"De talán már nem is fontos. Ugyan mi változna ha megtudnánk? Elég annyi, ha okulunk és úgy próbálunk élni, döntéseket hozni, h gondolunk saját jövőnkre..."

Ez teljesen igaz, viszont én arra gondolok, hogy ezeket a képességeket minek kaptam meg a mostani életben, ha egyszer nem érek el velük olyan "jelentős" dolgot, ami tartósan megmarad. Azt mondom, ha azzal a képességgel születtem volna, hogy gyerekkorom óta kommunikálok a felettes énemmel, az egy valódi áldás, egy különleges képesség, azonban a többi mind mind csak egyetlen egy porszem ebben a hatalmas sivatagban, nem?

Nem szkeptikus vagyok, nem kell félreérteni :) Én lennék a legboldogabb, ha minderre választ kapnék, higgyétek el :) De egyenlőre hatalmas bizonytalanságot érzek, mintha egy fekete, sötét szobában tapogatóznék, és mindenfelől hallanék hangokat, hogy "erre gyere, itt a kijárat!"

"Én csak annyit tudok mondani, hogy Bízz. Bízz a helyzetben. Bízz az életben. Bízz "Istenben". Ennyi. Megvan oldva a dolog."

Ez azért szerintem nem ilyen egyszerű :) Én nem tudok bízni olyanban, amit nem ismerek, ez számomra olyan, mintha lusta lennék utánajárni a dolgoknak, inkább ölbe tett kézzel ülök és várom a csodát, hisz "bízok" benne :D Ha pedig meg is kapom azt a csodát, akkor azonnal lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy nem volt jogos ez a jutalom, hisz csak vártam a csodára.

Szia!

Én csak annyit tudok mondani, hogy Bízz. Bízz a helyzetben. Bízz az életben. Bízz "Istenben". Ennyi. Megvan oldva a dolog.(Elméletben persze..., de egyébként tényleg ilyen egyzserű, szerintem)

Ha meg magyarázatot vársz, akkor azt mondom, hogy egy életed van. Nem ez. Illetve ez is, de nem csak ez. Tehát az előző életeid, a mostani és az elkövetkezendők. Ez egy fejlődési folyamat. Nincs olyan, hogy hoppá, amikor újjászületünk, akkor lenullázódik minden... :) Amit megtettünk, amit elértünk, az már megváltozhatatlan(kijavítható...). Nem törlődik ki. Szóval azt felejtsd el, hogy "nincs értelme". Mindennek van értelme és következméynei(karma). Röviden ennyi. Ja, és Bizalom. ;)

Szerény véleményem szerint. :)

Szia Sangha!

[quote author=Sangha link=topic=159.msg19655#msg19655 date=1300174089]
Leginkább a buddhizmus nézetei alapján hiszek a reinkarnációban (karma, stb...), és ezek alapján nem látom át, mi értelme életünk végéig fejleszteni minden képességünket, amik miatt nem jutunk előbbre. Tehát ha újjászülettünk, már nincsenek meg a képességeink, jobbik esetben ugyanazt az életet éljük, mint előzőleg, de akkor sem kapjuk vissza a már megtanult képességeket, és csak egy újabb, teljes életet pazarolunk el ezek fejlesztésére.


