz majd a végén, vége lesz. Nyugalom szállna rám, hogy egy régi rém jelei örökre eltűnnek belőlem. Félnék, mert félnék, de bízom magamban és bízom abban hogy a sok éves fájdalom és szenvedés mely megkövesítette szívem olyan halált hozó indulatokat generálna bennem, mely elegendő volna ahhoz hogy meggyilkoljam önmagamban a félelem érzését és ne maradjon semmi sem csak a vér és a gyilkolás és semmi nem érdekelne, sem testem sem lelkem csak a győzelem, a bosszú és az elégtétel. Hisz mit tehet az ember azzal aki előtte áll és tudja hogy elvette az életét... Sosem volt még komolyabb tapasztalatom ilyesmiben, de feltennék mindent egy lapra. Ha győz, fogalmam sincsen mi történik. Ha győzök, úgy megkaparintom lelkét és magamhoz láncolom, s minden rosszért cserébe büntetése a jóság lenne. Mindenkinek tegye rendbe az életét kerüljön amibe kerül. Nem engedném vissza a fénybe, nem ereszteném el míg meg nem valósítja elhatározásaimat. Mert bűnhődjék mindazért mit ő is elkövetett mások ellen. Túlságosan jóindulatú voltam mindennel ezelőtt, és ezt jobbára mind kihasználták. Igazából a démonnal szemben ki hozzám azon az augusztusi éjszakán ellátogatott, vele szemben pusztító érzelmek és gondolatok fognak körül. Valahol talán őt okolom mindenért. Ám már nem félek mert mindenét vesztett veszett kutya lettem aki már nem csak ugat hanem harap is és képes a végsőkig elmenni mert már úgy is minden mindegy. Ostoba gondolat lehet de néha szinte kívánom hogy visszajöjjön és erőt vegyen rajtam, hogy meglássam hova jutottam, hogy képes lennék egy győzedelmeskedni az ismeretlen felett, hogy soha többé ne marjon bele szívembe az a pillanat amit egy jóságos 16 éves fiú azon az éjszakán elszenvedett. 8 éve már annak a napnak és az élmény még mindig nem kopott ki belőlem. Azt hiszem ez karma, ez valami olyasmi ami talán elkerülhetetlenül visszacsatolódik és megtörténik újra, mert nem szabadulok előle máshogyan.
Felvillant szemem előtt annak lehetősége is, hogy esetleg lelkemmel kapcsolatos kérdéseimet a démoni teremtmény irányában kellene tisztáznom. Hisz visszagondolva, csak feküdtem és hallgattam, még a lélegzetem is elállt, kivert a víz, hatalmas nyomás a mellkasomon, olyan szintű félelem mely akár lehetővé tehette azt is hogy megragadhassa lelkem darabját vagy egészét. Mi hív hát vissza hozzá ha nem ez?

Gondolkodtam a fény lányon is kit a fény börtön zárt el tőlem álmomban. Szimbóluma lehetett e lány minden jónak, mely szándékosan lett elkerítve tőlem hogy míg véget nem vetek mindennek nem kaphatom meg mindazt a jót és szépet mi rám vár talán valamikor valahol.

Rétegekben lepi el az embert a nyomorúság így könnyen elhalad 1-1 réteg mellett az ember, egyszerűen csak azért mert megszokja nem pedig azért mert nem nyomorgatja. Ez a rész megközelítőleg az első ilyen nagy réteg volt az életemben. Ez valahol bizodalommal tölt el, mert ha ez volt az első akkor a többit valószínűleg már levertem magamról s már csak ez maradhatott, mert ugye nem férhet hozzá senki a földhöz míg a betont le nem veri róla vagy át nem üti. Biztató jelek, még fel fel pezsdül a vérem is pillanatokra. Ahogy a dögről gondolkodom, belül valahogyan látom a szemét is. Szinte biztosan érzem hogy lesz még vele valami dolgom, valami közelít amit még nem értek pontosan, de bármi is legyen az állok elébe, még ha egyedül is, mindenféle Isteni segítség nélkül, akkor is. Magamért! Nem lepődnék meg, ha augusztus 20. án történne valami nem szokványos dolog, ugyan is 8 évvel ezelőtt augusztus 20.-a utolsó óráiban találkoztam az éjszaka teremtményével, ott indult el minden...
#8
2014. júl. 22. 21:19
Önként léptem bele a sötétbe, nem hívott senki sem, még is azt érzem ha akkor nem teszem meg ki tudja mit művelek magammal a fájdalomtól mely kibontakozott bennem. Félreértés ne essék, továbbra sem pártoltam el az Úrtól, pusztán csak megharagudtam rá mert úgy éreztem átvert a többi fénylénnyel együtt. Lehet hogy ez egy sötét terv sikerességét jelenti, de én valahol mindig is hittem abban hogy a fény akármikor akármilyen körülmények között képes megmutatni hatalmasságát és erejét. Így ez a múlt tapasztalatai alapján hihetetlen nagy csalódás volt számomra.
