Ezzel kapcsolatban kérdeznék:

nekem volt egy barátom..első randink volt. Na hát....beszélgetni nehéz volt vele, mert tök hülye volt...próbált csajozós szövegeket stb. , de nagyon szar volt..meg próbált vicceket mondani.. olyan faviccek voltak..h már szenvedtem. De szerencsére ott volt a közelben egy barátnőm és mondtam, h talizzunk, úgyhogy odamentünk hozzá. Így kicsit kussolt és telt az idő, amíg én bnőmmel beszéltem. Aztán amikor barátnőm hazament én is mondtam a gyereknek, h megyek haza stb. stb. huu..de az nagyon durva volt xD

Mondtad-e meg neki, hogy nem szükséges megjátssza magát? Vagy talán csak annyit, hogy a favicceitől szenvedsz. Amikor a barátnődhöz mentetek, tudattad-e vele, hogy ez azért van, mert már unod hallgatni, amit eddig mondott?

akármilyen kedves meg aranyos volt..a faviccei meg a szerencsétlenkedése nagyon durva volt.

Most akkor jól értem-e, hogy ez a gyerek végig favicceket mondott és "szerencsétlenkedett", de igazából nem tudott megnyílni?

Az én véleményem az, hogy a nemek között naaagy a kommunikációs szakadék. Egyfolytában félreértjük egymást. Mind abban a buliban, mind pedig most nyáron sztem ugyanez történt az én esetemben. Annál a nagyon szép lánynál, az volt az érzésem, hogy érdeklődik, tehát bizonyos jeleket véltem felfedezni.

Viszont volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy már csak megtűr ottan, időnként így félrenézett, s a mosolya már nem volt az arcán. Annyira nem éreztem nyomulósnak magamat, csak akkor, amikor már úgy éreztem, kivéve egy ponton. Szervezett tevékenység volt, társasjáték, s egy pillanatban úgy éreztem, hogy talán jobb, ha most abbahagyom, mert ez a csaj is talán azt várja.

Viszont az, hogy továbbra is mosolygott rám, engemet megzavart. Valahogy az ellentétét sugallta, s mikor vége volt a játszmának, én szívesen maradtam még egy körre. És azután rendesen figyeltem, hogy időnként így nem is mosolyog, félrenéz, mintha nem is akarna foglalkozni velem, ezért aztán el is hallgattam egy ideig, nem kérdeztem tőle semmit. Heh, talán észre kellett volna vegyem, hogy ő se tőlem. Aztán mikor úgy éreztem, hogy vissza jött a mosolya, akkor tovább próbáltam érdeklődni. Kiderült, hogy van nekünk egy közös érdeklődésünk, éspedig, hogy miként működik a társadalom. Amikor ez kiderült, azt hittem megütöttem az arany nyereményt. Ilyen csaj bakker, még jól is néz ki, még kellemes körülötte lenni s ilyen komoly gondolkozása van, há bakkeeeer, ezt elcseszni hatalmas vétek.

Persze így józanul fel tudom mérni, hogy hibás a gondolkozásom, de a pillanat heve alatt sehogy sem akart tudatosulni. Fel se tűnt, hogy mind csak én kérdezek, hagyni persze hagyom, hogy válaszoljon, de mind ilyen apró dolgok lekötik a figyelmét, így aztán sosem mondta végig, amit akarhatott. Talán nem is akarta.

És a másik, hogy nagyon nem jött létre ilyen érzelmi légkör, tehát pusztán intellektuális érdeklődés volt, valahogy ez nem tudott semmiféle érzelmi kötöttséget kialakítani.

Persze én most úgy érzem, hogy talán én hibáztam. Lehet, itt fedi be magát az ördögi kör. Talán utólag kritikusabb vagyok magammal szemben. Hogy miért nem beszéltem én magamról, miért csak kérdeztem őróla. Miért szégyellek kibontakozni mások előtt.

Mindegy, lehet csak időpocsékolás ezen tökölni.