Ez nagyon összetett és hogy átlátható legyen, minden oldalról meg kell vizsgálni és minden tényezőt figyelembe kell venni.
A reinkarnációt tekintve lehetnek olyan oda-vissza ható dolgok, döntések, amik miatt valóban visszalépés tapasztalható a képességek terén.
Pl, arra gondolok, ha vmi (az életmeneted/fejlődésed szempontjából) rossz döntést hozol egy x helyzetben, akkor lehet,
h "büntetés" képen a következő életedben vagy csak kevésbé, vagy egyáltalán nem foglalkozol a képességekkel, mert olyan személyiségű emberi testbe születsz.
Ebben az esetben évtizedekig nem gyakorolsz, nem használod a tudatod ezen részét, így az eddig megszerzett tudás "visszaépül".
Viszont ha ebben az életedben jobb döntéseket hozol, akkor a következő inkarnációd lehet megint olyan, amikor foglalkozol ilyen dolgokkal, magaddal, a tudatosságod építésével.. és ha jól sikerül, akkor ez folytatódik.
De elég egy rossz döntés és elképzelhető, h újabb - a képességek fejlesztése szempontjából - elvesztegetett inkarnációba lépsz.
Hogy érthetőbb legyen, ahhoz tudom hasonlítani, amikor az életünk során hozunk egy rossz döntést és később negatív következményeit vagyunk kénytelenek elszenvedni...
ilyenkor tudjuk hol rontottuk el, de ha már nem lehet javítani a helyzeten, akkor csak kihozzuk a lehető legjobbat a végeredményből és okulunk az esetből.
Nos, ez történik az életeink során is.. csak "nagyban". És itt annyi a hátránya, h még ha el is gondolkozunk azon, h miért ilyen az életünk amilyen.. akkor sem tudjuk meg (valószínűleg soha), h előző életünkben mit rontottunk el , ami miatt ezt érdemeljük...
De talán már nem is fontos. Ugyan mi változna ha megtudnánk? Elég annyi, ha okulunk és úgy próbálunk élni, döntéseket hozni, h gondolunk saját jövőnkre...
és mivel minden mindennel összefügg, nem árt azt sem számba venni, h a döntéseink hogyan hathatnak azokra, akik velünk együtt részesei a dolgainknak.

[quote author=Sangha link=topic=159.msg19655#msg19655 date=1300174089]
A buddhizmus nézetei alapján az egyetlen kiút ebből a megvilágosodás, de én ezt nem hiszem. Biztos, hogy van más út is, ami a spiritualizmushoz kapcsolódik (nagyjából sikerült belőnöm az irányt, de láthatjátok, hogy nem tudom, hogy merre keresgéljek ezen belül). Azonban tényleg nem értem, hogy mi ez a másik út... :(


Ezen én is sokat gondolkoztam...
És a következőre jutottam:
Bár lehet a végső cél a megvilágosodás, de mi az ami mindig ezen az úton tart? Mert kell vmi, ami biztos pont legyen, ami meghatározza döntéseinket.
Amire nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mert tudjuk, ha így haladunk, akkor a lehető legjobbat tudjuk választani a lehetőségeink közül.
Ez nem más mint a felismerés, a megértés, és az elfogadás.
Ha megtanuljuk ezeket mindig szem előtt tartani és ez alapján átlátni a dolgokat, akkor teljesen más irányt vesz az életünk. (Tudom, mert próbáltam :))
Ha felismerjük az élethelyzeteket, az nagyon nagy segítség abban, h meg tudjuk érteni a történések miértjét.. ezáltal válunk képessé elfogadni a kialakult helyzetet.
Legyen az jó, vagy kevésbé jó dolog, ha elfogadjuk, h így van (mindegy hogy miért) akkor máris máshogy állunk a dologhoz, mert nem azon rágódunk, h miért így van és nem máshogy... hanem egyből a megoldáson dolgozunk.
Ezzel megspórolva egy csomó vesződést és negatív érzést.
Tovább gondolva pedig ami ebből következik az a megelégedés képessége. Ez is egy fontos "képesség" ... sőt! ez már szinte művészet a maga nemében :).
Természetesen ez nem azt jelenti, h dőljünk hátra kényelmesen a karosszékünkben és semmit téve érezzük azt, h minden úgy jó ahogy van... Nem! Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, h minden helyzetből a lehető legjobbat hozzuk ki!
Amikor sikerül felküzdeni magunkat egy olyan tudati szintre, amivel képesek leszünk átlátni minden helyzetet, onnastól kezdve rájövünk, h nem fontos már, h miért történik ez vagy az.. csupán elfogadjuk, h ilyen a körforgás, ami az emberi léttel jár.

