BAKAY KORNÉL
1. ŐSTÖRTÉNETÜNK RÉGÉSZETI FORRÁSAI I.
A négy szemeszterre szóló előadásaim címének minden szavát helyénvaló értelmezni. A történet szó azonos-e a történelemmel, a historia-val? A történelem: a múlt lezárt folyamata, a megtörtént, a meg nem változtatható események, "történetek" sokasága, az egyszer élt emberek senki máséhoz nem hasonlítható élettörténeteinek halmaza. A múltnak, a történelemnek emlékei, nyomai, jelzői maradtak, mégpedig kézzelfogható tárgyi és szellemi emlékek. Ez utóbbiak közé tartoznak az írott emlékek, valamint a tudatunkban fennmaradt hagyományok. A tárgyi emlékkel foglalkozik az archaeológia, a régészet, amelyet egyesek a "régi korok anyagi kultúrájának kutatásával" azonosítanak.(1)
Legelőször célszerű tisztázni: megismerhető-e a múlt teljes egészében és hitelesen, valóságosan vagy meg kell elégednünk azzal, hogy a történelmet tulajdonképpen az álmainkból szőjük, vizsgálatát "álmaink logikája" (G. Duby) irányítja? Ha a történetkutató saját vágyait álmodja a múltba, a historia nyilvánvalóan nem lehet tudomány, a képzelet szülte alkotások műfaja az irodalom, a művészet. Ez a magyarázata annak, hogy az ún. középkorban - amely elnevezés egyébként dehonesztáló szakszó, azt fejezi ki, hogy az "értékes" antikvitás és az újjászületés, a reneszánsz között lévő korszak -- a historia az ars, a művészet csoportjába tartozott s nem a scientia, a tudomány világába. De hát a történelem kutatása, a történettudomány forrásai: tények, így tehát ezek nem vonhatók kétségbe. Igen ám, csakhogy a "tények"-et a múlt nyomaiból a kutatók alkották meg, tehát nagyon is szubjektívek. Az írott források az emlékezet termékei, az emlékezet pedig egyáltalán nem tárgyilagos. Először is hiányos, mert szakadatlanul rostálja a feledékenység. Másodszor: az emlékezet régen is, ma is hatalom szolgája szokott lenni. Ha az írott források, mint szándékolt közlések nem "abszolút tények", akkor talán a kézzel fogható, mérhető, dokumentálható, egyértelmű tárgyi források, a régészeti emlékek az igaziak? Igen, ez valójában így van, ám a régészeti "tény" is lehet igaz és hamis. A régészet ugyanis nem a magában álló tárgyak, objektumok vizsgálatát jelenti, hanem jelenségekét, amelyek bonyolult összefüggések láncolatát rejtik magukban. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy a "tények" értéke különböző! Az érték-megítélés lehet kétes és téves vagy azért mert szándékos a megtévesztés, vagy azért mert a megengedettnél nagyobb a tudatlanság, a felkészületlenség.
Hátravan még az "őstörténet" kifejezés magyarázata. Álláspontom szerint nincs jelentősége annak, hogy az őstörténeti időszakot pontosan meghatározzuk. Az a lényeg, hogy a visszakövethető kezdetektől indul el és egy nép (etnikum) vitathatatlan történelmi megjelenéséig tart.
Nyilvánvalóan nem lehet régészeti forrásokkal foglalkozni anélkül, hogy ne ismerkednénk meg az archaeológia módszertanával. A régészet legkisebb egysége, ha úgy tetszik: alapeleme: a lelet.
A lelet lehet:
a.) magában álló,
b.) és leletegyüttes része. Eredetét illetően lehet
1.)földből előkerült magányos lelet (szórványlelet),
2.) földben soha nem volt tárgy (kincs, ékszer, etc.) és
3.) ásatásból származó. Az ásatásból származó leletek csoportososítása: I. temetkezés, II. település, III. kincslelet vagy áldozati hely.
A leleteknek hat jellemzője van; 1.) a használati érték (mi volt a tárgy, mire használták?), 2.) időrendi érték (mikor készült a tárgy és mikor került a földbe? Kettős időrend!), 3.) szellemi érték (jelkép-e és ha igen, mit fejez ki?), 4.) társadalmi érték (az adott lelet rangjelző volt-e?), 5.) etnikai érték (kié volt a lelet, milyen nyelvű, embertani típusú népességhez tartozhatott?) és végül 6.) technikai érték (ki készítette és hogyan?).