Hm..valamit rosszul csinálsz ;D

Hehe, csak az ilyen emberek valahogy nem találnak egymásra. Mostanság nagyon belementem ebbe a témába, youtube-on nézegettem egy rakás ember önvallomását a "social anxiety"-re, azaz félénkség, szorongás idegen emberek közt. Elég kemény esetek is vannak.

A nyomulás sajnos egy vele járó tünet. Most ahogy visszatekintek az idézett esetre, vagyis, amikor a csajt ki akartam vinni a társaságból, hát most már tudom, hogy az nyomulás volt. De már akkor éreztem ilyen bevadult bika érzést magamban, mikor lekértem táncolni.

Aztán most még a nyáron próbálkoztam úgy, hogy nem nyomulok annyira. Hogy csak beszélgetek, nem célozgatok semerre, kérdezgetek. Persze, hogy nem vittem semmire ezzel sem.

Egyrészt mert megjátszás. Volt egy nagyon jó csaj, embeeeer, dögös, de nem az az izééé, t'od, édes, aranyos, szerény. S min járt az eszem, ha nem azon. De aztán koncentráltam a megismerésére is, csak hát igazából az a feloldódás, amennyire a társaságában fel tudtam oldódni, hát még ha elég is lett volna, még jól meg vagyok spékelve egy nagy adag negativitással, pesszimizmussal, gőggel.

Szóval amikor már ott vagyok, hogy hááá, megleltem az arany nyereményt, hogy be jó ez a csaj, komoly, fiatalos, s még a szociológia is érdekli, na akkor így szépen az ő érdeklődése is zsííúúúú, egyenesen lefele.

...

Hát nem is tudom.. ;D

Most leírok egy történetet ...

Volt egy srác, találkoztunk, beszélgettünk. Egy csomó ideig beszélgettünk neten .. aztán találkozgattunk. 3 tali után megbeszéltük, h próbáljuk meg. Én nem voltam szerelmes , de gondoltam, majd ahogy múlik az idő beleszeretek stb.
De ahogy múlt az idő nem hogy nem szerettem bele, hanem egyre jobban távolodni akartam tőle. Pedig én tényleg próbálkoztam..adtam esélyt neki, magamnak..
Pedig tényleg bejött..csak hiányzott az a valami amitől átmegy a dolog szerelembe. És 3 hónap után elmondtam neki, hogy nem működik..stb. és szakítottam. Azóta nem beszélünk. Ez az én szemszögemből egy próbálkozás volt, esély adás magamnak és neki. Mert azt hittem , hogy működni fog és bele fogok szeretni. De nem..

Van egy barátnőm, ő is összejött egy gyerekkel. Ő is úgy, hogy próbáljuk meg. Egy hónap után szakítani akart vele , mert a gyerek tök nyomulós volt... mintha csak azt akarná. De barátnőm, megakarta ismerni , randizgatni stb. , zavarta, hogy mindig csak fekvés , nyomulás meg ez-az volt a program. Mondtam neki, h ne szakítson..mondja el a srácnak, h ez így nem megy, beszélje meg vele. Nem merte elmondani neki. De....egyszer csak a srác megváltozott ...normális lett. Sokat beszélgettek, filmezgettek meg minden. Barátnőm pedig egyre jobban megismerte, egyre jobban megkedvelte. És végül beleszeretett , és még most is tökre bele van zúgva, több mint egy év után.

...mit jelent az, amikor a csaj azt mondja, hogy menjünk oda a többiekhez s majd a többieknél valahogy elválik tőlem. A legkönnyebb azt feltételezni, hogy én csinálok vmit rosszul, igaz, tény, hogy nem vagyok egy Don Juan, de úgy érzem akikkel próbálkozok, hát na, nem mintha úgy körbe lennének rajozva. Vagyis na, én úgy érzem szerényebb fajtákból vannak, úgy érzem, hogy becsülik, hogy próbálkozok, de mintha talán én sietnék, nem tudom, egy pontnál nem szeretik a kettes beszélgetést.