Hmm azt hiszem, értem. De azt még mindig nem tudom megérteni, hogy hogyan rakódik ez le a következő életben. Elviekben, ahogy írtátok is, a karma miatt kaptam az ebben az életben tapasztalt képességeimet, és amiket még fogok kapni. Azonban ezek nélkül is lehet a karma egy önmagában olyan mindent átható erő, ami közelebb lök a beteljesedéshez (ki miben hisz, személy szerint a megvilágosodás és a felettes én elérése az, amiben én hiszek végső célként). Vagy tévedek?

Főként azzal van a gond, hogy az elmémben állandó káosz van. Van egy nagyon jó barátom, akit elsegítettem a felettes énhez vezető úthoz (fura, mindig én segítek másoknak de nekem eddig senki nem segített, vagy ha próbált, akkor nem tudott). Most Ő próbál engem segítgetni, de nem megy neki. Sok, különböző meditációt javasolt, amiket egy fél pillanat alatt el tudnék végezni ugyanis közel 3 éve meditálok és egy darabig belső stílusú harcművészeteket (tai-chi, chi-kung stb...) is gyakoroltam, tehát egy szemvillanás alatt sikerülhetett volna az egész, azonban nem jött össze. Állandó zaj van bennem, mintha egy folyamatos vihar dúlna az elmémben. Ez is visszavezethető rengeteg gyerekkori traumára, de ennyire nem szabadna kihatnia, pláne nem akkor, amikor már 3 éve simán ment minden.

Az a Tan, amit én (elviekben) követek (tehát nem hivatalosan), azt diktálja, hogy az élet szenvedés, hisz azért születünk újjá, hogy a rossz (ún. fekete) karmánkat ledolgozzuk. Ez elég nyers és durva kijelentés, ráadásul nem hiszem hogy csak szenvedés az élet. Viszont tömören nézve az egészet jogos lehet ez a megállapítás és pont ezért próbálom elérni minél hamarabb a végső célt (amit fentebb leírtam, hogy nekem mit jelent). Közben élvezem az életet, nem ezzel van a gond =) Szeretem az utat is élvezni, miközben a cél felé tartok. Hanem ott van a gond, hogy úgy látom, mintha a születéstől a halálig tartó időszak egy olyan időtartam lenne, ami alatt el kell érni a célt. ha nem érjük el, alaposan fejbevágnak, és mindent elfelejtünk az eddig megtett útból, és mikor felébredünk, a startvonalnál állunk- megint! Be-bevillan ugyanaz a táj, ugyanaz a szikla, amit láttunk, de nem tudjuk hova tenni a fejünkben, hogy mégis miért emlékszünk ilyenre (pl. Dejavu érzés).

Egyszerűen ezek a kérdések teszik ki az életem 90 %-át. Azt már elhatároztam, hogy még ebben az életben elérem a célom (ezt egy táltos is megmondta, hogy el tudom érni a célom, ezt a felettes énemtől tudta meg, ahogy azt is, hogy sok másik életemben öngyilkos voltam, akkora terhet vettem magamra, hogy mások rossz karmáját semlegesítsem, és megint ezt a nehéz életet élem). Azonban ezért küzdenem kell, és mindent megteszek, amit csak tudok. De nem tudok merre elindulni, egy útvesztő bejáratánál állok, és megvan adva az a kevés idő, ami alatt el kell érnem a célt, vagy megint kezdhetem elölről... És nem tudom, hogy merre kéne elindulnom. Ahány ismerősöm akar ebben a témában segíteni, annyiféle tanácsot adnak, amik egymással ellentétben állnak. Én abban hiszek, hogy ezeket a célokat csak önmagamban találhatom meg, ezért aztán nem is imádkozom Istenhez (igazából nem hiszek Istenben, de biztos vagyok benne, hogy van egy felsőbbrendű teremtőerő, egy fény-lény, és a mi felettes énünk ennek a lénynek egy-egy darabkája, és ebből adódhat az az elképzelés, hogy minden emberben ott van Isten).