Volt egy nap mely az elme számára már felfoghatatlan volt összefüggéseiben és lényegében s csupán önkívületemben vettem részt én is benne, egyezséget ajánlottak a sötétebbik oldalról, melyben benne foglaltatott hogy ha segítek nekik egy globálisan és kollektívan közös célt megvalósítani, akkor soha többé nem küldenek semmiféle nyomorult elfajzott lelket mely életemre törhet. Én ennek nagyon megörültem, s mivel ők kértek engem nem én őket így tudtam hogy nincsen apró betűs rész, nincs semmi ármány és nincsen semmi átverés. Érzelmeikből ki is éreztem már akkor is a dolog komolyságát és fontosságát. Mivel akkor még jobbára sokkal jobban fény természetű voltam mint most így szívesen segítettem nekik s megvalósulása után tökéletesen tartották is alkujukat, ám nem tudja mai napig elkerülni figyelmemet az, hogy amióta a sötétség nem látogat meg a fény sem... pontosabban igen, de annak gyakorisága hasonlatos a szökőévhez... ritka. Nem értem az összefüggést, minden esetre ott már gondoltam hogy valami nincsen egészen rendben. És hogy hogy csúsztam idáig azt sem. Akkoriban szemem előtt a happy end lebegett. Győzedelmeskedve a gonosz felett egy szép életet élni, mindenkit szeretni és sok mindenkin segíteni. Ehhez képest a valóság :) Valahogy nem úgy alakult amit megírhatnék memoárjaimban. Továbbra is él bennem egy szálon az a kép mikor is minden tönkre megy, minden odavész, s a halál torkából egyetlen egy mozdulattal a mindent átható akarat megment s egy csodaszép életet ajándékoz nekem, ám ebben a storyban csak a reálisság kérdőjeleződik meg. Persze kérdéses az is hogy egy láthatatlan erőről beszélgetve mi tartható reálisnak. Még mindig azt mondom hogy vágynám a szép életet, de nem akármilyen áron. Vagy megkapom vagy maradjon a teremtő akaraté mert mint hogy említettem szellemiségem nem teszi lehetővé a megalázkodást, sőt, kifejezetten dühös leszek ha ilyesmire kellene hajlanom. Az nem egyenlő, az nem tisztességes, az semmi. Persze lehet mondani azt is hogy biztos lett volna más is aki végig járta volna ezt az utat, ezt a sok rettegést és kínt, de valahol pedig még sem. Én úgy gondolom nem véletlenül rám esett a választás, én úgy hiszem hogy a láthatatlanban, szellemiségemben olyan korlátlanságokkal tapasztalatokkal és magasságokkal rendelkezem amivel kevesen mások e földön. Persze ez nem biztos és nem is állíthatom biztosan, de régóta van egy ilyen megérzésem. Kell egy brutálisan erős szellemrendszer és szellemi nagyság (mint kiterjedés) amit még így is felturbóztak rendesen, hogy ne hogy idő előtt kopjon ki a kelleténél. De biztos lett volna más is. Azt sem nagyon akarom elhinni hogy ebből a 10 millió emberből egyedül én voltam képes kiállni mindazt a szemetet amit nyakamba mertek vödörszámra. Akkor vajon miért pont én? El kell gondolkodnom mindenen hogy semmit se érsek meg, hogy mindent összezavarjak. Nem akarok stabil alapokon állni mert az röghöz kötöttnek tulajdonít, én pedig szabad vagyok és szállni fogok, szállni égen és poklon át minden kezek elérése nélkül, mert mindenkinek jár a szabadság, senki sem lehet szolga, senki sem lehet báb mit irányítanak mások saját céljaik elérése érdekében legyen az relatíve jó vagy rossz szándékú ügy. Értem is meg nem is honnan ez az elvárás... honnan ez a várakozás hogy nekem megadnak majd mindent a fényből ami csak óhajom mert én kipucoltam a fél univerzum legsötétebb és leggonoszabb, leghírhedtebb alakjait. Valahol értem hogy ezért nem kellene cserébe semmit sem várnom, mert a szeretet elvileg valami olyan dolog mely sohasem vesz el csak ad. Ez eddig mind szép és jó, csak hogy mikor már nincsen mit adni akkor el kell venni, különben a semmiből nem lesz képes senki sem adakozni. ha van 5 milliárdom, nyugodt szívvel adok bárkinek, ám ha az elfogy semmit sem fogok tudni adni senkinek sem még ha akarok sem mind a mellett hogy életszínvonalam leromlik, keserűség éhezés és nincstelenség lesz a jussom nagy szeretetem jutalma. Ez pedig úgy hiszem hogy nem fair, ez nem lehet törvényszerű, ez csak valami elcseszett gondolata a szeretetnek, hisz hogy adhatna valaki bármit is valakinek ha nincs is miből? Lopna tán? Ölne érte? Megnyomorítana másokat hogy aztán hálát és alárendeltséget kaphasson másoktól, hogy tündökölhessék a tömegek szemében mint nagy jótevő segítő erő? Ez nem lehet igazsága az Istennek... ez nem lehet igazsága az embernek. Kell hogy legyen utánpótlás, kell hogy legyen ellátmány mert anélkül semmi sincsen, csupán a fény helyét megtölti a sötétség s akarva akaratlan egy idő után csak a sötét és rossz dolgokat fogja az addig igaz kéz ráhinteni a világra, mely majd lassan de biztosan saját magát rombolja a fájdalommal mit utólag mindig megél csendes tiszta pillanataiban. Akár próbatétel ez akár nem, ebben a részen nincs igazsága az Istennek, bug a rendszerben melyben csupán sajátjainak elestét veheti szemügyre oktalanul értelmetlen szenvedések közepette. S hogy milyen a sötétség? Gondold el a nyári napot mikor délben süt le rád. Figyeld meg árnyékod nem nagyobb egy talpalatnyi földtől, ám ahogyan nyugodni kezd a tűzgolyó árnyékod eltelepedik a földön messzire kinyújtva kezét és sok mindent elérve, s mikor teljesen eltűnik, akkor minden sötétségbe borul s nincsen már ami meggátolja haladását, akaratát, késztetéseit.

