A felébredés recenziója
Cimkézve: A felébredés doktrinája Buddhizmus Filozófia Julius Evola metafizika vallás
Báró Julius Evola (1898-1974) minden kétséget kizárva kivételes képviselője volt - családi eredete szerint is - a nordicitásnak, valamint az itálo-rómaiságnak, és kivételes, rendkívüli képviselője az olaszországi arisztokráciának. Julius Evola a metafizikai tradicionalitás - René Guénon mellett - legkiemelkedőbb reprezentánsa volt, némely tekintetben még Guénont is meghaladóan.

A metafizikai tradicionalitás jelentése: tudás az abszolút eredetről. Olyan tudás ez, amely nem a világból levezetett, hanem a világ kezdetéből, kezdettelenségéből származik. A tradíció fogalmát közönségesen persze bármivel összefüggésbe lehet hozni, itt azonban nem erről van szó, hanem sokkal inkább egy olyan tradícióról, amely az örökkel, az abszolútummal van összefüggésben. Talán mostanra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség nagymértékben eltávolodott önnön eredettudatától, mely nem is oly régen még megfogalmazatlanul élt. Ám a huszadik századra mindez az identitástudat olyannyira siralmas állapotba került, hogy nélkülözhetetlenné vált a megfogalmazása. Ennek az elmélete, a kifejtése a metafizikai tradicionalitás.

Evola munkássága szinte az élet minden területére kiterjed, kezdve a vallásfilozófiától a szexuson át a metapolitikáig. Ám hatalmas életművében is kiemelkedő jelentőséggel bír „A felébredés doktrínája” című, a buddhista aszkézisről írott tanulmánya, különösen azért, mert a „felébredés útja” kiemelten fontos helyet foglal el az evolai létszemléletben.

Tekintettel arra, hogy a buddhizmus, látszólagosan „modern” nézeteivel egy olyan európai intellektuális elit érdeklődését keltette fel, amelynek tagjai közül csak nagyon kevesen ismerték fel a keleti vallások valódi lényegét - s épp ezért amolyan pacifista, szentimentális, hippi vallásként kerítették a köztudatba -, teljes nyugalommal kijelenthetjük, hogy Evola tanulmánya a buddhizmus valódi mibenlététét illetően egyedülállóan hiánypótló. Hasonló megközelítésben írt műveket egyébként a német Georg Grimm és a Rhys-Davids házaspár is, illetve A. K. Coomaraswamy, valamint Edward Conze, ám az általuk képviselt vonal, sajnos a század második felében elszigetelődött a rivális értelmezések tengerében.

A könyv első része, „A tudás”, a Buddhizmus filozófiai alapjaiba vezeti be az olvasót. Evola szakít a Buddhizmus köznapi, általa „exoterikusnak” nevezett értelmezésével és René Guénon azon nézetével is, mely szerint e „vallás” nem volt más, mint a ksatriyák lázadása a világot megváltoztathatatlannak hirdető brahmanizmus ellen, tagadva a varna-rendszert és a transzcendens tekintély elvét - hasonlóan a protestantizmus katolicizmus elleni lázadásához.

Történeti és valós helyén kezelve a buddhizmust, Evola leszögezi, hogy a buddhista aszkézisről egy tökéletesen aberrált és torz, elsősorban vallási kép alakult ki Nyugaton, amely az életellenes önsanyargatásban merül ki, s amely még az olyan zsenik gondolatvilágában is ekként élt, mint Friedrich Nietzsche, aki néha komolyan azt hitte, hogy az aszkézis csak az „élet sápadt ellenségeit” vonzza. Ezzel szemben az aszkézis valójában egy kifejezetten életigenlő, ám végtelen tudatosságra ösztönző létszemléletet és technikát jelent, amelyek az önmagukban bármilyen irányú használatra alkalmas nyugalom, erő és hűvös magasrendűség elérésére valók, ami mentes minden „mitológiától”, legyen az vallási, teológiai, vagy etikai jellegű, s aminek végső célja a metafizikai értelemben vett univerzum csúcsa, a teisztikus elképzeléseken jóval túlmutató transzcendencia.

A „felébredés doktrínája” (a Buddha-vada) a báró értelmezésében tulajdonképpen maga az őseredeti páli-kánonra alapozott Buddhizmus, vagyis a theravada (öregek vagy tapasztaltak útja).