A régészet önálló tudományterület, mégpedig azért, mert önálló, saját kutatási módszert alakított ki. Az archaeológus a kutatása során (ásatás) a következő tevékenységet végzi: megfigyel, osztályoz, lelettípusokat határoz meg, hasonló tárgyakat, párhuzamokat keres, elméletet (hipotézist) állít fel és végül ellenőrzést végez. A régészet két legsajátosabb módszere: a rétegtan (sztratigráfia) és az összehasonlítás, a tipológia. Természetesen minden esetben vizsgálni kell az ok és okozat viszonyát is. Mint minden kutató, a régész is, a személyes megítélést (értékelés) képes csak adni, tehát személyi reakciója befolyásolja az ítéletalkotásban.
Az ásatásoknak tudatos, megtervezett programnak kell lennie. "Az elgondolás nélküli ásató olyan, mint egy régészeti műgyűjtő, ügyes szakember talán, de nem kreatív tudós." (2) A régészeti ásatások - elvileg - kutató közösségek munkája kellene legyen, a stáb tagjai között geológussal, zoológussal, botanikussal, antropológussal, restaurátorral, ásatási technikusokkal, térképésszel, fényképésszel, rajzolókkal. Miért e nagy felkészültség? Azért, mert a feltárt, az egyszer kiásott emlék soha többé nem ismételhető folyamat eredménye, ugyanakkor egyedi, egyetlen másikkal semˇ hasonlítható össze - közvetlenül.
A régészeti emlékek osztályozása: A.) a monumentális régészet emlékei
B.) a tereprégészet emlékei.
Ez a felosztás - általánosságban - azt is jelenti, hogy a monumentális régészet közvetlenül kapcsolódik az írásbeliséghez (Mezopotámia, Egyiptom, Anatólia, Irán, India, Kína), a B.)-hez sorolt emlékek - többnyire - nélkülözik a közvetlenül kapcsolatba hozható írott forrásokat. Ez igen nagy horderejű és rendkívül jelentős különbség!
A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen csoportokat lehet létrehozni, amelyek mesterséges képződmények, ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertetőjegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. A leletek formai egybevetését Albert Kiekebusch "kultúrrégészetnek" nevezte el. A fő kérdés azonban az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek.
i Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kulturális folytonosság egyben etnikai folyamatosság, azaz továbbélés is. Mivel a régészeti leletek általában és önmagukban - nem "beszélnek", közel száz esztendeje a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg a régészeti kultúrák etnikai értelmezését. Ez lett az alapja az ún. finnugor régészetnek is.(3) Noha már 1928-ban K. H. Jakob-Friesen, majd W. Wahle is fellépett a régészeti kultúra etnikumokkal való azonosítása ellen, sőt 1953-ban K. H. Otto világosan meg is fogalmazta a korszerű álláspontot: "Nem az egyes egykorú díszítésformák és szerszám-formák a fontosak, nem is az ilyen formák összessége, hanem csakis az anyagi és szellemi kultúra olyan speciális jegyei, amelyek a különböző régészeti forrásfajtákban egészen különleges, tipikus szokásokat tükröznek, mégpedig a történelmi hagyomány tartalmával megegyezően. Csak az ilyen ismérvek kellő száma körvonalazhat egy régészeti kultúrát"(4) - a magyar régészetben csak közel negyedévszázad múlva vetődtek fel hasonló gondolatok. (5) Egy etnikum, egy nép meghatározásához a következő ismérvek szükségesek: azonos nyelv, vérrokonsági tudaton alapuló összetartozási tudat, azonos szellemi hagyaték (legendák, mondák, mesék, dalok, szokások, díszítőművészet) és meghatározó embertani jelleg. Egy-egy elem kiemelésével nem érhetünk célt. Vegyük például az öltözködést és a fegyver-fajtákat, mondjuk a hún-korban. Itt elsősorban divatról van szó.
Vizsgáljuk meg először a temetkezések régészeti kutatásának fő kérdéseit, majd a településrégészet legfontosabb jellemzőit.