"Ha a Hold kitárja kapuját,
S nem marad Napnak fénye,
Én ott leszek, ott leszek
És csillogok neked bele a sötétségbe!"

Még is ki lesz az aki fényt mutat az árnyak világában? Ki lesz az aki fényben jár ott hol sötétség honol és ki lesz az aki talán érthető saját módjával kivezet engem a romlott világból ahová elbujdokoltam a sokaság szemete elől?

Már csak megszokásból bízom ebben, a valóságban pedig már feladtam. Feladtam mert bárhogyan erőlködtem nem sikerült kimászni a gödörből, így valami magasabb hatalom akaratára várok aki megparancsolja leparancsolja az életet életem meggyilkolásáról. Ha nem így lenne akkor magam kell felperzseljek minden létezőt mely engem körülvesz jót s rosszat egyaránt. Úgy érzem megvan hozzá a képességem, megvan bennem mindaz mely szükségek egy olyan globális csapdát, börtönt felállítani mely elképteleníti mind azt a hozzám érkezőt aki javam ellen van. Bár nyilván eltesznek láb alól ha ezzel próbálkozom, de ha halni kell halljak olyan ügyért mit igaznak hiszek, saját szabadságom ért. Bilincsben élni nem kevesebb feladat mint megtagadni saját önvalóm igazi természetét és ezt nem tehetem meg, nem akarom megtenni. Ugyan jelenthetné a pénz a szabadság illúzióját ebben az illúzió világban én még sem egyezem ki vele. Igazi szabadságot akarok, igazi élményeket, igazi életet, olyat amelyekben a csodák megvalósulnak nem csak kámforként tűnnek tova, s úgy látszik ezt képtelenek megadni nekem.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy egyszer engem is utol ér a vég, ez elkerülhetetlen. Ám ha egyszer meghalok, soha többé nem akarok visszajönni ide, örök érvénnyel el akarom felejteni mind azt a sok dolgot amit megéltem és megtapasztaltam ezen a helyen. A sok guru bezárkózva egy hegybe vagy egy sátorba mindig fennkölt gondolatokat szövöget az életről és annak szépségeiről, csodáiról ám én még is azt látom inkább ha kinyitom a szemem, hogy ez a földi élet telis tele van rosszabbnál rosszabb dolgokkal. Vér és fájdalom és halál és szenvedés és mind mind mindhiába. Előre jutnak kik alávalók és szennyek, kiknek semmi sem számít, akik mások hátán másznak előre letaszítva azokat a mélybe akik kőkeményen megdolgoztak mindazért amik van és ezek pedig elveszik hogy gyarapodjanak. Ez az élet ez a gyarlók élete a nincsteleneké akik mindent akarnak akik bármit megtesznek és meg is tehetnek mert ez semmi másról nem szól. Ha még is szól, akkor nem szólhat másról mint a kín a fájdalom és az elmúlás megtapasztalásáról s a szép pillanatok pusztán csak mentőcsónakok mikkel kihúzhatjuk nyomorult 80 évig hogy a lehető legtöbb ellenünk irányuló hatást megélhessük. Ez az élet, s ebben a sötétségben csupán ezeket a mentőövnyi pillanatokat Istenítik, fogják és karolják keblükre az emberek. Hiszik hogy lehet jobb mikor születésünk pillanatától csak is rosszabb lehet, öregszünk gyengülünk, betegszünk s végül egy csendes vagy viharos estén megszűnünk. Ezeken elgondolkodva tettem fel a kérdést magamnak: miért erőlködjek ha ugyan az a föld fogja szívni testemet mint annak az embernek a testét aki az életét kidolgozta a semmiért, hogy ugyan oda kerüljünk. Ugyan úgy egymás mellett fogunk feküdni, még a kukacok mérete a testünkben is meg fog egyezni.

"Látom, hallom, érzem:
Rohadt a hely, ahonnan érkeztem,
Rohadt a hely, én fáztam, éheztem!
Rohadt a hely, a gyengék nem bírják,
A törvényeket farkasok írják!"

Reménytelen, kilátástalan gondolatok.