Reform, nem forradalom
Evola szerint - Guénont cáfolva - a buddhizmus valójában a tradíció reintegrációja volt a filozófiai spekulációkban elmerült, túlságosan „vallásivá” vált, az üres ritualizmusok és megcsontosodott egyházi szervezet által fenntartott, spirituálisan kiüresedett brahmanizmussal szemben. Rögtön a könyv harmadik fejezetében („A felébredés doktrinájának történeti helye”) leszögezi azonban, hogy a buddhizmus esetében szó nem lehet spirituális ürügyek mögé rejtett demokratikus fölforgatásról, hanem a meglévő hierarchia helyreigazításáról, mivel a brahmanák már régen eltávolodtak attól a szereptől, attól a feladattól, amire születtek.

E fenti, téves teória Siddharta herceg azon (és ahhoz hasonló) kinyilatkoztatásaiból fakad, miszerint „Nem a kasztja miatt pária valaki, nem a kasztja miatt brahmana valaki, tettei miatt pária valaki, tettei miatt brahmana valaki”. Továbbgondolva e mondottakat kerekedtek ki azon téves elgondolások, miszerint a buddhizmus egy 2600 évvel ezelőtti humanista forradalmi eszme volt a fennálló hierarchia ellenében. Evola azonban rávilágít arra, hogy a buddhizmus közel sem volt ilyesfajta forradalom, hiszen Siddharta Buddha azt mondta: „Akinek szolgálatában rosszabbá, nem jobbá válik az ember, azt mondom, azt nem kell szolgálni. Akinek szolgálatában viszont jobbá, nem rosszabbá válik az ember, azt mondom, azt szolgálni kell.” Ennek fényében tehát jogos reformról van szó a doktrína megjelenése esetében, illetve a későbbi korokban annak súlyos félreértelmezéseiről. Evola azonban tovább megy és emlékeztet arra is, hogy a buddhizmus egyáltalán nem a tömegeknek szóló doktrína. Mindezt Buddha azon kijelentésével erősít meg, mely szerint Siddharta olyannyira kevéssé szimpatizált a tömegekkel, hogy a „hitvány köznépről”, mint szemétdombokról beszélt, amelyek ellenében a Felébredett csodálatos kivirágzása megtörténik (vö. Dhammapada 58-59). Mindez remekül összecseng azzal az übermensch-ember felfogással, amit Nietzsche hirdetett majdnem 2500 évvel később. Nem mellesleg Buddha a maga felsőbbrendűségében még a rábeszélés közvetlen eszközétől is mindig tartózkodott, illetve minden olyan beszédtől, ami az ember szentimentális, irracionális és érzelmi oldalára hatottak: „Nem kell, ó tanítványok, a szupranormális erők csodáját a laikusok számára megmutatnotok. Aki ezt teszi, helytelen cselekedetben vétkes” (Vinaya, II, 81). Maga a Felébredt, a Buddha tehát csak azokban akarja a Felébredést elősegíteni, akik képesek az elhivatottság, a méltóság, illetve egy intellektuális intuíció felébresztésére. S ahogy mondja: aki képes az intuícióra, az nem képes nem helyeselni.

A négy varna (társadalmi réteg) tehát - mint szó volt róla - a megvilágosodás tekintetében bár egyenlő, mindez nem jelenti a transzcendentális és szellemi hierarchia tagadását.

Csak én magam vagyok
A felébredés doktrínájának szolipszisztikus felfogása csak a szubjektív „én” létezését fogadja el, a világot pedig annak kreációjaként ismeri. Ergo az „én vagyok” képzete az okok függvényében jön létre, amely okok azonban állandótlanok. Ha az „én” észlelése az érintkezések függvénye akkor ez az észlelés felbontható maguknak az érintkezések a pontszerű sorozatává, ahogy a kerék mozgása is folyamatos de mindig csak egy ponton érinti a talajt, akár megy, akár áll. Evola olvasatában tehát a világ ezen kondicionált voltára való rádöbbenés az első lépcsőfok a felébredés útján, vagyis, hogy a létezés minden eleme tulajdonképpen átmeneti.

„Ahogyan nincs értelme általában tűzről beszélni, mivel csak fahasábokból, trágyából, rőzséből, fűből… (stb.) rakott tűz van, ugyan így nincs értelme általános tudatról, mert csak szaglási, ízlelési, látási… (stb.) tudat van”. - mondta Siddhartha Buddha.