Én igazából azért hiszek a reinkarnációban, mert néha előjönnek 1-1 látomásban + bizonyos helyekhez és tárgyakhoz furcsa érzelmek és emlékek fűznek, de olyan helyekhez, amiknek még a környékén sem jártam.

Énis 15 éves vagyok,én igazábol nem hiszek semmiben,ha meghalok akkor ennyi uttána nagy feketeség vagy mittomén.
Igen vannak fiatalabbak is,és ha hiszel karmában akkor tudod miért kaptad képességeidet.
Nemtudom hogy elvesznek-e a képességek ha reinkarnálodsz,de szerintem nem mert a képességek a a lélekben vannak
(remélem nagyábol értitek mire gondolok)

Emlékezzünk ma, hisz Március 15 van...

"Sziasztok!

Elég új vagyok itt :) Nem mesélem el az élettörténetem, de fontos tudni rólam hogy gyerekkoromban rengeteg erős trauma ért, emiatt nagyon hamar elkezdtem foglalkozni efféle témákkal. Jelenleg 15 éves vagyok, úgy... 9-10 évesen olvasgattam először a témában.
Nagyon sok érdekes dolgot tapasztaltam már a saját bőrömön, mint a Nirvána állapot, az OOBE, a TÁ, telepátia, auralátás stb... De egy kérdést sosem tudtam megválaszolni, és akárkit kérdeztem, nekik sem ment. Remélem, hogy az itteni, hozzáértő emberek segíthetnek nekem mert néha aludni sem tudok, annyira frusztrál ez a (félig filozófiai) kérdés....
Szóval.
Az évek alatt sok különleges képességre szert tettem, néhány hétköznapi és kevés szokatlan, ritka képességre egyaránt. Nos, ennek örülök is, remek, jippí, minden jó. De mi értelme ennek?
Én a reinkarnációban hiszek, kevésbé hiszek egy mennyországban, egy állandósult, halál utáni helyben. Leginkább a buddhizmus nézetei alapján hiszek a reinkarnációban (karma, stb...), és ezek alapján nem látom át, mi értelme életünk végéig fejleszteni minden képességünket, amik miatt nem jutunk előbbre. Tehát ha újjászülettünk, már nincsenek meg a képességeink, jobbik esetben ugyanazt az életet éljük, mint előzőleg, de akkor sem kapjuk vissza a már megtanult képességeket, és csak egy újabb, teljes életet pazarolunk el ezek fejlesztésére.

A buddhizmus nézetei alapján az egyetlen kiút ebből a megvilágosodás, de én ezt nem hiszem. Biztos, hogy van más út is, ami a spiritualizmushoz kapcsolódik (nagyjából sikerült belőnöm az irányt, de láthatjátok, hogy nem tudom, hogy merre keresgéljek ezen belül). Azonban tényleg nem értem, hogy mi ez a másik út... :(

Sokan örülnek annak, hogy újjászületnek és ismét élhetik az életüket később. Én kevésbé örülök ennek, mert nem az én döntésem alapján történt ez, hanem egy magasabb intézkedés miatt. Ezt el is fogadnám, nincs sok gond vele, de erre is egy sajátos nézőpontom van, miszerint az életben szinte minden ember a boldogságot keresi, de ennek sincs sok értelme, hisz mikor megkapja a boldogságot, akkor a halál pillanatával az is szertefoszlik. Ezek alapján minden mulandó és ebből az állandó körforgásból érdemes kilépni, magasabb szintek (avagy dimenziók) felé kacsingatva.