Ám mikor ezeken gondolkodom, eszembe jutnak olyan gondolatok is, vajon milyen lehet egyszer a gyermekemet a kezemben tartani, szeretett nőmet ölelni, nekik mindent megadni, rengeteget utazni, bulizni (anyagi) korlátok nélkül...
Mennyivel másként alakult volna az életem ha odafent máshogyan döntenek sorsom felől. Mindig is szerettem volna olyan ember lenni egyszer aki másoknak segít, aki közvetlenül és önzetlenül képes barátságát odaadni másoknak, mert már elérte mindazt az életben ami után már nem számítanak az anyagi javak, a pénz a ház az étel, hanem attól finomabb az étel hogy másokkal is megoszthatom nem azon gondolkodva hogy ha ezt most megosztom holnapra nem marad sem pénzem sem mit ennem. A szükség, mely rákényszeríti az embert hogy elinduljon a gyarlóság útján, s míg a fény nem cselekedetei alapján bírázza az embert addig sohasem lesz igazság ezen a planétán. Nem igaz a ki mint vet úgy arat közmondás, nem igaz az azt kapsz amit adsz, nem igaz az igaz. Én annyit vetettem már, és annyit adtam már másoknak... rengeteget. És még többet akartam, mindenkinek, bárkinek, ebben éreztem az életem, de nem adatik meg nekem.

Érzem félig rosszallva nézik gondolataimat fentről, de teszek rá mit gondolnak rólam, mert olyan vagyok amilyennek teremtettek... Ne hogy még én kérjek elnézést sértő születésemért :D

Én jó voltam. Tényleg jó, csak rosszá tettek s még így sem olyanná amilyenné akartak, mert időben észbe kaptam és elfojtottam magamban javát a rosszakaratnak. Nem az Isten miatt. Önmagam és mások miatt. Hogy ha menni kell úgy mehessek, hogy tudjam semmi olyan hatalmas hibát nem követtem el ami miatt itt kellene maradjak, vagy ami miatt fájhatna a fejem.

lelkem keresgélése nem olyan egyszerű feladat mint ahogyan gondoltam, sokkal bonyolultabb és láthatatlanabb dolog mint sem képzeltem. Mivel szellemi minőségekben sem túlzottan megérinthető így elég nehézkes a keresése. A gond ott kezdődik, hogy el kell döntenem valamilyen szellemi alap alapján, hogy hogyan is pozicionáljam be amivel meghatározhatom jellegét s jellege alapján hol létét.
Gondolataimban elmélyedve még is úgy vélem, meg fogom találni a megoldást erre a problémára is.
Ez a része tudom hogy kissé negatív töltetű volt, de az igazság részéhez minden oldal megvizsgálása hozzá tartozik, mikor valaki csak a jót vagy csak a rosszat veszi szeme ügyébe, csupán csak fél munkát végez, nem lát mert nem láthat sohasem egészet.
#7
2014. júl. 22. 12:19
Sokszor vettem már számra az Istent hol áldást hol átkokat kiabálva, de valahogy most még is rá gondolok. Arra gondolok hogy ha egyszer ennek vége lesz újra közelebbről érezhetem mindamellett hogy megmarad életem emberi folyamának fontossága. Mert ugyan sokan vágyják a világban az Isten konkrét jelenlétét az még is elkerüli a figyelmüket hogy a vele való találkozás akarva akaratlanul is életellenes hatásokat kelt. Furcsának hangozhatnak a szavak és meg is értem ha keresztény hittel bíró emberek emiatt nyomban nyakon vágnának, de mindez nem ferdíti el azt a tényt hogy ők csak azért nem gondolják így mert még nem találkoztak vele olyan közelségekben és minőségekben ahogyan én. Nem hiszem hogy ez kiváltság volna, sokkal inkább terv szerű esemény, ám még is azt kell hogy mondjam, távolléte megerősített valamelyest az élni akarásban mikor épp nem meghalni kívántam az élet keserűségeitől. Szomorú hangzata ellenére is ezek a mondatok gyógyítóan hatnak. Ennek oka pedig az, hogy az Ő jelenléte megvilágítja azt, hogy minden más mennyire szar. Hozzá emelődik egy pillanat alatt a mérce s az egó teljes mértékben elkezdi elutasítani az életet és annak szinte minden mozzanatát mert az kilométerekkel elmarad a mindenség nagyszerűségéhez képes. Én is így jártam pontosan. A találkozások, a beszélgetések a millió ima mely végül fohásszá alakult... Mindent tőle vártam, s Ő semmit nem adott meg nekem és én évekig gyötrődtem és gondolkodtam, míg nem szeretetem gyűlöletté alakult. Sohasem hagytam el de akárhányszor is éreztem a jelenlétét mindig ráolvastam hogy mennyire megvetem őt amiért nem segít nyomorult életemen mindannak ellenére mennyi mindent tettem meg az Ő és a megnyomorodott lelkek érdekében. Sosem volt dühös. Azt az arcát sohasem mutatta meg nekem, csak csendben kivárta amíg