Evola több fejezetében is cáfolja (vagy helyre teszi) azokat az elképzeléseket, amelyek a nyugati polgárság képzeletében él a buddhizmusról. Mindebből kiderül, hogy az eredeti doktrína sem a brahmanizmus által hirdetett „átman”, azaz a minden dologban meglévő mozdíthatatlan és állandó metafizikai centrum létezését, sem annak azonosságát „brahmannal”, a teremtő istennel, sem pedig a reinkarnáció tanát nem ismerte el. Ez utóbbiról Evolának az a véleménye, hogy a reinkarnáció elmélete csak azok számára jelent valamit, akik önmagukat a „Föld fiaiként” élik meg, s akik a paleo-mediterrán világban, valamint a preárja hindu civilizációkban is megtalálható női-anyaistenségekhez kötődnek. Szerinte a reinkarnáció-elmélet végső értelme, miszerint az egyén halálakor visszakerül abba a forrásba, ahol megszületett, hogy aztán ismét földi mivoltában bukkanjon fel újra, egy elkerülhetetlen és végeláthatatlan váltakozásban, már az upanisadok spekulatív időszakában szivárogott a vallásba. A Védákban ugyanis a halál után csak egy megoldás létezett, ami hasonló a görög orphikában, valamint az egyiptomi Halottaskönyvben megfogalmazott lehetőséghez.

Mint ahogy az éjjeli virrasztás során az éppen kialvó fáklya lángjával meggyújthatják a második, majd a folyamat újbóli megismétlődése után a harmadik fáklya lángját, a három láng bár nem lesz ugyanaz, de nem lesz különböző sem, ergo ugyanazon „én” már nem születhet újjá, létezése azonban prediszponálja a következő „én” létesülését. A buddhizmusban megjelenő reinkarnáció-tan tehát külső hatások eredménye, amikor az eredeti ezoterikus tanítás „exoterikussá” vált, érintkezve az adott terület vallási hiedelmeivel.

A tudat halál utáni állapotával egyébként Evola más tanulmányokban is foglalkozik, így a „Bardo: Halál utáni akcióban”, vagy a „Beavatott tudat a halál utánban”, ahol már kissé árnyaltabb teóriákat állít fel a halál utáni léttel kapcsolatban.

A Buddha-vada szerint a világon eluralkodott a nyugtalanság, mivel a lények már nem azonosak önmagukkal: „Az egész világ lángban áll, az egész világ a tűz martaléka és az egész világ reszket”.

A lények már nem birtokolják az életet, sokkal inkább az birtokolja őket, s ők csupán elszenvedik az életet. Hiszen mit tud irányítani az „én akarata” az én testében? - teszi fel a kérdést a Felébredett: „én akarom-e az emésztőnedvek keverékét, amely által az étel megemésztődik, a formámat, a húsomat, az ilyen, és nem más emberként meghatározott lényemet. Én akarom-e a tudatomat, vagy egyszerűen csak ez vagyok én?”

Az „az égni akarás” principiuma az, ami fenntartja a szüntelen áramlást, ahogyan a tűz az egyik faág elhamvasztása után átterjed a másikra, a lények is a sóvárgás által léteznek, nem saját tudatuk, hanem a „daimón” a bennük lévő sóvárgási entitás (antharabava) irányítja őket szüntelen létszomja által, létszomj-jellegű alakmását alkotva így a lénynek. Ez birtokolja őket a szubjektív „én” helyett. Evola értelmezésében a „négy árja igazság” első pontja, a „dukkha” azaz a zaklatottság állapota amelyet a második igazság a „tanha”, vagyis a sóvárgás és a létszomj tart fent. A dukkha mozgásba hozza a létesülés örvényét, azaz a „samsarát”. Ebbe a samsarába ragadva születnek és halnak meg a lények a „daimón”-nal, a samsarai entitással identifikálva magukat anélkül, hogy valódi létükre rádöbbenve felébredettekké válnának. A körforgás az „avijjá” azaz a nem-tudás és az „asavák”, más néven a mániák, vagy a mérgezettségek miatt állandósul. A harmadik árja igazság, azaz a „nirodha” azonban azt fejti ki, hogy a dukkha állapota megsemmisíthető és módszert is ad hozzá, amely nem más, mint a negyedik árja igazság, a „magga”.