Hát ... valszeg le akart rázni.. legalábbis szerintem. Vagy ...hm..nekem volt egy barátom..első randink volt. Na hát....beszélgetni nehéz volt vele, mert tök hülye volt...próbált csajozós szövegeket stb. , de nagyon szar volt..meg próbált vicceket mondani.. olyan faviccek voltak..h már szenvedtem. De szerencsére ott volt a közelben egy barátnőm és mondtam, h talizzunk, úgyhogy odamentünk hozzá. Így kicsit kussolt és telt az idő, amíg én bnőmmel beszéltem. Aztán amikor barátnőm hazament én is mondtam a gyereknek, h megyek haza stb. stb. huu..de az nagyon durva volt xD
Csak láttam rajt, h mennyire próbálkozik meg minden , azért megsajnáltam és amikor újra akart talizni belementem.. jártunk pár hétig...de nem bírtam tovább..úgyhogy akármilyen kedves meg aranyos volt..a faviccei meg a szerencsétlenkedése nagyon durva volt.

Talán az egyetlen hendikepem, amitől tartok, hogy valahogy kiüt a felszínen, az a társaságtól való viszolygásom. Senkivel se vagyok igazából jó haver. Inkább csak kompromisszumként fogom fel a jelenlétük, nem igazán érzem úgy, hogy velük egy bagázsba tartozom. Valahol olvastam is, hogy a csajok nem szeretik, ha az illető egy ilyen magányos lompos.

Én is ilyen vagyok amúgy, úgyhogy én akkor kedvelnélek. :D

Akkor írd le te is a dolog női oldalát, hogy mi is élvezzük ;D

Nahát fiúk. Lányként ezt érdekes volt olvasni. ;D

Megrogytál...? Ejha, már én is félek a kiégéstől, hogy bekap a gépszíj. Anyám is mondja, vágjam már le a hajam, az a lányoknak nem tetszik, ápolatlan külső, stb., stb..

Na, de nem ez a gond, úgy érzem. Most már látom én is, hogy időpocsékolás drámázni, és filózni azon, hogy a legutóbbi miért utasított vissza, csak hogy hogy lépjen ki valaki ebből az ördögi körből? Aki többet keres, az többet is talál, de mi van, ha kifogynak a lehetőségek?

Én most pont táborból érkezek haza, s még mindig fejemben visszhangzanak az ottani élmények. Ez a csaj, az a csaj - így, aztán úgy, aztán én ezt mondtam, arra meg ő azt mondta, stb.. Itthon meg a baráti kör már rég szétszéledett. Hova menjek, mihez kezdjek, hol ragadjam meg a következő csajt, hol van a következő lehetőség? Azért van egy válasz, éspedig hogy munkát kell keressek..., addig is nézem az utcán a csajokat és élek az álmaimnak.

