Kisszékely
Kisszékely, a varázslatos szépségű
Cser–völgy és az Öreghegy között épült zsákfalu, aminek látképét még
értékesebbé teszik a közeli Csádés és Kisszékely tavak.
Az egyetlen főút jobb oldalán soroló
telkek végeit a Sióba folydogáló patak határolja, hatalmas fák társaságában. A
falu észak–nyugati részén régi–régi házacskák állnak, elől kicsi kerttel. Az
épület mögött istálló és sertésól, míg a baromfiknak a meredek domboldalba vájt
helyiség jutott lakhelyül. Pince is készült a magaslat alatt, amit részben
veremként hasznosítottak az ott élők, másrészt abban tárolták a domb tetején
termesztett szőlő levét.
A ma is jó állapotú házacskák több
mint száz esztendeje épültek. Hajdan fehér faluk, oszlopos tornácuk és nádból,
esetleg szalmából készített fedelük, dicsérik építőiket. Ezek a lakhelyek
minden tanítómesternél jobban hirdetik, hogyan is kell szorgalommal, akarással,
ügyességgel, de legfőképpen szeretettel otthont teremteni: a „semmiből”.
Telkeiket még az ország térképezése
előtt foglalták el, a tulajdonjog vitája nélkül. Szegény emberek lévén, a
házépítéshez szükséges anyagot is az Isten adta természetből nyerték. A gazdag
képzelőerővel és becsületes lélekkel megáldottak egymás segítségével végezték
nehéz feladataikat.
E munkálatok leírására, legalább
egyetlen házacska megmentése érdekében vállalkozom.
A gazda első feladata volt, hogy
segítőkész férfiakkal, megfelelő nagyságú, teknőszerű medret készítsen az
építés helyszínén. E gödör mellé hordott jól tapadó agyagot kisebb darabokra
tördelték, majd víz és szecska–szalma hozzáadásával előtaposták, azaz
előkészítették a vájatba tételhez. E teknőszerű mélyedésbe addig dagonyázták a
téglák helyettesítőjét, ameddig az agyag, a víz és a szecska–szalma sűrűsége
megfelelt a ház falainak építéséhez.
Ahol nem volt kő, ott agyagos talajra
rakták a falakat, de épültek házak tégla–alapozással is: ám erre ritkábban volt
anyagi lehetőség. A legmagasabb kort megélt házak alapja kőből készült, amit a
környéken gyűjtöttek össze a nincstelenek.
Ezek a lakhelyek időtállóak;
megfelelő gondozás mellett. E falak legnagyobb ellensége a víz, ezért is
készítettek esőt-távoltartó pitvart.
Az alapra vasvillával hordták fel az
előkészített anyagot, miközben ügyeltek az 50–60 cm széles, vízszintes és
függőleges sorok gyarapítására: tapasztalt személy irányítása mellet. E
munkálatok közben döngölővel tömörítették az anyagot hézagmentesre ott, ahol
szükséges volt. Száradás után simára faragták a falakat, ami 15–20 cm
veszteséget jelentett: ilyen áron érték el a főfalak 55–60 cm szélességét, és a
40 centiméternyi válaszfal–vastagságokat.
Egy–egy fal
végleges méretét három „fogásban” készítették, esetenként 80–100 cm-rel
növelvén a magasságát. Az elkészített vizes keveréket napokig szikkasztották,
mert csakis szilárd anyagra tehették az újabb egy méternyire magasodó, hatalmas
súlyt.
Az így készített épületet nevezzük „tömés” háznak.
Módosabb gazdának zsaluja[1] is volt, legalább az első
„fogáshoz”. A zsalu közé sűrűbb anyagot tettek, amit tömörítő döngölővel vertek
keményre. Amikor az építőanyag kiszáradt, felemelték a zsalut, és folytatták a
műveletet a tető magasságáig. Ezt a falat nevezik „vert
falnak”. Előnye, hogy a zsalu biztosította
keretek között, faragás nélkül készül a megfelelő falvastagság.
Mindkét falféleség igen kemény;
szétverésüknél szikrákat vet a „samukalapács[2]”. További előnyük, hogy kitűnően
szigetelnek. Az ajtó és ablaknyílásokat utólag vágták ki a szükséges méretre,
mindkét építési módnál. A tokszerkezeteket ács–asztalos ezermesterek
készítették vastag, keményfából.
E munkálatok elvégzése után
elkészítették a mennyezet gerendázatát, amit széles, alátét–pallókra helyeztek,
az egyenlőtlen süllyedés megakadályozása céljából.
Ezt követte a mennyezet–gerendázat
pórdeszkázása[3], amire agyagot hordtak. Ez a
padláson elsimított anyag akadályozta meg a por laktérbe hullását, de kitűnő
gabonatárolóként is szolgált.
A koszorúgerendát a gerendázat fölé
fakötéssel „ráhorgolták”, amire a szarufákat helyezték. Az építők
leleményességére jellemzően ”kötőgerendás[4]” és egyéb építési módot is
alkalmaztak, akár a födém készítésénél.
Ez után gyűjtöttek megfelelő
vastagságú és hosszúságú husángot az épület fedéséhez, amire nádat helyeztek.
Ahol nem volt nád, ott zsúpfedelet[5] készítettek az otthont teremteni
akarók.
A legszegényebb helyeken a ház
tornácát is gyalulatlan fatörzsek tartották, aminek plafon részét csodálatosan
oldották meg: pénz híján. Vékony gallyakra sarat csöpögtettek, majd amikor az
megszáradt, újabb réteg következett. Végül úgy nézett ki a tornác fölött lévő
„plafon”, akár a fecskefészek külseje. Meghatóan
árasztja az otthonteremtő akaratát, szépérzékét, ügyességét, leleményességét.
A kész épület falait kívül–belül finom
sározással tették simává, amit száradás után kimeszeltek.
A leírtakon kívül számtalan építési
mód létezett, függően az építés környékén lelhető anyagoktól, de legfőképpen
attól a józan paraszti észtől, ami jellemezte – és ma is jellemzi – az
„egyszerűnek” mondott, tanulatlan – azaz más fajta tudást birtokló – embereket.
Miért
hagyjuk elpusztulni az emberi akarás csodálatos mintaképeit? Miért nem védjük
meg értékeinket?
Budaörs, 2003. március 27-én
[1] Zsalu: Az
építőanyagot –annak száradásáig – méreten tartó eszköz. Deszkából, vagy egyéb
anyagból készítették.
[2] Samukalapács:
a kalapácsfej mindkét végén négyszög keresztmetszetű, nagyméretű,
kőművesszerszám.
[3] Pórdeszka:a mennyezet gerendázatára keresztbe rakott deszkák.
[4]
Kötőgerenda: a mellékszaruállást merevítő gerenda.
[5] Zsúpfedél:
a kicsépelt gabonának egyenes szárú, összekötött szalmája, mellyel a házat
födik.
Adatok
-
szabadits34
-
magyarság
-
2008. okt. 7. 0:17
-
nem volt módosítva
-
magyar nyelvű
-
saját
-
2 583 megtekintés
-
0 darab
Számít a véleményed!
Csak regisztrált és bejelentkezett tagok szólhatnak hozzá.
Eddigi hozzászólások
Legyél az első, aki elmondja a véleményét.