A „kondicionált genezis” elmélete szerint „az ember olyan isten, aki nem tud isteni voltáról” és emiatt a „nem-tudás” (avijjá) miatt száll alá asavák és sankharák (az elme képzetei) „segítségével” a 12 nidánán, azaz létesülési fokozatokon keresztül a samsarába. Ha tehát a vipassana, a belátás és a lélek tökéletes, felsőbbrendű és rendíthetetlen nyugalma révén felszámoljuk a „nem tudást” az egész „genezis” láncolatosan megsemmisíthető, a sankharák, asavák majd a nidánákon keresztül visszafelé haladva magának a „tudatnak” a „megsemmisítésével” visszajuthatunk a primordiális állapothoz. Ez a pillanat a „nibanna”, avagy szanszkritul a „nirvána” helyesen fordítva „az ellobbanás pillanata” amikor a szubjektív én, azonosul önmagával és legyőzi a samsarai entitást, az őt uraló daimónt és kiszakadva az áramlásból Buddhává, (a sambodhi az abszolút megvilágosodás által) - azaz felébredetté válik. A nibanna állapota tulajdonképpen mind a lét, mind a nemlét állapotának meghaladása - „Akik azt gondolják, hogy a nem-létezéssel kiléphetnek a létezésből nem szabadultak meg a létezéstől” - A nibanna tehát ezen evolai feltárás értelmében pont, hogy nem a megsemmisülés, hanem magába a létbe való belépés.

„A tűz kialvása nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy visszatér abba a láthatatlan, érzékfeletti állapotba, amelyben azelőtt, mielőtt az adott körülmények között és adott helyen, a tüzelőanyag révén megnyilvánult volna.”

Mivel a samsarai entitás számára elengedhetetlen az „én” passzív és ájult állapota, a buddhista látszólagos passzivitása tulajdonképpen az igazi akció, amely a kontemplációban nyeri értelmét, szemben a samsarai akcióval, amely a létszomj által irányított lények cselekvése.

A könyv második része („Az akció”) azt az utat mutatja meg, amely segítségével a filozófia gyakorlattá alakítható. A felébredés az aszkézis útján érhető el, (s nem lehet elégszer hangsúlyozni) aminek semmi köze az aszkézis populáris, leginkább annak keresztényi, önsanyargató módszerei által kialakított képéhez. A buddhizmus szemben áll mindenfajta fájdalmas autoszadista vagy mazochista jellegű „önkínzó vezekléssel” a böjtölés önsanyargatás és szüntelen áldozatok által elérni kívánt megvilágosodás eszméjével. A buddhista aszkézis útja kizárólag szellemi út, amelynek során az elme megszabadul kötelékeitől és a meditáció révén győzi le a samsarát. A minél tökéletesebb szellemi koncentráció során a bodhisvatthák - vagyis azok, akik egy napon felébredettek lehetnek - alászállnak a négy jhanába azaz az „elszakadottság” (viveka) egyre magasabb tudati szintjén realizálódott létállapotokba (a másik út a „sugárzó kontemplációk” változata), melynek során extranormális képességek, az iddhik birtokába is juthatnak. Az utolsó jhanában pedig elkövetkezik a panna a spirituális megvilágosodás, majd az azt követő nibanna.

„Az akció” konkrét meditációs technikákat is ajánl azok számára, akik a felébredés doktrínáját kívánják követni. Evola tanulmánya utolsó részében áttekinti az eredeti doktrína feldarabolódását, a különböző iskolák a „Hinayana” és „Mahayana” buddhizmus megszületését - egészen a Japán Zen-ig, amelyekben a különböző idegen népek kultuszaival történő érintkezésekkel analóg módon történtek azok a torzulások amelyek a Buddha „istenként” való tiszteletéhez vagy a reinkarnáció tanának integrálásához vezettek ( A buddhizmus ugyanis gyakorlatilag egy ateista vallás, de legalábbis közömbös az isten létével szemben). Az eredet megőrzésének szempontjából Evola a japán zen buddhizmust tartja a legmagasabb rendűnek, amelyet hasonló reakcióként értékel a theravadának a spekulatív brachmanizmusra adott válaszához.
A Felébredés doktrínája szinte kizárólag a Suttapitakára, a páli buddhizmus legősibb és legautentiksabb szövegére támaszkodik, s az utószót író „Collegium Buddhologium” szerint e tanulmány mindmáig a theravada legegzaktabb értelmezését adja, amivel különösen nagy segítséget nyújt a ma népszerű buddhizmus, azaz a mahayana és a vajrayana helyes értelmezéséhez, az eredet szempontjából.