kigondolkodom magam feléje és kiadom a dühöm és keserűségem. Sokszor történt olyan is mikor megtört lelki állapotomban elküldtem mondván, nem kell a fényed tartsd meg magadnak önzőségeddel együtt. Ő ezt is végig hallgatta. Éreztem rajta fájdalmát de ez sem szívem enyhülését eredményezte inkább még jobban neki álltam hogy nem kell a szánalmad meg a fájdalmad sem, gondoltál volna erre akkor mikor az életemet beáldoztam érted és ügyedért. Teljesen kifordultam Önmagamból. Nem kerestem a sötétséget sohasem, már alapból abban éltem mivel fényemet elveszítettem. Pontosan azt éreztem hogy lent vagyok, lent a mindennek a legalján és látogatóba járnak hozzám mint ha egy börtöntöltelék lennék. Ez hihetetlenül felidegesített. Olyan indulatokat keltett bennem hogy akadt mikor kisebb fénylényeket is "megdübögtettem" és elzavartam mondván: Vidd vissza oda ahonnan hoztad, üljetek csak rajta mint a gazdagok a vagyonokon! (az energiákat). Nem vagyok minderre büszke, de általuk kerültem azokba az állapotokba bele amiket megéltem így bűntudatom sincsen. A legdühösebb még is azért voltam mert barátságokat kötöttem olyan létezőkkel akik örömmel vették a segítségemet, feláldozásomat, mindenemet, de mikor könyörögtem értük (nem az Istenhez mert akkor épp pikkeltem rá), tudván hogy már ők is fénylények, sohasem jelentek meg. Pontosan mikor szorított a szükség, mind cserben hagytak, nem jöttek, pedig szerintem hallottak. Ez volt a legnagyobb fájdalom szívemnek, mind az kiért életem kockára tettem most elfordult tőlem. Az érzés... leírhatatlan. Gyűlöletet éreztem, bukásukat kívántam, szenvedésüket, mert úgy hittem hogy ha én emberként nem hagytam cserben senkit sem, ezek a magasztos égi lények biztosan nem fognak hatalmas szeretetükkel és intelligenciájukkal. Ám tévedtem. Ekkor olyan dolgok keltek bennem életre, melyeket talán míg élek nem tudok majd elfeledni sohasem. Az érzés hogy két világ között rekedtem melyből az egyik oldal tép s a másik elfordul...leírhatatlan. Hosszú a lista aki értem siethetett volna.
Van köztük angyali minőségekben létező szellem, démoni kasztokból kimenekítettek, kóborlóktól kezdve még egy szeráf is hogy teljes legyen a kép. Ők mind mind elfelejtettek. Nem tudtam már ki barát ki ellenség, nem értettem életem lényegét. Mái napig haragszom rájuk, mert érzelmeim sok időre szólnak, ha szeretek hosszú időn keresztül szeretek s ha haragszom akkor annak nyomós indoka van és megtartom. Őrzöm magamban mint védővonalt hogy hogyan viszonyuljak ahhoz ami már egyszer megtörtént. Talán lelkem hulladékká válása ezen nyomok alapján indult meg, de ha így is van, ezt a terhet és felelősséget nem én kell hordjam hanem azok akik ígéretet tettek életem felett hogy megóvják és egyengetik azt a nehéz időkben. Tudom légből kapott lehet mindez, mert az életét mindenkinek magának kell alakítania, de az én életemet sohasem én alakítottam hanem ők odafent. Mindig arra sodort az élet ahová ők szerették volna nem pedig oda ahová én akartam. Ugyan elértem sokszor amit akartam, még sem teljesültek be sohasem lelkem vágyai, így meg is értem ha lelépett egy kellemesebb helyre. Talán túl sok ez a sok minden egyetlen emberi életbe belezsúfolva, még sem én akartam hogy így legyen. Nem mondhatom el magamról hogy ezelőtt ragyogó életem volt, mert erről szó sincsen, de most még rosszabb helyzetben vagyok mint amiben akkor voltam mielőtt minden elkezdődött. Sokszor éreztem dühömben hogy keresek egy másik Istent mit igazából elképzelni sem tudtam soha hogyan is lehetne megvalósítani mert ha egy az Isten és én találok másikat, akkor az is Ő csak egy másik képében, egy másik része, egy másik szelete a nagy egésznek. Így erről letettem. A sötétséget sosem kerestem mondván, sohasem fogom az árnyék segítségét kérni, mert fizettem én már eleget az életben mindenért ahhoz hogy semmim se legyen. Ellenséget láttam hát fényben és sötétségben is. De mit tehet az ember amikor már minden és mindenki ellene van s csak értetlenül áll a történések előtt, miféle örvénybe keveredett és hogyan is tud kijutni belőle. Végül mindenkit eldobtam. Egy csendes estémen nem kevés lőre elpancsolása után, elmagyaráztam mind két félnek, hogy mindkettőjükből annyi részt kívánok az életemben mint ahány aranyrög van a szekrényemben.