Remélem, ezen a fórumon végre komolyan vesznek, sok helyen körbekérdeztem már, de volt, ahol kinevettek, volt, ahol el sem hitték, hogy 15 éves kamasz fiú vagyok, stb... Igazán hálás lennék, ha valaki segítene ezen dolgok megértésében. Előre is köszönöm!" – Sangha

Szia, üdv a TTT-n! ;)
Ezeket a dolgokat már én is tapasztaltam, amiket írtál. Szintúgy a reinkarnációban hiszek, és hogy nem létezik menny, mint ahogy pokol sem. De ez, hogy a jelenlegi képességeink elvesznek, mikor meghalunk, így nem igaz. Nekem pl van 1 olyan képességem, melyet az előző életemben kaptam, s nem veszett el. Bár lehet, hogy lesz 1-2 olyan, ami elvész. A boldogság keresése sem felesleges, mert ezáltal megtanulunk valamit ebben az életben és amivel többek leszünk, s ez közelebb visz a teljességhez, csak úgy, mint az új képességek megszerzése. Ne feledd, a bölcsességet magaddal viszed a következő inkarnációdba.
Ez csakis tőled függ, hogy mit dobsz el magadtól, mert alapjáraton semmi sem mulandó. De meg tudlak érteni :) Nos, az, hogy kinevetnek, ez csakis azt szimbolizálja, hogy fele annyi tudást sem birtokolnak, mint amennyit te, ezért nem képesek felfogni. Ez már nekem is volt problémám. Azzal meg semmi gond nincs, hogy fiatal vagy, én is csak 1 évvel vagyok idősebb nálad. Sőt, vannak itt még nálad is fiatalabbak, s őket is komolyan veszi itt mindenki, mert ilyen szempontból a kor nem sokat jelent.

Sziasztok!

Elég új vagyok itt :) Nem mesélem el az élettörténetem, de fontos tudni rólam hogy gyerekkoromban rengeteg erős trauma ért, emiatt nagyon hamar elkezdtem foglalkozni efféle témákkal. Jelenleg 15 éves vagyok, úgy... 9-10 évesen olvasgattam először a témában.
Nagyon sok érdekes dolgot tapasztaltam már a saját bőrömön, mint a Nirvána állapot, az OOBE, a TÁ, telepátia, auralátás stb... De egy kérdést sosem tudtam megválaszolni, és akárkit kérdeztem, nekik sem ment. Remélem, hogy az itteni, hozzáértő emberek segíthetnek nekem mert néha aludni sem tudok, annyira frusztrál ez a (félig filozófiai) kérdés....
Szóval.
Az évek alatt sok különleges képességre szert tettem, néhány hétköznapi és kevés szokatlan, ritka képességre egyaránt. Nos, ennek örülök is, remek, jippí, minden jó. De mi értelme ennek?
Én a reinkarnációban hiszek, kevésbé hiszek egy mennyországban, egy állandósult, halál utáni helyben. Leginkább a buddhizmus nézetei alapján hiszek a reinkarnációban (karma, stb...), és ezek alapján nem látom át, mi értelme életünk végéig fejleszteni minden képességünket, amik miatt nem jutunk előbbre. Tehát ha újjászülettünk, már nincsenek meg a képességeink, jobbik esetben ugyanazt az életet éljük, mint előzőleg, de akkor sem kapjuk vissza a már megtanult képességeket, és csak egy újabb, teljes életet pazarolunk el ezek fejlesztésére.

A buddhizmus nézetei alapján az egyetlen kiút ebből a megvilágosodás, de én ezt nem hiszem. Biztos, hogy van más út is, ami a spiritualizmushoz kapcsolódik (nagyjából sikerült belőnöm az irányt, de láthatjátok, hogy nem tudom, hogy merre keresgéljek ezen belül). Azonban tényleg nem értem, hogy mi ez a másik út... :(

Sokan örülnek annak, hogy újjászületnek és ismét élhetik az életüket később. Én kevésbé örülök ennek, mert nem az én döntésem alapján történt ez, hanem egy magasabb intézkedés miatt. Ezt el is fogadnám, nincs sok gond vele, de erre is egy sajátos nézőpontom van, miszerint az életben szinte minden ember a boldogságot keresi, de ennek sincs sok értelme, hisz mikor megkapja a boldogságot, akkor a halál pillanatával az is szertefoszlik. Ezek alapján minden mulandó és ebből az állandó körforgásból érdemes kilépni, magasabb szintek (avagy dimenziók) felé kacsingatva.