Evola nem vallásos gondolkodó, de spirituális szellem volt. Ezt fontos pontosan érteni. Nála a vallás az eredethez képest már egy hanyatlási fok, noha sok értékkel rendelkezik. Ő pedig sehol se ragadtatja magát vallásellenes megnyilvánulásokra. Nála a hitet, a vallást, a tudás, az ember isteni eredetéről való tudása előzi meg. A hit az ő olvasatában már csak egy remény. Ám Evola és a metafizikai tradicionalitás tud a világ és az ember lényegéről. Aki pedig veszi a fáradságot és elmerül gondolataiban, maga is részesülhet ebből a tudásból, és válhat „vallástalanná”, miközben még mélyebben megérti és tanulmányozza a szentkönyvek tanításait.

A Felébredés doktrínája nem könnyű olvasmány, ne is tagadjuk. Nyelvezete, egzakt alapossága, és komplexitása talán még a legedzettebbeket is próbára hívja, de miután az utolsó sort is elolvastak, s megértettük akárcsak egy tizedét is annak, amit az olasz báró írt… Nos nem hithez, hanem a „beavatott” ember tudásához juthatunk a szakralitás világáról. Persze külön tanulmány lehetne Evola gondolkodása, elméleti és a gyakorlati viszonya, hiszen ebben is példamutató volt, személyes biztonságát is nem egyszer kockáztatva ezzel. Magas metafizika és cselekvés. Ez az, ami a legmagasabb rendű középkori lovagok, a legnemesebb szamurájok szellemiségét idézi.

Semmi baj, An! :) Amiben lehet, segítsük egymást és azokat, akik nem látják az élet valódi értékét.

Egy újabb történet, ami talán sokakat felébreszt... :)

Két kis magzat beszélget egy anya hasában:

-Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
-Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
-Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
-De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér.
Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a Mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A Mamát? Te hiszel a Mamában? És szerinted ő mégis hol van?
-Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle Mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
-No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot.
Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

Teljesen igazad van Time!
Csak az a baj,hogy ezt kevesen látják. És sajnos vannak olyanok,akik nem is akarják így látni :(

Sziasztok!

Nagyon tetszett a történet, és valóban igaz. Sajnos csak önmagunkra figyelünk. Önző dolognak tűnik, de öntudatlanul tesszük. Én jelenleg azt próbálom elérni, hogy legalább a munkába menet, vagy hazafelé (gyalog járok) kicsit elvonjam a figyelmemet magamról és a folyamatos gondolkodási kényszeremtől. Nagyon nehéz nem a múltban vagy a jövőben csapongani és csak a jelenben lenni és csak figyelni, érezni hallani MOST pillanatát, mint egy tiszta tudat. Már egyre gyakrabban sikerül. Ekkor minden megváltozik és valami belső öröm érzés tölt el, ami semmihez sem fogható. Mindenben ami körülvesz megtapasztalsz valami megmagyarázhatatlan pluszt. Például egy követ is órákig képes nézni az ember ebben az állapotban és nem unja meg, mert azzal a szemmel nézve valami csodálatos dolgot nyújt. Nem is lehet szavakkal leírni. Talán mindenben képes ilyenkor az ember meglátni ISTENT és hogy minden mindennel összefügg. Nincs én és a kő, vagy én és egy fa vagy egy másik ember. Ilyenkor elönti az embert az a bizonyos "minden egy" érzés és olyan mintha közben energiát kapnék valahonnan. Ilyenkor pl. tudsz szívből más sikereinek is örülni, mert kicsit magadénak is érzed, mert nem korlátozódsz az emberi test határaira. Mint amikor az esőcsepp a tengerbe hullik. Egyé válik a tengerrel. Sajnos sokszor az EGO-m győz és van hogy napokig, hetekig elfelejtem ezt, mert annyira lefoglalnak a mindennapi gondok. De minden gond csak az elme illúziója!
Eckhart Tolle szerint a gondolkodási kényszer az emberiség globális diszfunkciója... Vagyis működési zavara.... És ez valójában a világ nagy betegsége. Minden bajnak ez az oka... Az ember már nem egy a természettel, hanem egy behatárolt valami, ami véget ér a test határainál. Ezért alakulhatott ki az enyém és a tiéd fogalma is, mert vagyok én meg te... Van tulajdonom és többet akarok. A kérdés hogy meddig birtokoljuk mindezt. :) A másik bajunk a dolgokkal való azonosulás. A testtel, a vagyonommal, a párommal, hogy férfi vagyok-e vagy nő. Ezek összessége az ami vagyok. Ha bármit is elveszítek, akkor magamból veszítek el valamit. Az ember élete emiatt folyamatos kín. A gondolatok nélküli, tiszta tudat állapotban tudod, hogy ki vagy és nem az előbb felsorolt anyagi dolgok határoznak meg. Létezik egy ennél sokkal kiterjedtebb, korlátlanabb énünk ami mentes a társadalom által ránk aggatott jelzőktől, fizikai tulajdonságainktól vagy anyagi javainktól. És ez az EGO nélküli énünk elvehetetlen és elveszíthetetlen. ÖRÖK. Mindig volt és mindig lesz. Csak a forma fog változni. Csak igyekezzünk ne azonosulni vele túl gyakran. :D