És ezzel a lendülettel megindult egy olyan mini korszak amikor semmi nem számított, csak a bulik, haverok, ital. Valahol láttam hogy segíteni akartak egy kis idő eltelte után, de ez nem egészen valósult meg. Ennek oka részben bennem részben bennük valósult meg. Az én részem az volt hogy szimplán nem érdekelt már az egész, magasról tettem rá merre kellene mennem, előbújt a nyilas ösztöne mely kimondja: Nem vagyok senki rabszolgája! Szabad szellem még ha pusztulással is de inkább szabadon halok meg mint sem bárki elé letérdeljek. Elkezdtem átértékelni ezt a hitbéli dolgot, a fohászokat és azt mire tettem fel az életem. Elgondolkodtam azon miért is kellene bárki előtt fejet hajtanom ha ugyan az a vég ér el egyszer úgy is. Hajbókoljak az Isten előtt és rimánkodjak a falatokért mint láncra vert kutya mely az emberben látja az Isten képét? Vagy ereszkedjek térdre a sötétség előtt szert téve nagy vagyonra és minden földi jóra? Kétségeim támadtak a komplett rendszerrel szemben hogy kell e egyáltalán nekem ez az egész. Hogy szükségesnek érzem e azt hogy egy olyan világban éljek melyben sohasem lehetek szabad. Mert az egyik oldalon eltaposnak ha nem engedelmeskedsz, míg a másik oldalon meghagyják a szabad akaratot, csupán csak azt fogod akarni amit ők akarnak. Így hát odabent megszületett egy fájdalommal, kínnal és félelemmel teli döntés, mi elhatározta hogy soha többé nem segítek a szellemvilágnak cserébe mindazért a "jóért" amit én tőlük kaptam. Hazugnak nyilvánítottam ki mindet. Hamis képnek, mi az embert eszközeként használja maga céljai érdekében. Nem tettem különbséget fény és árnyék között, mindről ugyan azon az elven vélekedtem, egy jól eljátszott színdarab melyben mindkettőnek pontosan ugyan annyi érdeke lapul meg. Lehet hogy valahol gőgös az Isten s elragadta tőlem lelkemet akár Önmaga által akár közvetetten a sötétség által hogy tanuljak mindabból amit gondolok. De én csak dacoltam és a napok sorra teltek és én minden egyes keserű nap után egyre elszántabban gyűlöltem a mindenséget az összes létezőjével együtt. Elgondolkodtam a létezésben és abban miért érdemeltem ki ezt, miért én rajtam köszörüli pengéit a teremtés összes mocska. Mivel nem vagyok korlátlan s erőim egyébként is a 0-hoz közelítenek így bármennyire is szerettem volna nem tehettem komolyabb lépéseket háborús tapasztalataimat felhasználva, így csendességben halkan beléptem az árnyék világba hol nem vagyok annyira szem előtt még sem. Ám ez a belépés ugyan részben könnyedség volt, másrészt a semmivel volt egyenlő mert semmi sem történt minden nap ugyan olyan volt, mint ha ugyan azt élném át 100x és 1000x.

Folyt.köv...
#6
2014. júl. 22. 11:05
Szerintem rendkívül hasznosak ARANYKORONA írásai.

Akik a fórumon megfordulnak és bele bele olvasgatnak látniuk kell, hogy itt ARANYKORONA képviseli a színvonalat. Focista példával élve azt mondom, hogy a cipőjét sem köthetnénk be. Olvassátok és örüljetek, hogy egyáltalán ír erre a fórumra. Egyébként is halott a fórum mert senki sem tud hitelesen megszólalni.

Én imádnám ha több írása is lenne. Próbáljátok megbecsülni azt a kicsit ami van.
#5
2014. júl. 22. 9:47
Nem okos dolog e nyomát hagyni köztetek annak ami velem megtörténik? Ami velem megtörténik könnyen megeshet hogy megtörténhet mással is, s ha így van úgy nyugodtan fekszem le mert tudom hogy segíteni tudtam valakinek olyan útjain melyben könnyen eltévedhet Önmagához képest. Akik egykor felállították a tudás rejtésének dogmatikáját, azok semmi egyebet nem óhajtottak elérni csupán azt, hogy ez a hatalom megmaradhasson a saját kezükben. Érezték hogy "többek" mint mások és ez az érzés elmúlik ha "mindenki" olyanná lesz mint ők. Így inkább tartották titokban a sok titkokat mely az emberi lelket és értelmet előrébb mozdíthatná. Valóban veszélyes is lehet ez a sok minden de csak akkor ha valaki felelőtlenül és Önkényesen merül bele a szellemiségek mozgatásába, így nem is arról írok legtöbbet amit az itt legtöbb ember magáénak szeretne tudni hanem arról hogy ha bekövetkezett valami hogyan is próbáljon kimászni belőle. Hisz tele van ez az oldal olyan tagok százaival akik a hatalmat keresik a spirituális világban nem pedig Önmagukat. Telekinetika, pirokinetika, mások irányítása, mentális világuk erőszakkal történő nyitogatása, beteges kiéletlen vágyak mely legtöbbje nyomorúságos gyermekkoruk elégtételeként szolgálna. 95% ban (hasraütéssel) ugyan az a történet, bosszú, sérelem, engem többé sohasem fognak eltaposni stb. Így általában megválogatom a szavaimat, mert tudom hogy nem bölcs dolog kisgyermekek kezébe éles lőfegyvert adni mert abból úgy is baleset lesz...