Remélem, ezen a fórumon végre komolyan vesznek, sok helyen körbekérdeztem már, de volt, ahol kinevettek, volt, ahol el sem hitték, hogy 15 éves kamasz fiú vagyok, stb... Igazán hálás lennék, ha valaki segítene ezen dolgok megértésében. Előre is köszönöm!

Hát nemtudom,"érzed"már az energiádat?(ha akarod olyan mintha bizseregne testrészed)szerintem ha ezt egyfolytában a tested körül öszpontosítod akkor lehetséges egy kis burkot képezni

Szeretnék valamiféle energiaburkot vagy energiapáncélt teremteni magam körül. Így a fizikai vagy energetikai negatív hatások sem érnének olyan erősen. Egyfajta védelmet szeretnék képezni körülöttem. Mit gondoltok, szerintetek hogyan érhető ez el?

"Értem. Én azt tapasztaltam, hogy olyan helyzetekben, amikor teljesen le kellene, hogy bénítson a félelem én szinte ösztönösen tudom mit kell tenni. Tudom, hogy a félelem csak összezavar és csak a cél lebeg a szemem előtt.. Bár néha vannak olyan helyzetek amikor belegondolok, hogy mi van ha találkozok olyan lénnyel (nem démonra vagy szellemre gondolok) aki erősebb mint én és nekem nem lenne semmi esélyem.. Ekkor szinte minden amikre képes vagyok elveszne.. Minden munkám.. De mikor véget ér ez a gondolatmenet, erőt kapok hogy gyakoroljak, minél erősebbek a képességeim annál nagyobb esélyem van a túlélésre." – Sylar.

Igen igen, ismétlés a tudás atyja:)

Értem. Én azt tapasztaltam, hogy olyan helyzetekben, amikor teljesen le kellene, hogy bénítson a félelem én szinte ösztönösen tudom mit kell tenni. Tudom, hogy a félelem csak összezavar és csak a cél lebeg a szemem előtt.. Bár néha vannak olyan helyzetek amikor belegondolok, hogy mi van ha találkozok olyan lénnyel (nem démonra vagy szellemre gondolok) aki erősebb mint én és nekem nem lenne semmi esélyem.. Ekkor szinte minden amikre képes vagyok elveszne.. Minden munkám.. De mikor véget ér ez a gondolatmenet, erőt kapok hogy gyakoroljak, minél erősebbek a képességeim annál nagyobb esélyem van a túlélésre.

"Talán azért keltette ez fel a figyelmem mert bele gondoltam magam ebbe a helyzetbe. Valahogy a túlélési ösztönöm megerősödött. Ilyen helyzetben fel ment volna az adrenalin és mindent hátrahagyva az lett volna a cél, hogy megoldjam a problémát. Még ha csak belegondolom magam, akkor is az ilyen események kihozzák ezt belőlem. Köszönöm a válaszokat." – Sylar.