nekem az a tapasztalatom hogy a lányok nem azt szeretik amit próbálsz kreálni, hogy bevágódj (akár a jófiú jelmez vagy a rossz fiú jelmez), hanem inkább arra mennek rá, az fogja meg őket ami belőled szüntelen magától fakad.
Én pl nem is olyan régen tudtam meg hogy általánosban a csajok döglöttek értem, amin meg kell mondjam leesett az állam és alig bírtam felkaparni mert, nem mondanám magam macsónak meg stb... akkoriban meg... kő rocker, hosszú haj, felelőtlen, érdektelen, alkoholista (már akkor is :D), szartam mindenre felelőtlen voltam.... akkor még is miért? Mit ehettek rajtam? Ezen valóban elgondolkodtam... és azt hiszem azt ették bennem hogy más voltam mint a hétköznapi gyerekek... vagány, merész, humorista, pozitív, élettel telítődött. És ez akkor belőlem fakadt, magamat adtam. Vonzó lehet hogy a kisugárzásomban az volt hogy némi veszélyt sejtetett, érdekességet, nem szokványosat, ami érdekes, izgató, felcsigázó.
Természetesen mára már megrogytam :D Életkedv... hát dacolva... minden többi? Beálltam a sorba... Azt eltekintve hogy a gondolkodásmódom merőben eltér az emberekétől, de azt alig ha lehet így csillogtatni mások előtt... meg nem is biztos hogy érdemes.
Na meg ahány csaj annyi variáció... az 1 ik nek jófiú kell, a másiknak egy rossz fiú, a harmadiknak egy szürke egér, a negyediknek milliomos és minden más mind 1, az 5. nek olyan akinek 23 cm es farka van, a hatodiknak olyan akinek 10 cm mert lehet valami baja van a nagyokkal... Magyarul oka és lehetősége hogy milyen csajnak milyen fickó kell... mint égen a csillag... :D Én sem tudok ezen kiigazodni...
Nekem 5 évig volt barátnőm, őt pl az fogta meg hogy olyan pozitív egyéniség voltam... akkoriban :D Engem meg alapból az hogy nem gyenge csajszi volt :D Szóval... ki tudja igazándiból hogy ki miért megy a másikra mint légy a dögre...
Ez szerintem nem írott szabály. Talán ami igen, az az, hogy a nagy számok törvénye szerint, aki többet keres az többet is talál. Szóval aki szó szerint leszarja hogy visszautasítják már is megy a következő felé, az egy az hogy nem fog önértékelési gondokkal küzdeni, másrészt több eredményt is felmutathat pl 10 év elteltével mint mások. Ezeket az embereket nem érinti meg ha visszautasítják... fel sem veszik. Mert nem magukban keresik a hibát, úgy vélik, csak nem jöttem be nekik ennyi... nekem sem jön be minden csaj és így nem is neheztel sem magára sem másra. Talán ez jó hozzáállás is ehhez a csajozós témához, mert így elkerülhetőek azok a sérülések, amik nem feltétlenül kell bekövetkezzenek. Lelki válságok, depresszió, önmagunk alul értékelése, és minden egyéb gond kialakulása.
Szerintem csak lépj tovább ezen, van annyi csaj a világon hogy... pfúúúúúúú....

Én ahogy észrevettem, a nagy kapcsolatok, sok időt igényelnek mire kialakulnak. én az exet 13 évesen láttam meg először és 17 éves voltam mikor összejöttünk...

Ilyesmi vagyok én is. Noha néha anyám folyton rámutat, hogy átesek a ló túloldalára és drámát csinálok mindenből.

Épp most próbálok nekiállni csajozni, ismerkedni. És hát vannak nehézségek dögivel. Azt szeretném megkérdezni, a csajoktól és a már befutottaktól egyaránt..., ismétlem, a már "befutottaktól", ami alatt nem az ilyen májerkedő megmondom-a-tuttit nagyzoló pofákra vagyok kíváncsi, hanem olyanra, aki szívesen válaszol, anélkül, hogy vmilyen visszajelzést várna cserébe.

Szóval, hogy mit jelent az, amikor a csaj azt mondja, hogy menjünk oda a többiekhez s majd a többieknél valahogy elválik tőlem. A legkönnyebb azt feltételezni, hogy én csinálok vmit rosszul, igaz, tény, hogy nem vagyok egy Don Juan, de úgy érzem akikkel próbálkozok, hát na, nem mintha úgy körbe lennének rajozva. Vagyis na, én úgy érzem szerényebb fajtákból vannak, úgy érzem, hogy becsülik, hogy próbálkozok, de mintha talán én sietnék, nem tudom, egy pontnál nem szeretik a kettes beszélgetést.

Mit csinálhatnék én ilyenkor? A közösség központjába kéne lépjek? Vagy csak hagyjam, s vegyem úgy, hogy tesztel, még egyszer képes vagyok-e leszólítani.

Egyszerűen ilyenkor nem tudom, mi a legelőnyösebb. Egyszer egy buliban a csajnak értésére adtam, hogy nem ülök sokat. De ő vissza-vissza ment, vártam, de már másokkal táncolt, aztán fogtam magam és elhúztam a csíkot.