Kicsit hosszúra sikerült...

Ez eléggé elgondolkodtatott....
Igazából tényleg minden "kis" dolgon csak úgy átrohanunk, és csak magunkkal foglalkozunk. Én is csak pár éve kezdtem el értékelni az olyan dolgokat,amik mellett mindennap elmentem. Sok mindenre másként tekintek már. És valahogy a személyiségemet is megformálta ez az egész...

Találtam egy érdekes történetet:

"Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap? ..... gondolkozzunk kicsit."

Előfordul mikor előtör az EGO, de meg kell figyelni hogy milyen helyzetekben tör elő. Sokszor akkor mikor egyszerűen nem tudod hogy mit akarsz, bizonytalan vagy. A legfontosabb hogy legyen célod, tudd mit akarsz, így csak azon leszel hogy azt elérd és így az nem lesz időd az EGO-dra figyelni. De cél alatt nem a boldog és szép életet értem. Mert ez túl egyszerű és hibás lenne. Mindig kis dolgok teszik élvezetessé az életet, ezeket kell elérni.

"[quote author=Hyyyc link=topic=337.msg16188#msg16188 date=1281282408]
Anélkül hogy elolvastam volna az eddigi válaszokat két dolgot lehet tenni: alapból hülye embernek kell lenni hogy ne legyenek "ekkora" problémáid.

A másik megoldás pedig szerintem az hogy együtt élsz az egoddal és eltűröd kizárni sem jó mert gyakran jó gondolkodni és az üresség is tud ám unalmas lenni. Nekem is vannak problémáim, mint minden embernek, de eddig efféle gondom nem volt, pedig negatív élményekben bővelkedek rendesen." – Time

Sziasztok!

Én értem amit leírtok, csak van olyan, hogy kialakul az életedben egy helyzet amivel pl. nem tudsz a jelen pillanatban mit kezdeni. A jövőben persze alakulhat a dolog nagyon negatív, de pozitív irányba is. Semmi sincs kőbe vésve a jövővel kapcsolatban. Az EGO mégis aggódik miatta. Folyton rágódik rajta. Képes a legnegatívabb jövőképet eléd festeni. Simán el lehet így jutni egy elég komoly pánikrohamig akár aki hajlomos rá. Én ennél a pontnál mondtam, hogy köszönöm nekem ez nem kell. Tudod az ego fontos a mindennapi élethez, de vannak helyzetek amikor jobb ha ki tudod kapcsolni, mert egyszerűen szétrág belülről. Nekem egy konkrét eset volt ami fordulatot hozott. Már majdnem fizikai szenvedést okozott az ego-m idióta belső monológja, aggódása. Hagy ne mondjam, ha azonosulsz vele akkor meg egyszerűen ő irányítja az életed és a cselekedeteid. Ezért nem tudunk uralkodni az indulatainkon, érzelmeinket, mert elhiteti velünk, hogy jogosan érezzük amit érzünk. Kicsit olyan ez mint a skizofrén állapot, mert egyszer csak rájössz, hogy ketten vagytok basszus. Aki az agyadban dumál, agyal, stb. Az nem Te vagy. Most ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy hangokat hallok, meg hogy ezt mondta a hang meg azt... Én a "normális" belső monológról beszélek ami mindenkinél megvan. Szerintem szükség is van az EGO-ra meg nincs is... Ha akarod kikapcsolod. Ha direkt gondolkodni akarsz akkor újra használod, de magától soha sem szabad hagyni kontroll nélkül. :)
" – Time