De ha még is megtörténik mert meg kell hogy történjen akár akarja akár nem az illető, akkor még is legyen mihez nyúlni a kötélen kívül.
#4
2014. júl. 21. 18:58
Érdekes,amiket írsz,remélem a folytatást is majd közlöd. :)

Nem ismerlek,így nem is mondanék véleményt,talán csak annyit,hogy nem feltétlenül mondanám okos dolognak ezekt itt közölni,ahogyan te azt teszed.Bár magamból indulok ki,és talán ezért gondolom így.Ettől függetlenül várom a folytatást.
#3
2014. júl. 21. 10:13
Újabb nap telik el és újabb kérdések merülnek fel életem viharos tengerén.
Álomszerű valóságok gyötörnek esténként mely még azelőtt tör rám mielőtt nyugalomba haladna testem és szellemem. A boncolgatott témával kapcsolatos víziók, érdekes de torz képeket eseményeket vetítenek elém mely hasonlatos az őrülethez. Amit látok és hallok nem fedi a valóságod, sokkal inkább valami apokaliptikus világot mutat elém mely talán a bennem élő üresség zagyvaságát mutatja szemem elé. Furcsa torzszülött emberek eszik egymás beleit nevetgélve miközben fajtalankodnak saját nemükkel és a sötétségnek adózzák elodázott életüket. Gyors képek ringnak előttem fel felvillantva az elveszettséget és az értelem nélküli életet. Egyszer csak sötét lesz és egy hófehéren világító rácsot láttat velem az éjszaka sötétsége mely mögött egy hasonlóan fényáradatban úszó kifejezetten csinos meztelen nő szomorkodik karjával megragadva a rácsokat. Nem erőlködik, ránézésre olyan mint aki már sokszor megpróbált szabadulni de sohasem járt sikerrel. Reménykedve de bánatosan vár, nem tekint ki a rácsokon túlra pusztán maga elé szegezi tekintetét és én nézem őt úgy mint ha ő engem nem látna. Üvegfal mögül éri a tekintetem mely hasonlatos érzéssel párosul mint egy vallató szoba ahol a rendőrök üvegfal mögül veszik szemügyre a vádlott reakcióit és elemzik. Kinyitom szemem mert érzem hogy súlyával rám nehezedik a valóságban is valami fekete ármány, melyről nem tudom eldönteni hogy barát vagy ellenség. Meg nem támad de pontosan akkor érkezik mikor kimondom víziómban hangosan hogy "megérkezik a gonosz". Nem támad, nem bánt, csak közel ül és vár, megfigyel, vizslat, nézi elképzeléseimet a világ dolgairól és a terveimről a jövőt illetően. Érzem hogy gondolkodik rajtam, érzem hogy megpróbál megakadályozni mindenben. Érzem hogy lassan de lépkedve előre elfed. Erőtlenné tesz jelenléte és elveszítem az akaratom. Megtámadnám, csak pár pillanat és vége lenne, csak néhány kiszakított darab a fény oltárából és oda lenne mint aki sohasem létezett, de nem engedik meg ezt nekem. Mindent mit kaptam visszavettek. Valószínűleg pontosan azért hogy más módon tanuljak meg harcolni a sötétség ellen. Furcsa játékokat űz velem az Isten. Bár tudom hogy nem lenne fair játszma ha olyan létezőt fegyvereznék le szellemi lehetőségeimmel ki pusztán intelligenciáját hasznosítja ellenfele kiiktatásában, így szellemként gyengének és sebezhetőnek minősíthető, ám még is azt kívánom néha bár megtörhetném az Isten szabályát és elejét vehetném e hosszas nyomorúságnak. Ám ez meg nem adatik. Várják tőlem hogy kicsiszoljam magamból a férget. Talán lelkemet pontosan azért nem érzem mert az testem mellett lebeg belőlem kiszállva hogy érzékeim ne érezhessék a fájdalmát, s csak egy részét terelgethetem magamban mely a semminél több de a mindenhez kevés. Ahogyan néz odafentről a magasságos, látom arcán tekintetén mit érzelmek gyanánt élek, hogy nem megvet ő engem, pusztán vár rám hogy porból térde s térdről talpra álljak hogy indíthasson az úton ami még előttem áll. Gondolataim elmerengtek a múlton ahogy már annyiszor s megmutatkozott valami olyasmi melyre eddig még nem gondoltam sosem. A rengeteg szellem és lélek kik részben nekem köszönhetik felemelkedésük lehetőségét csak tisztulván érhették el az eget, melyben én segítségemet saját szellemrendszeremmel adtam és szolgáltattam nekik. Nem kevesebb döntés volt ez mint Önmagamat bedobni a közösbe. Ez a közösbe való belevetés jelenti azt, hogy az én fényességemen áthaladva a létezők kifényesedtek, leperget róluk a sötétség olyan mértékben hogy elérhessék az eget. Ám minden egyes ilyen történés míg másoknak adott belőlem kivett, így én egyre egyre lejjebb csúsztam míg ők visszatérhettek a fénybe. Részben így mentem tönkre. Sohasem azonosultam be ezekkel a dolgokkal mert mindig tudtam hogy nem én vagyok, pusztán rám kapaszkodó szellemi moslék rugdalódzó akarata az amiket érzek, gondolok olykor, de ahogyan az idő múlott lassan maga alá temetett a szellemi söpredék. Átvállalás ez mely mélyen érinti minden ízemet. Valószínűleg lelkem ezért távozott testemből. Régebben mikor közelebbi kapcsolatot ápoltam az Úrral, többször is megérezhettem milyen az amikor egy hatalmas energetikával rendelkező fény lény közel ereszkedik az emberhez. Jelenléte kínzó volt és szinte pusztító ahogyan erőteljes fénye átvilágította lelkem ismeretlen de sötét rejtekhelyeit. Azt hiszem ilyesmi lehet az a bizonyos tisztító tűz is. Kértem hogy maradjon még akkor is mikor már úgy éreztem az ereimben sav folyik, és mindig mondtam is neki hogy ne foglalkozzon azzal hogy darabjaimra készülök széthullani, haladni akartam, tisztulni. De persze Ő ezt nem vette figyelembe. Mindig tudta mikor és meddig szükséges ezen a téren a jelenléte, majd távozott, messzebbre emelkedett ne hogy olyan fokokig emelje fényével tisztulásom mely az őrület határára sodorna.