Talán az egyetlen hendikepem, amitől tartok, hogy valahogy kiüt a felszínen, az a társaságtól való viszolygásom. Senkivel se vagyok igazából jó haver. Inkább csak kompromisszumként fogom fel a jelenlétük, nem igazán érzem úgy, hogy velük egy bagázsba tartozom. Valahol olvastam is, hogy a csajok nem szeretik, ha az illető egy ilyen magányos lompos. Viszont az az érzésem, hogy igazából a többiek is csak azért beszélnek egymás között, hogy ennek a látszatát keltsék. Engemet is persze leszólít egy-két szokásos pofa, hogy kicsit belejöjjön a dumálásba, kérdez egymás után kérdéseket, aztán megszakítja és megy is egy csajhoz szerencsét próbálni.

Tudom, hogy a csajok szeretnék, hogy meghódítsuk őket, de ilyen ellentmondások között aligha lesz könnyű.

[color=purple]
Érezz!
Hogy vagy?
Jól. Rosszul. Tudjuk még mindezt „nagyon” csinálni. Vajon melyikünk meri venni a bátorságot napjainkban, hogy valóban meg fogalmazza, mit is takar a nagyon jól vagy piszok szarul lenni. Olyan ez, mint túlélni az életet, nem pedig megélni. Elmenekülni magam elől is. Megúszni, nehogy fájjon. Milyen ez a világ? Szégyen teli. Szégyen kimondani, amit érzünk. A valóst, a legbensőt. Mindig szépítünk és tompítunk, mikor kifejezzük magunkat. Igazából nem is érünk rá. Minden fontosabb ennél. Hogy mit kíván az az ősi Én-em, aki mindig is velem volt és van?
Körülnézek az utcán a városban és nem látok mást, mint a Mátrix forgatagát. Minden ember a saját dimenziójában halad A-ból B-be. Látszólag tudják a dolgukat, úgy tűnik, tudják mit csinálnak. Ha megszólítanám valamelyiküket, mégis csak annyit tudnának mondani, hogy „rohanok, mert megy a buszom” vagy hogy „tisztába kell tennem a gyereket”.
Szerinted tudatában van annak, hogy valóban hogy is érzi magát?
Mit akarok e helyett? Azt akarom, hogy a „van”-t éljük. Valóban azt hisszük, hogy csak annyi van, amiről most azt hisszük, hogy van? Az lehetetlen. Akkor mi lakik ott, ahol a félelmeink rejtőznek? Ahová nem merünk elgondolni sem. Azt akarom, hogy megválaszoljam a kérdést, amit kislánykoromban anyámnak nem sikerült: „és az után mi van?” Bele lesni, aztán meghódítani az „azután” –t.
Az egyetlen végső esélye az elsivatagosodott világunknak a túlélésre, ha felvállalja benne minden egyes kis homokszem önmagát. Azt, ami van. Most. Ha nem fél megosztani lényének létét. Ha végre lesz bátorsága és megteszi, bevallja bűnösnek hitt tetteit, gondolatait, vágyait. Meg kell engedni, hogy a fej interaktív kapcsolatba lépjen a szívvel.
A test nehéz, merev és tehetetlen, míg magányosan tengődik a sok-sok hozzá hasonló száraz porszem mellett. Míg mikor megnyílása által leomlanak a betonfalak körüle, szabaddá válik és a sivatag tengernyi elsöprő erejével válik képessé tenni saját világáért. Változtatni ez által azon a jövőn, ami felé közeledünk. Ismerni a belső világomat, érezni és érzékelni és a világ reagálni fog rá…
Ha meg akarod tapasztalni a homokszem és a sivatag egészének ereje közötti különbséget, tedd meg az első, legnehezebb lépést (0-ról 1-re). Vállald be őszintén, égj el benne és szippants a levegőből, amivel odaát töltheted meg szabadon a lelked.