Máshogy gondold ezt el.
Arra gondolj vissza hogy akkor milyen voltál amikor még nem voltál ismeretes a szellemvilág vizein és max csak tv ben láttál erről dolgokat vagy a blikkben.
Tudod ez a folyamat sokkal összetettebb volt ahogyan azt elképzeli az ember.
Ilyenkor ugyan úgy érvényesül a démon szellemi létezése is nem csak az hogy ott hörög valahol.
Szellemi mivoltja pontosan ugyan úgy elér mint ha nem lenne teste és csak odamenne támadni.
Ennek a taktikának azért nagy a jelentősége mert amikor félelem uralkodik 1 emberben a démon szabad utat kap turkálni benne leszívni benső rétegeit, esetleg megkötni bizonyos szellemi lelki rétegeket amihez vissza tud járni és "kísérteni" kisebb intenzitással mint az eseménykor.
Tehát. Az is elég gáz ha simán rámegy valakire egy démon. e ha még testet is ölt...
Tulajdon képen a test egy tökéletes eszköz a szellemi terv elérésére.
Mert egy "szörnyet" érzékelvén bárki is legyen az sokkot kap akarva akaratlanul ugyanis a földi ego számára nincsenek földön kívüli, szellemi dolgok, ezért is pont ilyen nehéz elindulni az ismeretlenbe.
Az ember fél az ismeretlentől közvetlen vagy közvetve, s így ez a horrorisztikus történés olyan mély sebet geget hagy lelki szerkezetén az embernek hogy évekig gyógyul belőle mire azt érzi hogy talán most már tűrhető a helyzet.
És ez alól nincs kivétel.

Sokan gondolkoznak olyan dolgokon amit rejtett ego törekvésünk hív elő benne de nem valóságos.
Pl hogy ha megtámadna egy pitbull én biztos kinyírnám fejbe rugdosnám leszúrnám vagy valami...
Igen ám de amikor még is ott áll előtte egy pitbull és röfög (mert az már nem is ugatás:D) akkor igen szaladni kezd mindenki (ha csak nem kutyakiképző és ez a feladata).

Tehát, ami a gondolati síkon megtörténik, 99% ban más kimenetele van a fizikai síkra levetítve.
A kutya megesz, az ember szalad, és fél, felmegy benne az adrenalin és a túlélési ösztön járja át mindenét.
Az lenne képes ott maradni csupán csak, aki már olyan önismerettel rendelkezik, hogy képes megakadályoznia a fizikai teste adrenalin termelését s kiélesíteni érzékeléseit pár pillanat alatt.
Aki erre nem képes mind fut és ez 100 %.
Persze egy pincsinél valószínűleg nem, de ha megfigyeli az ember önmagát, az ösztön még akkor is dúl mikor jelentéktelen a veszély, ha csak odakap a lábadhoz... ugye nem harap nagyobbat mint egy csípés :D de akkor is elrántod ösztönösen, tudatalatti cselekvést hajtasz végre.

Akkor gondoljuk ezt el egy pitbullnál s utána egy démonnál.
A sokk hatása végett földbe gyökerezik az ember lába.
Természetesen lelki erőt lehet (így már utólag) meríteni olyan dolgokból mint hogy hogyan lehet likvidálni a patást ha mégis meglátogatna, pl csákány lapát ásó megteszi, vastag ruha (mert elég savas a bensősége... fertőzést kaphat az ember tőle ha érintkezik vele, elgennyesednek az esetleges sérülések, sebek, azonnal doki meg 50 l fertőtlenítő! Persze hazudni kell, megtámadott 1 kutya...).
Sok mindent ki lehet okosítani ellenük, de biztos nincs idő cselekedni kell ha már valaki eljut odáig hogy képes legyen megmozdulni.
S ami törvény!
Nem szabad a szemébe nézni, mert a szem a lélek tükre s az ő lelke kapcsolatba kerül a tiéddel, és úgy lebénít (mert egyből beléd mászik egy szellemrésze) hogy te 1 helyben állva végig várod míg elér téged és hogy aztán mi van...x... ezt sosem mertem megkérdezni :D:D:D
Szóval ami a taktikája az az hogy hatalmába kerít, bűvöletébe (ami esetünkben a félelem).

ÉS még kismillió dolog van... 100 és 100 variáció...

Amikor egy pillanat műve alatt zajlik le ez az egész nincsen idő gondolkodni ilyesmiken, ezt addigra tudni kell.