Igen ez így van:) Csak egy dologról feledkeztél meg:) Van nálad egy adu, az hogy tudsz az EGO-dról :) Ha tudsz róla, és azt is tudod hogy miért van, már meg is van oldva a probléma:) Egyszerűen hagyd figyelmen kívül.Jó hogy van, nélküle nem tudnánk életben maradni, persze sokszor felpörög, és akadályoz, de nem azért mert rosszindulatú, hanem azért mert ilyen, nem tud más lenni, de TE igen:) Ezt az EGO részed nem érti, és soha nem is fogja érteni, mert nem erre van programozva.Az ő felada az hogy életben tartson, hát sarkítva olyan mint egy túlpörgött aggódó anyuka, aki inkább megkötözi a gyereket csakhogy meg tudja védeni a játszótéri balesetektől :) Nem ellened van, hanem érted, de TE döntesz hogy mikor fogadod meg a tanácsát, és mikor mész a saját fejed után.:)

"Anélkül hogy elolvastam volna az eddigi válaszokat két dolgot lehet tenni: alapból hülye embernek kell lenni hogy ne legyenek "ekkora" problémáid.

A másik megoldás pedig szerintem az hogy együtt élsz az egoddal és eltűröd kizárni sem jó mert gyakran jó gondolkodni és az üresség is tud ám unalmas lenni. Nekem is vannak problémáim, mint minden embernek, de eddig efféle gondom nem volt, pedig negatív élményekben bővelkedek rendesen." – Hyyyc

Sziasztok!

Én értem amit leírtok, csak van olyan, hogy kialakul az életedben egy helyzet amivel pl. nem tudsz a jelen pillanatban mit kezdeni. A jövőben persze alakulhat a dolog nagyon negatív, de pozitív irányba is. Semmi sincs kőbe vésve a jövővel kapcsolatban. Az EGO mégis aggódik miatta. Folyton rágódik rajta. Képes a legnegatívabb jövőképet eléd festeni. Simán el lehet így jutni egy elég komoly pánikrohamig akár aki hajlomos rá. Én ennél a pontnál mondtam, hogy köszönöm nekem ez nem kell. Tudod az ego fontos a mindennapi élethez, de vannak helyzetek amikor jobb ha ki tudod kapcsolni, mert egyszerűen szétrág belülről. Nekem egy konkrét eset volt ami fordulatot hozott. Már majdnem fizikai szenvedést okozott az ego-m idióta belső monológja, aggódása. Hagy ne mondjam, ha azonosulsz vele akkor meg egyszerűen ő irányítja az életed és a cselekedeteid. Ezért nem tudunk uralkodni az indulatainkon, érzelmeinket, mert elhiteti velünk, hogy jogosan érezzük amit érzünk. Kicsit olyan ez mint a skizofrén állapot, mert egyszer csak rájössz, hogy ketten vagytok basszus. Aki az agyadban dumál, agyal, stb. Az nem Te vagy. Most ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy hangokat hallok, meg hogy ezt mondta a hang meg azt... Én a "normális" belső monológról beszélek ami mindenkinél megvan. Szerintem szükség is van az EGO-ra meg nincs is... Ha akarod kikapcsolod. Ha direkt gondolkodni akarsz akkor újra használod, de magától soha sem szabad hagyni kontroll nélkül. :)

Anélkül hogy elolvastam volna az eddigi válaszokat két dolgot lehet tenni: alapból hülye embernek kell lenni hogy ne legyenek "ekkora" problémáid.

A másik megoldás pedig szerintem az hogy együtt élsz az egoddal és eltűröd kizárni sem jó mert gyakran jó gondolkodni és az üresség is tud ám unalmas lenni. Nekem is vannak problémáim, mint minden embernek, de eddig efféle gondom nem volt, pedig negatív élményekben bővelkedek rendesen.