Így hát gondoltam arra ezen elindulva, lelkem tele lehet szennyel és mocsokkal, így távozhatott belőlem annak érdekébe hogy a fény jobban megérinthesse s én ne leljem ebben halálom. Másrészt lelkem hiánya és annak üressége szemem elé vetíti szellemem ragályait, hibáit, melyeket lelkem jelenlétében alig ha vehettem volna észre. Ez inkább pozitív gondolatokkal tölt el mint sem negatívval, de továbbra is megmaradt gondolataimban a sötét árny kószálása körülöttem. Ki ő és miért jött? Bizalmatlan vagyok. Meg nem bízom benne de próbálom figyelemmel kísérni munkásságát. Mert ha szándékai nem tiszták szemem előtt, működéséből kideríthetem jöttének okát és feladatainak egy részét. Sokszor találkoztam már olyan munkásával a gonosznak aki csupán látszólag ártott, a valóságban pedig nélkülözhetetlen volt jelenlét a továbblépéshez, fejlődéshez. Ezen okokból kiindulva nincsen semmiféle előítéletem csupán bizalmatlan vagyok, kétkedő és sejtelmes. Azt hiszem ez is egy játék lesz. Csupán csak nem olyan játék amit kardokkal és fegyverekkel kell megnyerni hanem sokkal inkább olyan mint a sakk. Ésszel játszva nyerni.
A sötétség feje eddig tökéletesen tartja a szavát, nem küldi többé zsoldosait akik az életemet követelnék mert sértőnek találják még születésemet is. Ám mindig van más út... megtalálja a módját mindig mindenkoron hogyan találjon fogást az emberen. Most pont olyan mint egy üzletember. Megfelelően tologatja bábuit próbálkozva sakkot adni, ám még sem hiszem hogy célja lenne a matt elérése. Máshogy látom már őt, máshogyan ahhoz képest mint ahogy mindenki más látja. Vele való találkozásaim megvilágították az ő igazi lényegét, ám még is naiv és felelőtlen dolog volna elhaladni természete és feladata felett. Ám értelmét és lényegét megértve még sem haragszom rá többé, még szeretetet is érzek irányába, megértem munkásságát. Bár ez a tény nem változtat azon hogy küldötte az életemet akarja tönkre tenni :D
Kezd kitisztulni fejem valamiféle szellemi elfedettség állapotából így kezdek újra látni az életben és összefüggéseiben. Ez ugyan nem sok mindahhoz a sok mindenhez képest mit birtokomban tudhattam, de így is tökéletesen elégnek érzem ahhoz hogy megoldhassak az életemben olyan problémákat melyek már nagyon régóta váratnak magukra. Hogy veszettnek érzett lelkemmel mi lesz nem tudom, tippelgetek csupán és tapogatózok a sötétben, de valahol azt is érzem hogy hiányától is ha szenvedek, még nem most jött el az ideje hogy visszaszerezzem (vagy kitisztítsam). Újra fel kell perzseljem a világot, újra ragyognom kell, le kell győznöm az életet hogy magaménak tudhassam különben ő győz le engem. Láttam már sok szép utat, igazakat, tele szépséggel de az enyém úgy érzem nem ilyen lesz. Hasonlatosan érzem magam mint egy Király kit letaszítottak trónjáról és a közeli hegyről nézi királyságát s gondol, epekedik vissza a dicső napokra.
Eldöntöttem hát, mindegy mennyi fájdalomba, félelembe vagy nehézségbe és küzdelembe kerül, visszaszerzem mindazt ami az enyém, visszaszerzem az életemet...
Szabó Gergő webfejlesztő
X
Regisztrálj most és mégtöbb e-könyv lehet a tiéd!         REGISZTRÁLOK
0