Talán azért keltette ez fel a figyelmem mert bele gondoltam magam ebbe a helyzetbe. Valahogy a túlélési ösztönöm megerősödött. Ilyen helyzetben fel ment volna az adrenalin és mindent hátrahagyva az lett volna a cél, hogy megoldjam a problémát. Még ha csak belegondolom magam, akkor is az ilyen események kihozzák ezt belőlem. Köszönöm a válaszokat.

"
Akkoriban erőteljesen a mocskos lezüllött élet felé tendáltam, kocsma és ital 1000 el... ez ma is megvan :D csak sokkal másabb minőségben.
Ez ilyen... kegyetlenül végső és nyomatékos figyelmeztetés volt hogy nem azon az úton járok ahol kellene...
De ezzel kapcsolatban mindent még én sem értettem meg...

Magyarul... olyan anyagot lopkod el a fizikai síkróm ami soha senkinek nem tűnik fel...
Te a szennyvíztelepen keresgélnél szart a vízben a sok 1000 között hogy megvan e mind? Én tuti nem :D
Viszont szerves anyag kell neki a testhez, s amikor vagy 1 mázsa szart meg dögöt meg ezt azt összeszedett akkor összepakolja másik síkon a testet, beleintegrálódik a szellemével és amikor a felső vezetőségtől megkapja a zöld jelzést :D:D ugrik és átjön erre a síkra, egy pontosan olyan kurva kapun mint a filmekben (csak nem akkora effektekkel (vagy ki tudja)) de soha nem látja senki sem mert mindig olyan helyen történik ez meg ahol az ember nem láthatja... mezőn vagy aknában stb + olyankor többen is vannak és eltérítenek az úti célodtól ha az épp rosszkor keresztezi, pl UH BASSZUS NEM VETTEM TEJET A BOLTBAN! Mars vissza...
A miértekre meg 1000 és 1000 magyarázat lehetséges..." – Sylar.
Te honnan tudod ezt? Ha nem gond megkérdezem, hogy miért féltél utána?" – Sylar.

Elkezdtem szinte fanatikus módon keresni a válaszokat hogy megoldást leljek erre a szenvedésre s utamba akadt egy tök átlagos kis ratyi könyv aminek nem is ez volt a lényege hanem abban találtam utalásokat a manifesztációra, és hogy az mivel jár. Később amikor kinyílott a korona csakrám és tudtam kommunikálni az angyalokkal akkor a nyakukon csüngtem egész álló nap és minden lehetséges kérdésre magamba faltam a választ. Természetesen a miértre nem kaptam választ :D De ez jó szokásuk, mert akkor nem tanulnék.
Később (rá olyan 2-3 évre) meg már szinte mindent tudtam róluk (erről az eseményről) amit tudni "kell".
Természetesen találtam más netes feljegyzéseket is erről de az mind keresztbe lett húzva, mindig elmagyarázták az angyalok hogy miért nem alapos és hiteles az amit olvastam, s így szoktam le lassan az olvasásról (ezos témákról olvasás), s helyette önmagamban való keresgéléssel találtam meg mindenre a választ vagy az angyalok segítettek.

Félni miért féltem?
Gondold magad az én helyzetembe s akkor azt hiszem ez már nem kérdéses :D
Én akkor amikor ez történt azt sem tudtam hogy mi az az energia vagy hogy mi a reiki vagy a csakra... semmit, csak hogy biztos van Angyal Isten meg Démon is ja meg szellem, de pl asztrális síkok mentalitás stb... közelébe nem voltam...
Akkor még ital kocsma számítógép...

Azt hiszem ez az egész traumát okozott, sokkot kaptam (tudat alatt hisz ugye azt sem tudhattam mi...)
Ez pár évig olyan félelem volt hogy rettegés attól hogy visszajön, aztán ez folyamatosan átcsapott abba hogy már nem is magától az eseménytől féltem, hanem attól féltem hogy félni fogok... beteg dolog de mikor megrogyik az ember nem filozofál el ilyesmiken...
Aztán ez lassan kikopott... maradványok, töredékek maradtak meg már csak...