Szia Time :)

Ezt csak te tudod egyedül, hogy hogyan érheted el:) Rengeteg módszer van, és mindegyik működik.
Van aki meditál, van aki böjtöl, vannak zarándokutak, van olyan is hogy extrém fizikai terheléssel érik el ezt az állapotot.Filozófikus hajlamú egyének rejtvényeken gondolkoznak, ott vannak a dervisek, akik meg csak pörögnek, aztán ott van az a módszer is, amikor mindent a lehető legtudatosabban próbálnak megélni, pl séta közben csak arra figyelnek, hogy sétálnak( ez egyik kedvenc módszerem, kipróbáltam, csak én egy szendviccsel :D merthogy enni is lehet tudatosan...állítom, hogy én még életemben olyan pazar szendvicset nem ettem!...hihetetlen, komolyan.)
Vannak durva módszerek is, pl napokra elzárják magukat a külvilágtól, de az veszélyes is lehet.Vagy megőrülsz, vagy megvilágosodsz.Szerintem nagyon jó helyen kapizsgálsz, a meditáció neked megy, ez a jó módszer. Azt nem tudom hogy állandóan ebben az állapotban lehet e létezni, ha van személyzeted bizonyára, de annélkül nem hiszem.

Szia Time!
Ha megvilágosodsz, azt észre fogod venni :)
Senki más nem tudja megmondani rajtad kívül,hogy megtörtént-e vagy sem.
Talán az egyik jele a megvilágosodásnak az,hogy eltűnnek egy időre a "miért" kérdések az életedből.
Remélem segítettem ^^

Köszönöm a hozzászólásokat. Nem elsősorban az a célom, hogy megvilágosodjak, csak kicsit szeretnék abba az irányba haladni. Amúgy is ki mondaná meg, vagy miből ismerném fel hogy eljutottam-e oda? :D Nekem elég ha már az úton járok. Legalább is remélem... Aztán vagy megtörténik vagy nem... Nem akarom mindenáron elérni, csak jól, vagy jobban szeretném magam érezni és szeretném megismerni magam. Ez a legfontosabb Eljutni az igazi önmagamhoz és tisztán látni, hallani mindent vagy érteni a dolgok mikéntjét és miértjét. :) Azt mondják a megvilágosodás egy pillanat, de mindenkinél van egy út amit bejár előtte hogy bekövetkezzen. Esetleg valakinek van tapasztalata a belső csend állapotáról és hogy hogyan érte el? Már kaptam egy linket Utazótól amit el is fogok olvasni. Mint írtam nekem már elég gyakran sikerül ez az állapot, de rövid ideig tudom fenntartani.

Ma történt velem valami, ami ehhez a témához kapcsolódik. Sőt, ez a téma és Time legelső hozzászólása indított el mindent. Time megadott egy linket ahol egy film van, én azt nem tudtam megnézni (annyira belassult a net, hogy egy napot várhattam volna míg betölt film :)) de ami alatta volt, a csakratisztítás videót megnéztem. Bemutatta hogy az Avatar mesében hogyan érte el a főhős a csakramegtisztulást, és ami a legérdekesebb hogy ez igaz. Kipróbáltam, szembe néztem a félelmemmel, a szégyenemmel stb. és megértettem sok mindent. Utána sikerült megnyitni a csakrákat és éreztem, hogy minden másodperccel, szívveréssel valami megváltozik bennem. Mintha újraregenerálódott volna az energiarendszerem. Asszem ez még nem minden, ez csak az első lépés.
Ez a megvilágosodás érdekes dolog. Valakinek ez a célja. Asszem nekem nem, az én célom hogy szabadon élhessek.

Szia Time!

Ajánlom figyelmedbe Carlos Castaneda könyveit. Carlos Castaneda-t egy jaki indián varázsló tanította. Don Juan Matus. Többek között egy olyan tecknikát is megtanított neki... Tudod mit, inkább az egyik könyvéből (Mágikus gyakorlatok ) fölteszek egy részletet, itt bővebben leírja az "összegzésről" tudnivaló dolgokat. (Az egyik forumon beszkennelte egy kedves felhasználó, ha kéne az egész könyv elérhetősége, akkor szólj csak )
Itt a részlet:
data.hu/get/2836364/Carlos_Castaneda_-_Magikus_gyakorlatok_reszlet_.rar]data.hu/get/2836364/Carlos_Castaneda_-_Magikus_gyakorlatok_reszlet_.rar

Amúgy annyit azért hozzátennék, hogy nem feltétlen a megviágosodás kéne a szemed előtt legyen, mint cél. Azért az túl nagy feladat szerintem...(bár nem mondhatom biztosra).(Talán a megvilágosodáshoz vezető út a fontos, maga az út...)