Különösen a német Scheuer fellépése óta, aki a germánok ún. halotti jogát vizsgálta, amely szerint a halottnak joga volt az életben betöltött jogi helyzetének megfelelő halotti felszereléséhez,(6) erősen elterjedt az a szemlélet, az a felfogás, hogy a temetők, a sírok a földi élet tükröződései, azaz a temetkezési mellékletek és temetkezési szokások elsősorban a halottnak az életben elfoglalt és betöltött helyét és rangját mutatják. Nálunk ez a módszer László Gyula professzor nevéhez kapcsolódik(7), aki valóságos iskolát teremtett. Magam is tanítványának vallhatom magamat. Nem kívánom ennek a módszernek jelentős eredményeit kisebbíteni, mégis szükségesnek vélem hangoztatni, hogy a kizárólagosság, a kitalált "szabályok" minden áron való érvényesítése egyáltalán nem célravezető. Az első kérdés mindjárt az: mit nevezzünk gazdag sírnak? Feltehető-e, hogy mindig "minden" benne van a sírban? S ami benne van, miért van benne? Azért, mert a szokás előírja? Azért, mert jelképes értelme fontos a hozzátartozóknak? Azért, mert a sírba tett tárgy hasznos lehet a túlvilágon? Azért, mert egy-egy rendkívüli vagy szokatlan tárgyat a hozzátartozók szeretete parancsolt a koporsóba? És amikor "eltűnnek" a mellékletek, miért tűnnek el? R. Wenskus(8) eléggé újszerűen határozta meg a nemesség szerepét és ismérveit, majd ennek alapján H. Steuer(9) kigondolta,~ hogy attól az időtől kezdve nincsenek "gazdag sírok, hogy a nemesség örökletessé vált, mivel "már nem volt szükség a sírpompára". Egyes magyar régészek - ennek nyomán - ilyesmivel szeretnék magyarázatát adni annak, hogy az ún. gazdag honfoglaláskori sírok "hirtelen" a X. század derekán eltűntek.(10) Mások a kereszténység elterjedésével magyarázzák a XI. század utáni leletszegénységet. Fontos kérdés azonban az is: vajon mitől pogány egy temetkezés és mitől keresztény? Maguktól a mellékletektől biztosan nem, hiszen a püspöksírokban és a királysírokban (III. Béla!) is eléggé gazdag mellékleteket találtak. Példaként említem meg, hogy a zsidók régen, amikor kivitték a halottat a házból, cserépedényt tettek a halott mellé (!), mondván az kiviszi a házból a szomorúságot is. Általános vélekedés, hogy eleinket általában gyolcsba tekerve tették a földbe, és nem fa koporsóban. Ez a vélekedés feltétlen felülvizsgálandó, hiszen csak a mohamedánok temetkeztek koporsó nélkül, fehér gyolcsba takarva a holttestet. Ugyancsak mohamedán szokás a fejtől és a lábtól fejfákat állítani.(11) Talán attól primitív pogány és barbár egy sírban nyugvó halott, mert áldozat (ló, szarvasmarha, juh, kutya, kecske) található a sírban illetve a sír mellett? Az áldozati szertartásokban a részleges állattetemek sírba helyezése egyáltalán nem csak az ún. nomád népek jellemzője. Az elfogadható, hogy a judeo-kereszténység tiltja az efajta eljárásokat, de az már nem, hogy más egyisten hívő vallás sem engedi meg! Igen erősen befolyásolja a kutatókat(12) az a körülmény, hogy egy évszázada döntően az ún. finnugor rokonság köréből magyarázzák a magyarság egész hitvilágát,(13) mégpedig döntően XIX.-XX. századi anyagok alapján.(14)
Megválaszolatlan mindmáig az a fő kérdés is, hogy a Kárpát-medencei ún. avar és magyar jellegű régészeti emlékanyag alapján lehet-e - térben és időben - visszafelé követni a népeket?
E módszer előnyére először Witold Hensel, majd László Gyula mutatott rá, ugyanakkor jelezték a rendkívüli nehézségeket is. Mivel abból a kigondolt elméletből indultak ki, hogy az ún. vándorló népek (vö. a népvándorlás legendás billiárdgolyó-elmélete, amelyet több kutató, mindenek előtt Vajda László sikeresen megcáfolt!) szakadatlanul úton voltak s egymást űzték- hajszolták- kergették, a rokon régészeti emlékeknek "folyamatosan" meg kell lenniük Belső-Ázsiától vagy a Volga vidékétől a Bécsi-medence nyugati széléig. Mivel pedig nincsenek ilyen azonos emlékek, levonták azt a következtetést, hogy a "Kárpát-medencei magyar anyagi kultúra ...az Európával való találkozás következtében... itt az új hazában jött létre".(15)
A temetkezéseknél sokkal szerteágazóbb információkat ad a településrégészet (bár tulajdonképpen a temetők is beletartoznak a fogalomba), hiszen itt vizsgálnunk kell a tájat, ám az adott korbéli tájat és természeti környezetet. Ez nagyon fontos, mivel - csaknem általános - hogy a jelenkori természeti viszonyokat vetítik vissza a múltba. Különösen sokat mondóak az egykori éghajlati és vízrajzi viszonyok (vízszint-ingadozások, talajvízszint-változások), a sivatagosodás és a futóhomokos területek kialakulása, az agyagtalajok létrejötte és terjedése, az erdők mozgása és változásai, (különös tekintettel a tölgy és bükk erdőkre), amelyek magukkal vonták az állatvilág összetételének megváltozását, valamint a legelőterületek és szántóföldek helyének és nagyságának a módosulásait.
A legdöntőbbek azonban maguk a települések és azokon belül is a házak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos volna annak a megbízható és hiteles felderítése, hogy az ún. pusztai népek télen-nyáron, mínusz 25 fokban és plusz 40 fokban is, jurtákban és 4-6 négyzetméteres földputrikban "húzódtak meg" vagy "fedeles szekereiken" bolyongtak ide-oda.
Teljes településeket kellene feltárni, istállókkal, gabonatárolókkal, vermekkel, kemencékkel, kézműves műhelyekkel, kutakkal. Minden településhez természetesen temető is tartozott. Komoly hibaként szokott jelentkezni a régészeti kutatásoknál annak feltételezése, hogy a régi települések (természetesen nem városok) hosszú időn át egy helyben maradtak és döntően a vízpartokon helyezkedtek el. Egyik sem helyénvaló feltevés. Nyilvánvalóan más körülmények között kell dolgoznia az írott források vagy a szellemi hagyományok kutatójának, mint az ásató régésznek. Komoly ásatást csakis komoly feltételek mellett lehetett végezni. Ez látszólag mellékes kérdés, valójában azonban meghatározó jellegű. A régészeti források hitele és forrásértéke múlik azon, hogyan dolgoztunk.
1. Ilon Gábor- Ughy István, Bevezelén a Kárpát-medence régészetébe. Pápa 1995. c. kötet tájékozódás céljából használható. Redetileg a szombathelyi Berzsenyi D. Tanárképző Főiskola hallgatói számára készült jegyzet volt.
Irodalom
A korszerű történetfilozófiára
2. M. Wheeler, Archaeology from the Earth. London 1954.
3. Gazdag régészei anyagot vonultatnak fel, tulajdonképpen minden történeti alap nélkül: Fodor István, Verecke híres útján... Budapest, Gondolat. 1975, 37 - 135. - Fodor István, A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerk. Hajdú Péter, Budapest, Corvina. 1975, 47-75.
4. Vor der arehriologischen Quelle zur historischen Aussage. Berlin 1979, 107.
5. Bóna István, Régészetünk és Kelet-Európa. MTA II. Osztály Közleményei 28 (1979) 39-48. - vö. Bakay Kornél, A magyar őstörténet fő kérdései - régész szemmel. In: Belvedere. A JGYTF lapja. Szeged 1996, 55.
6. H. Jankuhn, Archäologie und Geschichte. Berlin-New York 1976, 309.
7. László Gy., A honfoglaló magyar nép élete. Budapest 1944. - Études archéologiques sur I' histoire de la societé des Avars. Budapest 1955.
8. R. Wenskus, Stammesbildung und Verfassung. Köln-Graz 1961.
9. H. Steuer, Frühgeschichtliche Sozialstrukturen in Mittel-Europa. Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttigen. 128 (1982) 398 skk.
10. Mesterházy K., A magyar fejedelem és kísérete a 10. században. Századok 129 (1995) 1039
11. A régiek temetkezésekről. Tudományos Gyűjtemény 10 (1826) XII. 16-21.
12. Például Dienes István egész erre vonatkozó munkásságát, különösen A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Uráli népek. Budapest 1975, 77-108.
13. Különösen végletes e tekintetben Kandra Kabos, Magyar Mythológia. Eger 1897.
14. Vajda L., A népvándorlások kérdéséhez. Századok 129 (1995) 140.
15. Bálint Csanád, A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka és Fodor István, Leletek Magna Hungariától Etelközig. In: A honfoglalás és a régészet. Szerk. Kovács L. A honfoglalásról sok szemmel I. Főszerk. Györffy Gy. Budapest, Balassi, 1994, 39. 65.
W. F. Albright, History, Archaeology and Christian Humanism. New York-Toronto-London 1964. H. Jankuhn, Archäologie und Geschichte. I. Berlin-New York 1976.
J. Preuss (Hrsg.) Von der archäologischen Quelle zur historischen Aussage. Luther-Universitdt Halle-Wittenberg. Berlin 1979.
Ph. Barker, Techniques of Archaeological Excavation. London 1982.
N. I. Konrad, A történelem értelméről. Budapest 1977.
G. Duby-G. Lardreau, Párbeszéd a történelemről. Budapest 1993.
Régészeti kézikönyv I. Gyakorlati régészet. Egyetemi jegyzet. Bp. 1954.
R.J. Sharer-W. Ashmore, Fundamentals of Archaeology. University of Pennsylvania. London 1979.
Bakay Kornél, Feltárul a múlt? A múlt jövője. Budapest 1989.
C. W. Ceram, A régészet regénye. Budapest, Gondolat, 1959.
Szombathy V., A magyar régészet regénye. Budapest, Panoráma. 1968, 100-194
E. Bernheim, Lehrbuch der historischen Methode und der Geschichts-philosophie. Berlin 1894.
Orosz irodalom
Kamenszkij 1986, 136-194. Kovalevszkája 1990, 9- 17.
Melnyik 1990, 73- 77.
Zaharuk 1990, 3- 9.